Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-09 / 9-10. szám
Fodor András M im / Csendes vagy mindig. Csendes. Világítasz akár a fénnyel íakott mező. Mosolyogsz, mintha édessége titkát, gyümölcsét benned érlelné a föld. Láttalak szembenézni a halállal. Megtántorult a vonat is, ahogy a rettenet vészfékét elszakítva, eszeveszett, vakító csattanással, fekete pernyét, gyászt sodorva rád, beléd csapott az iszonyú bizonyság: akihez indultál, nem él. Az eszmélet vak romjain, a téboly emésztő lángjai között csak nézett, nézett kérdező szemed. Nem tudtál sírni, mert a könnyek forrása némább, mélyebb, mint a kút. Láttalak az élettel szembenézni, mikor teremni szólított. Nem kiáltottál vissza, csak a kin rózsái égtek, égtek arcodon, mintha nem is a test parancsszavára, valami ősibb rendelés szerint feküdtél volna ágyadon, akár medrében bizton áradó folyó, mely két partja talpát tengernek veti. Már sok városban jártam. Idegen ablakok mögül láttam a tér harsány erőlködését, kihallgattam a bogárlábú percek ijedve futkosó neszét. Jő elgondolni, hogy van csend, amely világít, mosoly, amely gyümölcsöt ád a földnek, hogy egy-ütemre ver a lét nyugalmad ritmusával, s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik, belőled el nem fogyhatom soha.
