Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
A NŐ WO/ to_____ jk i/J /да >•' / X r t д Ш Edita Spannerová „Korunk asszonya* - olaj Augusti nova Bozena „A boldogságért** — artprotis • Országjáró utam második megállója Jelka (Jóka) volt. A Mátyusföld települései közül azért esett a választásom erre a nagyközségre, mert népét hagyományőrzöbbnek hittem, népi kultúráját gazdagabbnak. Épp ezért nem titkolhatom el enyhe csalódásomat sem. Hét-nyolc házban jártunk, de a nyolcban együttvéve nem találtunk egy fél kelengyényi szőttest. Kerámiát, fafaragást egyáltalán. Még a nádtetős, százévesnél idősebb kunyhócskák is eloszlatták minden reményemet. Hová lettek a falu tárgyi népi értékei? A fiák, lányok és unokák városi lakásait díszítik talán? És mi lesz, ha egyszer valakinek mégis eszébe jut, hogy egyikét a már ritkaságszámba menő, bolthajtásos, jellegzetes népi architektúrát képviselő házaknak, falumúzeummá alakítsa? Mivel rendezik be a jókaiak? Azért, ha mást nem is, de találtam néhány ételkülönlegességet. Mielőtt közzéadnám, hadd elevenítsem fel néhány sorban a falu történetét, jobbára csak a jelentősebb évszámokra támaszkodva. IV. Béla király 1239. III. 6-án, Budán kelt oklevele három Ilka nevű községet említ. Az 1291-ből származó iratokban Jelka-llka néven szerepel. 1305-ben Hunt fia János a községi birtok egy részét elörökíti. Ezidőtájt a falu Harmathelynek is neveztetik. Ezt a nevet határának egyik dűlője még a közelmúltban is viselte. Egy 1355-ös egyezményben Harmathely-Jóka a falu neve. A falu múltja gazdag. Szocializálódó jelene is. Csak éppen a népi hagyományok és tárgyi emlékek, amelyek pedig elválaszthatatlan részei volnának egy falu kultúrájának — azok vannak erősen kiveszőiéiben. 16 Jókán a Garam-vidéki egyke ellentéteként nem volt ritkaság a 10—12 gyerek egy családban. S ahol ennyi az éhes száj. ott — nagyobb teret kap a leleményesség is. Főként a kukoricaételek sokféleségén mérhettem ezt le. A közkeletű (kukoricakásán) amit tejjel, vagy töpörtyűvel ettek a prószán, és görhönyön (máié) kívül még két jellegzetes elkészítési módját találtam meg a forrázott kukoricadarának. Ezeket egyik adatközlőm, a 73 éves Teréz néni mondta el nekem: „A göncit úgy készítöttük, hogy a finomra darált kukoricalisztöt leöntöttük forró tejjel, jól összekevertük és kis nokedlikat szaggattunk belőle. Áztat aztán kifőztük a vízbe, és csöppöt mögzsíroztuk. Voltak aztán ugye azok a hintők, reszelt vadkörte, vagy túró, ez-az, möghintöttük vele a göncit. Nagyon finom volt óm." „A gombócot, azt is úgy, hogy elő leforráztuk, aztán zsírt, vagy egy csöpp vajat, sót bele, összekevertük. Gombócokat gyúrtunk. Aztán fölös hajmával, gyönge parózsolékkal levest főztünk, és beletöttük a gombócot." „Néha elmesélöm az unokáimnak. Ök mög csodálkoznak: — Nagymama, hát maguk ilyeköt öttek? — Ilyeköt bizony kisunokám — mondom. Szegényök voltunk, sokan voltunk. Bizony milyen kedves volt a kása is, ha röggelre maradt belőle. Nyáron aratni jártunk a gazdákhoz. Nehéz munka volt, de bizony nem sok húst öttünk. Hoztak bablevest, savanyú krumplílevest, kicsikét fölparázsolták, az volt." „Laskát is sütöttünk sokat. Elnyújtottuk a tésztát, mögsütöttük a vason. Utána beleerösztöttük egy pillanatra forró vízbe, zsírral mögkentük, lekvárt bele és összetekertük. A mögfőzött rizsbe 111 T(jzhelyen II.
