Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-09 / 9-10. szám
дУ Ж |§§Яр з|5ВРЖ|Я вэсиии Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. Ölünk a csendes kis szobában. Virágok, kitüntetések, díszoklevelek, és a régi emlékek között. A múltról beszélgetünk. Rabay Ferencné úgy meséli el élete egy-egy epizódját, mintha tegnap történt volna. Nézem fiatalos arcát, nem győzöm csodálni fizikai és szellemi frisseségét. Nehéz elhinni, hogy a küzdelmes életmúltú asszony a napokban töltötte be hetvenötödik életévét. Személyesen ismerte Major Istvánt, Steiner Gábor elvtársat, akitől nem egyszer kapott megbízatást. Boldog ember, mert kiváló egészségben megérte azt a kort, amelyért egész életén át küzdött, amiben szilárdan hitt, és amelyért százszor is kockára tette az életét. És nem csak megérte, hanem ma is részt vesz a politikai életben, együtt örül velünk szocialista építésünk kiváló eredményeinek, gyermekei, unokái boldogulásának. — Régi elvtársaim, jó ismerőseim gyakran megkérdezik tőlem: Hogyan bírod a munkát, nem fárasztanak a hosszú értekezletek? Ilyenkor azt mondom, hogy a funkciókat vállalom, mert attól félek, hogy megöregszem ... Az igazság az, hogy aki fiatal kora óta megszokta a pártmunkát, az anélkül nem élhet. Egy nap nem múlik el, hogy VIRÁGCSOKOR HELYETT. át ne nézném a lapokat. Rendszeresen hallgatom a rádiót, este megnézem a ívben a híradót. Ez évtizedek óta szinte hozzánőtt az életemhez —^meséli Rabay elvtársnő. Sokgyermekes munkáscsaládban született Blatná n/Ostrovén (Sárosfán). Még zsenge gyermekkorában elűzte falujából a nyomor. Alig múlt hároméves, amikor meghalt az édesanyja, serdülő gyermek volt még, amikor elvesztette az édesapját is. Ettől kezdve egyedül gondoskodott önmagáról. A fővárosba jött, alkalmi munkát vállalt. A házban, ahol lakott, élt egy nyomdászcsalád, ök vetfék pártfogásukba a kislányt, és ő nagyon megszerette őket. Náluk hallott először munkásmozgalomról, vörös szakszervezetről, sztrájkról. Húszéves volt, amikor először vonult fel május elsején, akkor először és azóta mindig. A virágvázában tucatjával pompáznak a vörös szekfűk. Elvtársak, ismerősök és jóbarátok hozták szeretetük és megbecsülésük jeléül. — Nagyon szeretem a szekfűt. Szép emlékek fűznek hozzá. Valamikor éveken át nyírtuk, bodorítottuk a krepp-papírt, amiből aztán piros szegfűt csavartunk. Május elsején kosarakba raktuk, kimentünk az utcára és darabját egy koronáért árultuk. Férfiak a kabátjuk gomblyukában, a nők a kezükben tartva vonultak fel a mi virágainkkal. Akkor szegény volt a párt, kellett minden korona. Egy ilyen megmozduláson találkozott először Rabay Ferenccel, akiről már akkor köztudomású volt, hogy kommunista, meg hogy sztrájkokat szervez. Nemsokára összeházasodtak. A férje mindenhová magával vitte. Szép, kiegyensúlyozott családi életet éltek. A sztrájkokban, tüntetésekben együtt vettek részt, kölcsönösen büszkék voltak egymásra. Egy alkalommal lovasrendőrök verték szét a tüntetőket. Mindkettőjüket elfogták és igyekeztek a csendőrök felé szorítani őket. Rabay elvtársnőnek eszébe jutottak a gyerekei, akiket a szomszédokra bíztak. Elképzelte, mennyire megijednek majd, ha egyikük sem tér haza. Foggal körömmel küzdött, hogy kiszabaduljon a rendőr karmai közül. A férjét bezárták, de ő megmenekült. Ezután egyre komolyabb megbízatásokat kapott, noha még nem volt tagja a kommunista pártnak. Az elvtársak úgy látták, jobban hasznát vehetik, ha még egy ideig pártonkívüli marad. így kevesebben ismerték, kevesebb kockázattal dolgozhatott. Egy alkalommal Zilinán nagy akciót szerveztek. Ehhez röpiratokat készítettek, amiért fizetni kellett. Ekkor Steiner Gábor elvtárs magához hívatta és azt mondta neki: Ma estére háromszázhatvan koronára lenne szükség, hogy kifizethessük a nyomdát, de a pártnak egy fillére sincs. „Meglesz" — mondta és elment. Azt ugyan, hogy honnan vesz elő annyi pénzt, még nem tudta. A munkásoktól nem kérhetett, mert nekik nem volt. Oda kell mennie, ahol van. Először Vlado Clementis elvtársat látogatta meg és száz koronával a zsebében távozott. Aztán Andrej Bagart kereste fel a színházban. Ö is szívesen segített, sőt két megcímzetlen levelet és lakáscímet adott neki. Figyelmeztette, hogy vigyázzon, és semmilyen körülmények között sem adja ki a címet a kezéből. A pénzt megkapta és mai napig sem tudja, kik voltak az adományozók, mivel a neveket még előttük megsemmisítette. Estefelé négyszáz koronát adott át Steiner elvtársnak. Néhány óra múlva ismét hívták és visszakerült hozzá a pénz. Öt bízták meg, hogy váltsa ki a röpiratokat. 4 Amikor a nyomdába ért, egy fiatalember lépett mellé, figyelmeztette, hogy vigyázzon, legyen éber, ne fizessen előre, és hogy besúgó van a nyomdában. A szive a torkában dobogott, amikor kilépett az utcára a csomagokkal. Egy magányos, öreg nénihez tette be a röpiratokat és máris hazafelé vette az útját. Közben vett egy kis vacsorára valót, ami igazolhatja távozását otthonról. Amikor hazaért, sietve dobta le szép, pirosfodros ruháját, amit aztán a pincébe a szén alá rejtett. Egy pillanat alatt elhúzta a bútorokat és hozzáfogott a padló síkálásához. Hamarosan négy detektív lépett a lakásba. A röpiratok után érdeklődtek, de ő színlelt csodálkozással azt mondta, hogy csak bevásárolni ugrott ki az imént. Arra a kérdésre, hogy milyen ruha volta rajta, a szék karjára mutatott. Az ni, az a sárga. A rendőrök összenéztek. A feljelentés szerint valami nem egyezett. Percek alatt felforgatták a lakást, még a kályhacsöveket is széjjel szedték, aztán eredmény nélkül elviharoztak. — Az ilyen házkutatásokat megszoktam — emlékezik vissza. A férjemet hol kiengedték, hol meg bebörtönözték. Haván is ült. Engem meg egyre vallattak, kik az elvtársaink, hol laknak, milyen utasításokat kaptunk, hol vannak a propaganda anyagok, de soha semmit ki nem szedtek belőlem. Később, amikor már nagyobbak voltak a gyerekeink, őket is bevontuk a munkába. Híreket hoztak-vittek, újságot árultak, plakátokat ragasztgattak. Mindent vállaltunk. A meggyőződésünkért az életünket is feláldoztuk volna. — Abban az időben nagyon összetartottak a munkások, de akadtak árulók is. Az egykori Téglamezőn történt, hogy bekopogtattam egy házba.. Munkáskolónia volt és én a kommunista sajtót terjesztettem, mire a házigazda hangosan ordítani kezdett. Kirohant a házból, rendőrért kiabált. Én is kifutottam, és egyszeresük azt vettem észre, hogy a szomszédos házból kiugrik valaki és hirtelen beránt a lakásba. Néhány perc múlva már ott voltak a rendőrök és az én megmentőm hidegvérrel jelentette ki: „Semmit nem hallottam, ki sem tettem a lábam a házból!" Hát így menekültem meg . .. Vannak felejthetetlenül szép emlékek is. A vasárnapi közös kirándulások, ilyenkor mindenki azt sütött-főzött, amire a pénzéből telt. Aztán a természetben körül ültük a kosarakat, kínálgattuk egymást. Később forradalmi dalokat énekeltünk. Ilyenkor egy kicsit elfelejtettük a gondjainkat. Ha kellett szavak nélkül, a tekintetekből is megértettük egymást. Sokszor egy pillantásunk elég lett volna ahhoz, hogy eláruljuk az elvtársunkat. És meg kellett tanulni emelt fővel tűrni a verést. Én is sokszor kaptam gumibottal. Ha nagy tömegben történt az összetűzés, elszántan szembeszálltunk velük. Én minden detektívet, spiclit névről ismertem. Ez fontos volt az illegális munkában, mert hamar észrevettük, ha nyomunkba eredtek. A körzetünkben mindent tudtunk egymásról. Ha valakit elhurcoltak, gondoskodtunk a családjáról. Ha az utcára akartak dobni valakit, kifizettük a lakbérét. Ha megtudtuk, hogy az elvtársunk beteg a börtönben, orvost és gyógyszereket juttattunk be hozzá. Hiába volt minden, mindig eljutottunk oda, ahová akartunk és akik lebuktak, ha kiszabadultak, újra kezdték ... Észre sem vettük, hogy beesteledett. Az utcáról neonfény árasztotta el a lakást. Meghatottan vettem a kezembe a Munkaérdemrendet, „Az építésben szerzett érdemekért" kitüntetést, a különböző tömegszervezetek aranyérmét és számos más emlékérmet, díszoklevelet, köszönőlevelet, amelyeket Rabay elvtársnő bátor és fáradhatatlan munkájáért kapott. Hetvenötödik születésnapján Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága meleg hangú levélben üdvözölte, és további munkájához jó egészséget, sok új sikert kívánt neki. A jubileum alkalmából mi is szívből gratulálunk. GÁL ETA Tisztelt VALENTYINA IVANOVNA FEDOTOVA ELVTÄRSNÖ, A SZOVJETSZKAJA ZSENSCSINA FOLYÓIRAT FŐSZERKESZTŐJE Kedves elvtársnők, a Csehszlovák Nőszövetség Központi Bizottsága, Csehszlovákia valamennyi asszonya, valamint a magam nevében szívből jövő őszinte jókívánságaimat küldöm a Szovjetszkaja zsenscsina jelentős és szép jubileuma — fennállásának 30. évfordulója alkalmából. Nagyrabecsüléssel tekintünk szerkesztőségük munkájára, amely már harminc'éve tájékoztatja folyóiratuk olvasóit a világ minden részén a szovjet nők munkájáról és életéről, valamint a világ első szocialista állama, a Szovjetunió vívmányairól és szépségéről. A Szovjetszkaja zsenscsina teljes következetességgel teljesíti internacionalista küldetését a proletár nemzetköziség és a nemzetközi szolidaritás nemes elveinek szellemében. Valamennyi földrész asszonyainak lehetőséget nyújt ahhoz, hogy hasábjain beszámoljanak saját hazájuk asszonyainak helyzetéről s hogy ily módon hozzájáruljanak az egyenjogúságért, a haladásért és a világbékéért vívott közös küzdelmünkhöz. Magasra értékeljük az önök folyóirata elvi állásfoglalását a mai világ valamennyi időszerű kérdésével kapcsolatban, s hogy céltudatosan nyújt felvilágosítást a Szovjetunió és a szocialista államok közösségéhez tartozó többi ország lenini békepolitikájának elveiről. Fogadják, kedves elvtársnők, köszönetünket áldozatkész és érdemdús munkájukért, amivel az egész világ asszonyainak harcát, öntudatosságának el-HIDEGHM MARADVÁNYAI
