Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-02-24 / 7-8. szám

NEM

_oi van szó. Csak nem értem a logi_ ■ Kád. Még a vendéglátóid sem vehetnék rossz néven, ha megtakarítanád a koszt- és hotelszámlát. Azonfelül már ezalatt is felhívnád magadra a figyelmet, hogy szabad munkaerő vagy. Méghozzá nem is akármilyen munkaerő. Tisztában vannak vele, hogy jól megválogatják nálunk, kit küldenek ki ilyen alkalmakra. Elhíresztelheted, hogy odahaza nincs lehetőséged ilyen vagy olyan tudományos munkát elvégezni, nem tudom már milyet, ehhez te értesz. Remek indulás lesz, mindkettőnk számára hasznos. A képeslapokban a képünk is ott lesz, majd meglátod. Nélkülem nem lennél olyan nagy eset. Hozzád hasonlók vannak itt néhányan, de én, a művész, és a love storynk... tudod, hogy fogják zabálni? Szóval holnap délben, ha a Herthád is elutazik, eljövök a holmidért.

— Nem! — Nagyon sietve s nagyon határozottan mondta.

Bálint bosszankodva nevetett.

— De hát miért nem, az ég szerelmére. Csak ezt nyögd ki. Van rá valami különösebb okod? Beleszerettél a szobapincérbe? Miért akarsz maradni?

Csak.

— Ja, az más. Az egészen más. Miért nem mondtad mindjárt? Ha egy nő azt mondja, hogy csak, azt respektálni kell.

Aztán felkurjantott. — De hát mit is számít nekem az a tíz nap! Hat évig nem láttalak, már lassan elképzelni sem sikerült az arcodat. Tudod, ugye, hogy egy fényképünk sincs egymásról? Ennek a tíz napnak mindegyikén mégis együtt leszünk néhány órát. Utána pedig évekig, remélem, sok évig naponta huszonnégy órán át mellettem leszel, hogy boldogíts a szerelmeddel és a szeszélyeiddel.

Hogy lehet, hogy Bálint, az ő szenzitív alkatával elfogadta ezt a „csak“-ot, egyszerű, indokolhatatlan buta szeszélyként? Hogy lehet, hogy nem szimatolta meg a veszélyt? Azt, amiről hallgatott, hiszen még gondolatig sem értek aggályai és szándékai, csak egy valamit sejtett már homályosan, hogy mielőtt a tíz nap le nem telik, nem vágja el az utat visszafelé. De miért nem? Nem mindegy? Mindegy, de mégsem. Csak. Erre már magának is ezzel az utolsó érvvel válaszolt.

Reggel a szobájában felkereste egy kedves fiatal hölgy, és megkérdezte, hogy mikor óhajtja első látogatását megtenni náluk a Cibában. Még ma? Vagy pihen egyet és csak holnap?

Ezen a lehetőségen kapva kapott. Nem akart aznap más programot Bálinton kívül. Program pedig várta, mert Vivi előhúzta a színház- és moziműsort, szerepelt egy hangverseny is a kínálatban, múzeumok látogatása és egy kirándulás.

— Ha ennek csak a felét abszolválom, nem marad időm a szakmai tapasztalatcserére — vágott egy komikus gondba borult fintort.

ORDÓDY KATALIN

22

■ Csak oda megy, ahová kedve tartja. Holnapig gondolkozzék rajta, jegyezze ki, ami érdekli, és holnap, ha átjön hozzánk, átadja nekem. Rendben van? Apropó. És holnap mikor várhatjuk, hány órára?

— Gondolom, úgy reggel kilenckor.

— Jó. A portásnak szóljon, hogy adja magának telefonhoz Vivi Schaukelt. Vivi Schaukel, mint sejti, én vagyok. — Átadta a névjegyét. — De én is fogom kérni a nevét még egyszer. Nem tudom, hogy hívják.

Bosszankodott, hogy miért nem csináltatott névjegyet, mielőtt elutazott, annyi névjegycsere volt a kongresszuson, és 6 mindig csak cédulára, noteszbe irkálta a nevét és címét. Igazság szerint Bálint címét kellett volna már megadnia. Most is felírta Vivi kis telefonjegyzékébe a nevét. Címet nem írt.

Me-l-e-k — betűzte a lány. — Így mondják?

— Igen, így. Nagyon könnyű név.

Vivi elment, Herthát délelőtt kikísérte, ahogy ígérte, és mikor az az induló vonat ablakából még utoljára utánakiáltott, hogy de aztán biztosan várja visszafelé útban egy napra, csak búcsút intett neki felemelt kézzel. Várhatsz, babám, elvárhatsz, jutott eszébe egy régi, elfeledett dal, és sarkon fordult.

Első dolga volt a szállóból felhívni Bálintot.

— Egész nap a tiéd vagyok!

Egy óra múlva már járták az üzleteket, Bálint bevásárolt.

— Rakott káposztát főzöl nekem. Tudsz egyáltalán rakott káposztát csinálni? Meg almát bundában. És ezek még nagyon szerény kívánságok. Majd jönnek a rétesek. Káposztás, túrós, cseresznyés ... Szokd meg, hogy férjed van, akit kötelességed jól etetni. Nézd meg, minden szükséges együtt van? — mutatott a csomagokra.

— Csak őrölt fahéj kell még.

Nem, látod. Őrölt fahéj nélkül nem lenne az igazi. Valóban értesz hozzá!

Nevettek, válogattak, micsoda gyönyörű szerep volt, amit játszott! Gondtalan volt és boldog, és nem hitte, hogy szerep az, amit játszik. • Három napig te voltál elfoglalva, és én csak mint a kis kutya lestem, hogy mikor lesz rám egy kis időd. Most én vagyok elfoglalva. Nekikezdtem egy munkának. Egy bank fogadótermébe készítek a falra egy tizenkét négyzetméter felületű domborművet. Hat hete, hogy bevittem nekik három rajzos ajánlatot, és tegnap megküldték az értesítést, hogy az egyik tervet elfogadták. Délután, ahogy elváltunk, otthon azonnal elkészítettem az anyagot, s még ma hozzáfogok az égetéshez. A garázs mellett a műhelyt már én húztam fel. Nem olyan tágas, mint otthon az a régi, de tipp-topp. Ha kész lesz az ebéd, majd be szabad jönnöd hozzám, és megnézhetsz munka közben. Ezt csak ritkán teheted meg, mert nem szeretem, ha a közelben -van valaki, amikor dolgozom. Ez a szokásom még abból az időből ered, amikor az iskolai kemencét még felváltva használtuk mi öten keramikusok. Ki nem állhattam, ha apró fogásaimat ellesték, kikérdezgettek, hogy ezt a színt vagy azt a hólyagos felületet hogy értem el. Szerettem kísérletezni, de másnak nem akartam kikaparni a gesztenyét a tűzből. A legtehetségesebb, a legszárnyalóbb képzeletű, a legkezdeményezőbb én voltam.

— Elég, elég! — dugta be a fülét. — Nem akarok több öndicséretet hallani. Ugyanaz vagy keramikusban, mint bokszban Cassius Clay alias Muhammad Ali. A legnagyobb. Én tudom. Nekem nem kell bizonyítanod. De ha a legtehetségtelenebb lennél, számomra akkor is te vagy az egyetlen.

Na jó. Vedd azonban tudomásul, hogy én nem leszek hozzád ilyen elnéző, ha mint szakácsnő csődöt mondasz.

— Jaj, jaj, ne beszélj úgy, mert már nagyobb lámpalázat érzek, mint két napja a beszámolóm felolvasása előtt.

— Hát ez természetes.

Bálint most világos nappal állította félre a kocsit az országúton, hogy megcsókolja őt. Aztán egy darabig csendben gurultak, ö szólalt meg először.

— Te, egyszer eljön majd az az idő is, hogy már eszedbe sem fog jutni, mert nem fogod szükségét érezni annak, hogy megállítsd az autót azért, hogy azonnal és egy perccel sem később, megcsókolj?

Félig kérdezte, félig állította, s ettől a gondolattól egyszerre elszomorodott.

— Persze hogy eljön, öreg házasoknál az ilyesmi legfeljebb ritkaságszámba jöhet. De azért ne légy szomorú.

Harminckét éves múltam. Bálint harmincnyolc. Milyen fiatalok is voltunk... Soha, soha többé nem fogja magát olyan fiatalnak érezni.

Nagyon elnehezült a szíve. Megfogta a párnát, megpaskolta, a feje alá igazította, aztán ismét lefeküdt. Aludni szeretett volna legalább néhány órát, de a gondolatok kavalkádját képtelen volt megállítani. Nyuszika jutott az eszébe, az intézet, megint Bálint, és kezdődött elölről az egész.

„Bálint elment“ — hogy zokogott az anyja térdén. Nyuszi csak simogatta a fejét, nem szólt semmit. Mikor végre túl volt a nagy síráson, meg tudta tőle kérdezni:

— Anya, mit gondolsz? Találkozunk még valaha? El tudom őt felejteni?

Nyuszi egészen mást mondott, mint amire el volt készülve.

— Itt sírsz, Juditkám, az ölemben, úgy ahogy még kicsi korod óta sohasem. Simogatlak, mert a simogató kéz végül mindig elaltatja kicsit a bánatot. De már nem tudok teljesen részt venni benne. Kévésén múlott, hogy többé nem ülhettem volna itt a székemben. S ez nyomot hagy az emberben. Valami azért meghalt bennem, nem jött vissza velem. A nagy boldogságra és a nagy részvétre való képességemet elvesztettem. Csak tudom, hogy bánatod van, de nem érzem. Nem valami felemelő dolog, ha az ember öröme csak egy pompázó szegfűcsokor birtoklásáig terjed, szenvedni tudása pedig csak a végtagokban nyilaló fájdalomban merül ki. A betegségem és a kiállott roham öregebbé tett a koromnál. És az öregség nem szép dolog, Judit. Még az úgynevezett szép öregség sem. Aimlyen örömet és büszkeséget kelt a kisgyermek fejlődése — s ezt a gyermek is érzi, s ő is büszke magára —, olyan lehangoló és szánalmat keltő az idős ember hanyatlása. S ezt a hanyatlást az idős ember, ha elég őszinte önmagához, be is vallja. De szégyelli, felháborodik, ha semmit sem tehet ellene. Titkolni igyekszik legalább. Főként addig, amíg le nem gyűri a betegség, s fölülkerekedik benne a mások megértéséért, vigaszáért való sóvárgás. Társakat keres terhének viseléséhez. Aztán észreveszi, hogy az emberek, a még erősek is intenzíven élők, más nyelvet beszélnek, amire 6 már csak kevéssé emlékszik.

Itt sírsz, Juditkám és én nem tudok lélekben veled sírni, csak sajnállak, és nem értem, miért van ez így. Világossá lett előttem, hogy nem az tért vissza ide, ebbe a házba, aki elment. Jó, ha ezt tudod, kedvesem.

— Nyuszi — szólt és valami vidámat akart mondani, valami bagatellizálót, például, hogy micsoda melodráma volt ez, nem szégyelled magad? De elhallgatott, mert ő viszont minden szenvedése ellenére át tudta érezni anyja szorongásait, amelyek a nyugodt, tárgyilagos mondatok mögött meghúzódtak. A helyén nem való semmibevevés hátha közéjük állna? Nem, nem tréfálkozhatik. Egészen másképpen folytatta.

— Anya, ha valami képes enyhíteni azon a szenvedésen, amit Bálinttól való elszakadásom okozott, nem az, hogy a tetejébe még te is velem kínlódj, hanem hogy itt vagy nekem. Hogy viszszakaptalak. Ha elég erős leszel majd. az útra, Bálint után megyünk. Itt volt, nálunk volt, mikor te még a kórházban feküdtél. Veled akart beszélni.

Szokásától eltérően anya közbevágott, nyugtalanság látszott rajta.

— Hogy mondod? Bálint után megyünk? Ezt alaposan átgondoltad minden következményével együtt? Vagy csak az lebegett a szemed előtt, hogy megint a közelében légy? Igen, az erős érzések, a nagy szenvedélyek elhomályosítják a látást, eltorzítják az arányokat. Az ember nem tud különbséget tenni a kevésbé fontos és a valóban fontos dolgok között.

— Hát azt képzeled, hogy lehet számomra igazán fontosabb valami Bálintnál? — kiáltott, s nyuszira vetett pillantása elárulta a csodálkozást és csalódást, hogy az nem érti meg őt.

— Biztos vagyok benne — s anya könnyű, drága kezét ismét a fején érezte, s az érintés, mint valami csodabalzsam, azonnal éreztette csillapító hatását. Hirtelen elszégyellte magát.

— Igen, anya, igazad van. Te, te legalább olyan fontos vagy, mint Bálint. Sőt, fontosabbnek érezlek ... nem is tudom ... néha Bálint a fontosabb, néha te, és én... igazán — hebegett, és újra megeredtek a könnyei.