Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-12-04 / 49-50. szám
— Tehát a sziki gabonaértékesítőnél dolgozott legutóbb. Igen. — És dolgozott a felszabadulás előtt is? Igen. Hol? Tanítónő voltam Sziken. Rám nézett, megint gondolhatott valamit, de nem lehetett a homloka mögé látni. — És miért költözött el Szikről? Nagyobb itt a jövedelme? — Ó, nem, dehogy — tiltakoztam. De hát felmondtak, és Sziken nem kaptam állást. Amúgy is izgatott állapotban voltam, s most, hogy a kellemetlen históriát kellett érintenem, annyira elgyöngített, hogy szipogni kezdtem. Nagyon nem volt ínyére a pityergésem, erősen rám szólt. — Senki sem bántja magát, ne sírjon. Azt mondja el, de őszintén, miért mondtak fel. — Nem, azt nem mondhatom el, erósködtem pipacspirosan. — Jobb, ha elmondja, úgyis megtudom — szárazon, ridegen hangzott, és bennem valami dac kerekedett felül. Elmondtam neki, hogy mentette meg az életünket Vaszilij, elmondtam azt a szép hat hetet, amit nálunk töltött, hogy mint maradtam veled egyedül, s találtam megélhetést mint raktári könyvelő. És elmondtam a raktárfőnök próbálkozásait, az ellenőrzést, a felmondást, mindent. Mindent. Már nem sírtam, és nem szégyelltem magam, már mindegy volt. Nagyon figyelt rám, míg beszéltem. Egyszer sem szakított félbe, hallgatott. Még akkor is, hogy befejeztem, csak anynyit mondott: hm. Aztán váratlanul megkérdezte: Kedve lenne megint tanítani? — Hogy lenne-e? — kiáltottam. Ekkor láttam az arcán először valami mosolyfélét. — Nézze, Melekné — mondta —, nincs mitől félnie. A kommunista párt győzelme megteremti itt a rendet és az igazságot. Itt ezentúl senkit nem érhet bántódás, amiért magyar. Itt ORDÓDY KATALIN többé senkit sem lehet kirúgni az állásából, ha rendesen dolgozik. Itt olyan világot rendezünk be, mint amilyen annak a Vaszilijnak a világa, akit maga annyira becsült és szeretett És aki egyetért velünk és segít abban, hogy ez a világ mihamarabb felépüljön, annak itt bántódása nem eshet. Ügy hallgattam, mint a szózatot. Az az ember hitt nekem, egy szavamat sem vonta kétségbe. Ó, ha tudnád, mennyit jelentett ez akkor nekem! Én magam sem tudom, hogyan, de mintha mindaz, ami Vaszilij elmenetele óta történt, csak lidérces álom lett volna. Csupa lelkesültség voltam és csupa hit. — Ezt a világot én minden erőmmel építeni fogom! Fogadkozásom nem hatotta meg különösképpen. hét. Hát akkor végeztünk, most me-Egy hónap is eltelt, mikor újra hivatott. — Melekné, új beosztást kap. Amit csinál, azt három polgárival is el lehet végezni. — Tudod, akkoriban még volt olyan iskola is, amit úgy hívtak: polgári. — Magának magasabb képzettsége van — mondta a káderes —, a levelező osztályt fogja vezetni. Egy fiatal kislány meg egy idősebb nő lesz maga mellé beosztva. Nagyon köszönöm — hebegtem —, de én még ilyen munkát nem csináltam. — Majd belejön — mondta nyugodtan —, nincs benne semmi boszorkányság. — Csakhogy én nem tudok annyira szlovákul — Ebben a városban nagyon kevesen tudnak jól szlovákul. És pillanatnyilag nem is ez a legfontosabb. Az asztaláról egy papírlapot nyújtott át. — Itt a kinevezése. A levelezés itt van nem messze a Fuéík utcában. Ötös szám, első emelet. A portás útbaigazítja. Vegyes érzelmekkel indultam új munkahelyemre. Kinevezésemen rajta volt az új fizetésem. Ennek persze nagyon örültem. Kerek ezer koronával volt több, mint az előző. Egyre jobb kedvvel, nagyobb bizakodással szedtem a lábamat, s az új munkahelyemen ért még egy meglepetés. Az egyik beosztottam nem volt más, mint az a nő, aki a városból ellenőrizni jött hozzám annak idején, és kellemetlenkedett, ahol tudott. Min'd a ketten zavarba jöttünk. Számomra roppant kínos volt, hogy most majd szégyent vallók előtte, 6 pedig azért feszengett, hogy most noint „főnök“ visszaadom neki a kölcsönt. Legszívesebben otthagytam volna csapot, papot, és nagyon dühös lettem a káderesre, mert azt gyanítottam, hogy tudott róla, ki az az egyik nő, akivel majd dolgoznom kell. Megfutni már nem futhattam meg, leültem hát az íróasztalom mellé, és egy kis beszédet tartottam. — Kedves kolléganők, én ebben a munkakörben még nem dolgoztam, és ezért a maguk kezdeti segítségére, jóindulatára vagyok utalva. Szeretnék jó munkát végezni, annak a bizalomnak megfelelően, amely erre a helyre állított. Talán mondtam volna még tovább is, ha a kis Kossá Erika nem szól bele. — Nincs ok izgalomra, Magda néni gépel, ő tud jól szlovákul, magának csak áttekintése kell, hogy legyen, hogy semmivel ne késsünk, és el kell járni a könyvelóségbe, hogy szinkronban menjen a munka. Már 22 előfordult olyan eset, hogy reklamáltunk egy láda rumot, amit rendesen elkönyveltek, és a rakodók csak később jelentették, hogy négy üveg „eltörött“. Szóval rajta kell, hogy legyen a szeme mindenen. Ügy éreztem, hogy „székfoglaló“ beszédem kicsit patetikusan hangzott ennek az ugrifüles, hányaveti modorú kislánynak a fülében, de az emiatti kis sértődés hamar szertefoszlott, mert mindjárt kezdett bevezetni a munkába. Ügyes, értelmes, rendes kislány volt Erika, hamar megszerettem. Fusekné nagyon készségesnek és alkalmazkodónak mutatkozott, de mérget vettem . volna rá, hogy nem szível, és nem képes megbocsátani, hogy úgy kezére játszott aljasságban a raktárfőnöknek ellenem. Ez volt a hőskorszak, Judit, amikor még úgy nézett ki, hogy minden egyszerű. Pusztul a rossz, és megteremtjük a paradicsomot. De hát a nagy dolgok sohasem egyszerűek, inkább sokszor hihetetlenül bonyolultak tudnak lenni. Judit érintést érzett a karján. — Hát akkor mehetünk — súgta Hertha. Megindultak a tömeggel kifelé. A kocsi nem messze várakozott. Tíz perc múlva már kívül jártak a városon. Az Inn mellett haladtak egy ideig. Bájos falun szaladtak keresztül, aztán emelkedőben már csak elszórt tanyák köszöntek rájuk, s a fenyvesek hűs zöldje váltakozott a napsütötte legelők illatával. A fogadó csak az utolsó fordulóban tűnt .fel. Mesebeli kis fogadó volt, első pillantásra lerítt róla, hogy exkluzív helyhez szabott árai vannak. Nem volt foglalt minden asztal, de kétfelől is üdvözölték Bockékat, mikor beléptek. — Walter kártyapartnerei — tájékoztatta Juditot Hertha. Amint kiitták a zaccos és langyos feketét, Hertha pedig elszívta első ebéd utáni cigarettáját, Bock úr elnézést kért, és három férfival, akik már várakoztak rá, átvonult egy másik helyiségbe bridzsezni. — Nézze, milyen pompás a kilátás innét — figyelmeztette Hertha. — Akár egész délután is el lehet gyönyörködni benne. De amint elunja magát, leviszem a városba, esetleg megnézhetünk valami filmet — más szórakozást ma nem tudok ajánlani. Wattért leszállítják a barátai. — Hertha, ho^za magával Waltert is. Én is mutatok maguknak elbűvölően sfcép tájakat az Alacsony- és a Magas-Tátrában. És bár a Csallóköz Dél-Szlovákia termékeny síksága, nem idegenforgalmi látványosság, szerintem mégis érdemes megnézni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a síkság legalább olyan szép és vonzó, mint a hegyvidék változatos világa. Otthonosabban érzem magam azon a tájon, ami a tenger fenséges végtelenségével rokon. Nincs, ami a szemnek határt szabjon, csak a horizont. Évekkel ezelőtt egyszer autóval végigfutottam a nagy Duna-szigeten. Május vége volt. Az út két oldalán végtelenbe vesző zöld selyemszőnyeg terült el, mint egy smaragd tenger, s a városkák, falvak, tanyák mintha közben óceánjáró hajókkal, jachtokkal, kis bárkákkal találkoztunk volna. Olyan mélységes benyomásom maradt erről az útról, hogy azóta is minden májusban türelmetlenség fog el. Legalább egyszer végig kell futnom ott kocsival, s ez az élmény aztán napokig boldogsággal tölt el. Hertha mosolygott. — Svájcban hasonló élményben nem lehetne része, bármelyik vidékén is keresné. Kevés a síkság. De érdekes dolgot mondott tegnap. Ugye tudja, mire gondolok? Az édesanyja fekete kötött kesztyűjét hozta magival emléknek, mert azzal a szándékkal jött ki a kongresszusra, hogy többé nem tér haza. Ha nem kérek túl sokat, elmondaná nekem, miért akart kinn maradni, és végül is mi késztette mégis a visszatérésre? — Nagyon röviden: egy régi nagy szerelem és az a szerelem, amelyről nem is tudtam, hogy milyen erősen él bennem. Ebből persze nem sokat ért. És ha most megpróbálkozom részletesen megvilágítani, tulajdonképpen nemcsak a maga kívánságára teszem, de a saját kedvemért is, mert még magam előtt is tisztáznom kell, mi is történt velem, helyesebben bennem. Az ember legtöbbször nem ismeri jól saját magát. Nincs is ideje, hogy alapos önismeretre szert tegyen, de gondolom, ez sem segítene, mert bizonyos jellemvonások, meglepő reakciók csak egy adott helyzetben villannak fel, saját magunknak is meglepetésszerűen. Meg vagyunk győződve például arról, hogy egy ilyen és ilyen szituációban így és így viselkednénk. S ha a helyzet valóban bekövetkezik, egészen másképpen cselekszünk. — Érdekes, amit mond. Bizonyára igaza van és legalábbis előfordulhat ilyesmi. Ami a nagy szerelmet illeti, már éledezett bennem némi gyanú. A kongresszus alatt két ízben láttam beszélni egy szép, kreolbőrű férfival. Csak néhány szót váltottak, de volt maguk között valami szikrázás, a tekintetükben, a tartásukban volt valami, ami sejtette, hogy nem közömbös ismerősök, vagy barátok. Inkább érdekes, mint szép férfi volt, déli típus, nem török véletlenül? — De igen — nevette el magát Judit. Türk, azaz magyarul Török, de csak a neve. Magyar? És honfitársa? Igen. És ő a nagy szerelem. — Igen. — Judit kinézett, valahol nagyon messze járt a tekintete a hegyek között, vagy azokon is túl. — Ha nehéz róla beszélnie, ne tegye — mondta Hertha hősies önmegtagadással, mert égett a vágytól, hogy ezt a minden jel szerint romantikus és valóban megtörtént szerelmi regényt meghallgassa. Judit a vállát vonogatta. — Nehéz beszélni róla? Ha őszinte akarok lenni, egy bizonyos értelemben jól is esik. Kielégülést remélek tőle. Terheim legalább egy kis részétől való szabadulást. Ez hasonlít a pszichoanalízishez. Talán egyfajta gyógymód. És — nézett félrehajtott fejjel Herthára — az is megkönnyíti, hogy végeredményben egy idegennek mondom el, ami kissé olyasmi, mintha egy kútba kiáltanám. Felhajtotta poharából a maradék sört. — Hogy is volt csak? — S mintha csak hangosan gondolkodna, beszélni kezdett. — Megismerkedtünk, beleszerettünk egymásba. Volt már mögöttem egykét kisebb szerelem, de egyiknél sem gondoltam életre való kötésre. Nem voltam heves vérű, nem feküdtem le egyik fiúmmal sem, bár alkalom is adódott volna, de sem a nemi vágy, sem az érzékek kíváncsisága nem sürgetett, pedig már a huszonnegyedik évemben jártam. Otthon anyám és Juliska néni... valóban, mintha nem nélküli lények közt nőttem volna fel. És ez volt a meghatározó, nem az, amit a fiatalok között a gimnáziumban már, s főleg az egyetemen magam körül láttam. Ne értsen félre, Hertha, nem valami feneketlen romlottságra célzok, de nem ment ritkaságszámba, és nagy ügy sem volt egyegy viszony, még akkor sem, ha egyik fél sem gondolt házasságra. Nem egy
