Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-30 / 5. szám
ben". Ez mór nem a híres, világuralomra törő „Wermacht" volt, csupán egy menekülő, pusztulását érző ás bőrét mentő tehetetlen csapat. Hogy megakadályozzák a szovjet csapatok gyors előrenyomulását, aláaknázták és felrobbantották az Ipolyt átszelő hidat, mely Ipolyhidvéget kötötte őszsze Drégelypalánkkal (magyarországi helységgel). A robbanás tönkretette a hidat és megrongálta a közeli házakat, de a németeken ez nem sokat segített. A szovjet hidászok egész éjszaka dolgoztak, hogy lehetővé tegyék az átkelést. Munkájukban segítettek a község lakosai is. Cölöpöket vertek le, ezekre pallókat erősítettek. A felszabadító csoportok december 12-én keltek át az Ipolyon. Ipolyhidvég egén felragyogott a szabadság napja. A 2. Ukrán Front katonái hozták ezt a szabadságot Malinovszkij marsall vezetése alatt. A mai Vefky Krtii-i (nagykürtösi) járás, s egyben a középszlovákiai kerületben Ipolyhidvég lakosai érezték meg elsőként a szabadság ízét. Fokozatosan megindult a járás egész területének felszabadítása, mely csaknem 1300 szovjet hős életét követelte. Harminc év telt el azóta, békében, építő munkával. Mindez a CSKP vezetésével, mely irányította népünket a fasiszta megszállás alóli felszabaditási harcban, és vezeti népünket jelenleg is a kitűzött célok felé. Ez alatt az idő alatt megváltozott Ipolyhidvég arculata is. Bárhová néz az ember, a fejlődő falu szocialista jellegét fedezi fel. A 237 ház nagyrésze a felszabadulás után épült, vagy alakították át. Csaknem minden családban van televízió. 59 háznál van személygépkocsi. A község lakosainak száma 853, ebből 323 aktív dolgozó. A lakosság jelentős része az efsz-ben talál munkalehetőséget, mely 1950-ben alakult és 1972-ben seciankyi (szécsénkei) „Ipoly mente" EFSZ-hez társult, amely a járás legjobb szövetkezetei közé tartozik. Természetesen egészen más feltételek között dolgozhatnak a földmüvesemberek is, mint harminc évvel ezelőtt. A község a választási program teljesítésével még gazdagabb lesz. A község felszabadításának 30. évfordulójára a lakosok rendbehozták a művelődési házat is, s már ebben tartották az ünnepséget. Méltóan ünnepelték meg ezt a napot, amikor községük felszabadult. Nem is lehetne felsorolni mindazokat, akiknek részük van a rendezvény sikerében, de említsük meg legalább az asszonyok segitőkészségét, akik a szép énekszámokon kívül sok más hozzájárulással is bebizonyították, hogy hálával tartoznak a Szovjet Hadsereg hőseinek, akik elhozták hozzánk a szabadságot és ma is őrt állnak gyermekeink boldog, békés jövője fölött. Kép és szöveg; Nagy László Hogy mit csinált? — bezárta az ajtót, mit tudom én, hogy mit csinált. Az asszony vót, aki gyött. Fekete kondor kendő vót rajta, mint valamikorába vót. Gyütt belül a kapun. Valami szilánkot, fakérget, vagy mit akart felvenni, akkor ez rászólt: Fel ne vegye, Eszter néni. A cipőm sáros — feleli az asszony. Hol sáros, azt mondja, mikor száraz az idő... ű mán tudta. Begyött, megállt ott az ajtóval szemben. Egyszer az ember meg kigyött az istállóbul. Cserépforma edény vót a kezében. Az ángyósnak azt mondta: hozzon csak két téglát. Fogta a cserépedényt, rájatette. Azt mondja, rakjunk alá tüzet, a fazék alá. Azt mondja, hogy hát el kell takarni. Fut az ángyós, hoz gerjesztőt, de annak nem sok kellett, nem telt bele másfél perc, már főtt. Totyogott, mint a nem tudom micsoda. Az asszonynak ott kellett állni, aki gyött oda be. Egyszer, mikor már megfőtt, azt mondja ez az ember annak az asszonynak: Fogja meg ezt a fozekot, vegye le a fedőt és öntse ki az udvarra, itt előttem. Hát nem mert hozzányúlni. Fű, mikor aztán az ember harmadszor mondja neki: fogja meg, mer én magáraborítom, vagy pedig maga is ott fog megégni köztök. Ami a világon létezett féreg, ott minden vót. Nem nagyba, csak olyan apróba. Lássa, maga mit csinált ezzel a családdal, maga tönkretette, és azt vegye figyelembe: magának van négy lova, tessék egy párt visszaadni ennek az illetőnek. Mert ha nem, baj lesz. S visszaadta a a lovat..." Vasárnap van, falun ilyenkor nagyobb a csend, mint máskor. A múltat, az emlékeket bogozgatjuk. Néha közécsillan a szónak egy-egy szép dal is. „Árva madár mit keseregsz az ágon Nem csak te vagy árva e nagy világon Lám nékem sincs édesapám sem anyám Mégis a jó isten gondot visel rám. Jaj de sokat elindultam elmentem De nálatok soha be nem mehettem Kapud előtt úgy el fogott valami Fáj a szivem ki sem tudom modani. Fáj a szivem egy karika gyűrűre De még jobban a más szeretőjére Kisujjamra forditom a gyűrűmet Elcserélem szebbér a szeretőmet." Az asztalon nevezetes géresi bélés, a receptjét még négyszemközt sem szabadna elárulni: „Akkoriban kemencében sütötték, most már csak vas tetején, van hozzá, vas nekünk (palacsintasütő szerű vasedény). Azt úgy csináljuk, hogy jó finom lágyra meggyúrjuk. Mostan igen finom lisztnek vannak. Lehet válogatni. Ez a „pedál" (speciál) liszt a legjobb. En abbúl csinálom a legtöbbször. S akkor, ha úgy megvan gyúrva, úgy lágyra — egy pici sót hozzá, de csak tisztán vízzel, s akkor felosztom. Elnyújtom szép kerekre, s-húzhatom jó vékonyra. Mikor jó vékonyra kihúztam — az úgy nyúlikl — lezsírozom, szépen összehejkászom innét is, innét is (négy oldalról) és akkor le teszem állapodni. De még amannak is kell állapodni, mikor meggyúrjuk. Azután megy bele a túró vagy káposzta. A túró a jobb. Abba tojás, vanília, kapor (kaport tettem bele a múlt héten olyan jó ízű vót). Tón nem is baj, hogy kibeszélem a titkos receptet, hiszen, aki megkóstolja, Kisgéresre gondol majd, s ez a vendégszerető falu megérdemli, hogy gyakran jusson eszünkbe, mert itt a bélesekbe Kosztyu Jolán néni is, és Kis Jolán is (meg hát minden kisgéresi gazdasszony) belesütötte szeretetét is. Nekem eíhihetik, én megkóstoltam, Gágyor Péter A babonás történeteket közölték: Szilva József 38 éves és Kis József 64 éves. A népdalt: Kis Jolán 64 éves. A receptet: Kosztyu Jolán 52 éves. NÉMETH IZABELLA 9 ж— 9999 шПВГ sm 1 «Ш ; ШХ I ; írta történet LEANYKÉRÉS Második osztályba jártam, amikor egyik nap úgy estefelé eljött hozzánk egy magas sovány bácsi. Megállt a kis konyha közepén és körülnézett a népes családon. Mert akkor már sokan laktunk az egy-szoba-konyhás házban. Már ott lakott a másik nagybácsim is harmadmagával, és így tízen laktunk együtt. Énnékem azt súgta az öreg szülém, hogy ez a bácsi lesz az én mostohaapám, mert eljött megkérni feleségül édesanyámat, És még azt is mondta, hogy nekem is majd oda kell mennem, lesz ott két mostohatestvérem. És hallom, hogy a bácsi éppen azon vitatkozott, hogy mi legyen velem. Nem akart oda engedni, azt mondta, jó helyem van itt, ahol eddig voltam. De édesanyám azt mondta, hogy ő pedig csak úgy megy, ha engem is vihet, mert már szülém is mindig öregebb és itt úgyis sokan vagyunk. Megalkudtak rám, és édesanyám elvitt a mostohaapámhoz, és két mostohatestvéremhez fekete báránynak. Nagyon szegények voltunk, egyetlen egy ágy volt a nyomorúságos cselédszobában, a konyha feles volt egy ott lakó hét gyerekes családdal. Az ágyban aludt édesanyám mostohaapámmal, és egy nagy ládán a két mostohatestvérem. Énnékem volt egy szalmazsákom, ezt édesanyám minden este behozta a kamrából, az ágy végénél a földre tette, 4* én arra feküdtem. Mostohaapám az első világháború előtt vasúti fékes Volt, és volt neki egy öreg vasúti köpönyege, én azzal voltam betakarva, a fejem alatt édesanyám öreg berliner kendője volt, ez helyettesítette a vánkost. Egy nagygazda udvarának a végében laktunk. Édesanyámék nála vállaltak dohányt és aratást, és ezért a gazda bérbe adott egy kis lakást és egy kamrát. Ebben a kis ablakos házban kezdődött el gyermekkorom legszomorúbb szakasza. Engem, édesanyámon kívül mindenki üldözött, csúfolt és bántott. Már nagyon sok munkát bíztak rám, mert az egyik mostohatestvérem bár tizenöt éves volt, nem tudott segíteni, mert sokat feküdt, és még többet köhögött. Én nagyon kis vakarcs, kis növésű voltam, de az aoám mindig azt mondta: az evést meg kell érdemelni. Még csak a második elemibe jártam, de már az állatok etetését rám bízták, és a dohányban is kellett segíteni dolgozni. A libákkal is eljártam a legelőre, vagy batyuba kötve a hátamon hordtam a gyomot a határból. Volt olyan eset is, hogy olyan sok gyomot szedtem, hogy a batyut nem bírtam felemelni, és ha arra jött az úton valaki, megkértem, segítse fel a hátamra a batyut a gazzal. Bizony sokat görnyedtem én az ilyen batyuk alatt nyolc-kilenc évesen. Az édesanyám a nagyobbik testvéremnek hagyott ennivalói és mondta, hogy nekem is adjon belőle. Volt úgy, hogy nem adott, mindig azt mondogatta, minek hozott ide az anyád. Enni? Hogy kevesebb jusson nekünk? ö szegény tüdőbeteg volt, és mindig éhes, de én ezt akkor még nem tudtam, csak amikor két év múlva meghalt. Én nem panaszkodtam soha, ha éhes voltam, csak elszöktem öreg szülémhez a fölvégre, mert az ott lakott, mi meg az alvégen, a kertek alatt. Ilyenkor mindig megvert a mostohaapám, de édesanyám nem szólt semmit, csak rám nézett azzal a szomorú szemével, Édesanyámék sokat dolgoztak mert egy kis szoba-konyhás házat szerettek volna építeni. Vettek egy kis telket, és ide négy évi nehéz munkával, amit a gazdánál vállaltak, felhúzták a falakat, de csak döngölt földből, és egy szoba-konyhát tető alá hoztak. Ami állatot neveltünk, azt édesanyámék mind eladták és a házra költötték. Húst vasárnap is csak nagy ritkán ettünk, és az üzletbe is bizony könyvre jártunk, hitelbe. Mert néha hetekig nem volt pénzünk, csak ha néhanéha elhívták édesanyámat mosni vagy nagytakarításkor, akkor kapott pár koronát. Mert a dohányért csak decemberben kaptuk a pénzt, amikor beszállítottuk a gyárba. Akkor a szegény emberek sok krumplit ettek, mi is azt, meg kukoricakását tejjel, máiét, görhönyt kukuricalisztből, ezt evett a szegény nép. örültem, ha sült tököt ehettem, sajnos ebből is csak keveset Ha elhívták a gazdák édesanyámat hurkát mosni disznóöléskor, akkor hozott haza egy kis kolduskását, pár szem töpörtyűt, ez volt a fizetése, amiért megkímélte a gazdasszonyt. Mert abban az időben még kemény telek voltak, és a hurkamosó asszonyra bizony ráfagyott a víz és jégcsapok lógtak a kötényéről, így éltünk mi. (folytatjuk)