Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-10-16 / 41-42. szám

z

—I

<

h<

>D О c

még tartott a lábában, de a térdei már nem remegtek, megint embernek érezte magát s nem egy feldúlt, vonagló, szenvedő batyunak. A keskeny folyosón álló úrra rámosolygott, míg oldalt állva utat engedett neki, de az nemigen hederített rá. Ezen egy picit elszonytolodott, aztán leült a helyére. Fejét hátrahajtotta az ülésen, és szemét lehunyta. Az ablakon át arcára sütött a nap, a nyugatról sugárzó, leáldozó nap, háttal ült a menetiránynak. A sugarak gyengéd melengetése vigasztalta. Visszatért belé az élet, szabályosan áramlott a vére, s ez jóleső megnyugvással töltötte el. Mikor újra felnyitotta a szemét, dombokat látott, egy villát, vörös salakos teniszpályán két fiatalember ütötte a labdát. Judit újra behunyta a szemét, s mire megint kinyitotta, Bázel régen mögöttük maradt. Aggodalommal nézett körül. Talán már elhagyták a Zürichi tavat is? Nem pillantja meg többé? ...

Érezte, hogy a vele szemben ülő apáca őt néni. Gyorsan feléje fordult:

Tessék mondani, a Zürichi tó már mögöttünk van?

A csúcsos fehér fityula megrezzent. Láthatólag szívesen adott felvilágosítást, örült a beszélgetési alkalomnak.

— Mindjárt látni fogjuk, még vagy húsz percig fut mellette a vonatunk, aztán bejutunk a hegyek közé. Szereti a vizet?

Svájci németséggel beszélt, amit Judit még nem szokott meg. Különben sem volt társalgós hangulatban, de a nővér várakozva nézett rá, s kedves mosolya megszépítette szabálytalan, korai ránsokkal szántott arcát. Mit is kérdezett? Ja, igen.

22

Kinézett az ablakon, de a tájból, ami elfutott szemei előtt, nem látott semmit. Minden erejét arra összpontosította, hogy ne vegyen rajta erőt a fenyegető rosszullét. Mikor a vonat lépcsőjéről lehajolt, hogy egy utolsó kézfogással elbúcsúzzék Bálinttól, csak a térdében érzett remegést. „Életem nagy pillanatai“ — s a szürkére fakult arcon, amely a fiziológiai mechanizmus rendjének megbomlásáról árulkodott, egy fintor, az öngúny erőtlen mosolya szaladt át.

Ezek a „nagy pillanatok“ .mindig Bálinthoz kapcsolódtak. Egy pillanatig mélységesen megvetette önmagát, aztán rohant a mosdóba. benyomta a kilincset, de az nem engedett. Pánik fogta el. Mi lesz, ha itt, az elegáns plüssszónyeges folyosón... Az ajtó, amelyet gépiesen tovább rángatott, hirtelen kinyílt, s a vonat zökkenése bedobta őt a szűk helyiségbe. Az ajtó a vonat ringása folytán magától becsapódott,

s ezzel egyidejűleg Judit hányni kezdett.

A csésze fölé hajolt, ösztönösen vigyázott, ne hagyjon maga után rendetlenséget a gondosan tisztán tartott fülkében. Egymás után jövő görcsök erőltették, a közbeeső szünetekben könnyes szemét törölgette, az orrát fújta, míg érezte, hogy már csak a keserű epe folyik belőle, gyomra lassan megnyugszik, túljutott az incidensen. Kellemetlen, savanykás szag töltötte be a levegőt, fejét rátámasztotta a félig leeresztett ablakra. Friss szél csapott az arcába, lobogtatta a haját. Lassan megnyugodott. Az órájára pillantott. Fél órája hagyta el Bázelt. A tükörbe nézett, vizet locsolt az arcára, s a batisztzsebkendőt rányomogatva felszárította a nedvességet. Szájára egy kis rúzst kent, elhitette magával, hogy nem is néz ki olyan szörnyen, néhány mély lélegzetet vett, és indult vissza a helyére. A gyengesség

— Szeretem a vizet. Minden vizet, de legjobban a tengert.

Ismét lehunyta a szemét, meg akarta értetni a másikkal, hogy fáradt, nincs kedve a beszélgetéshez. Az tapintatosan hallgatott. Judit kisvártatva gyengéd érintést érzett a karján. Felnézett. A nővér az ablak felé intett fejével.

Persze, a víz. Kinézett. A tó sötétzöld volt, a túloldali hegyek tekintélyes tömege fürdött benne. Sötétzöld volt, csendes és lehangoló.

Tudta, mi következik. Kinéz majd az ablakon, a nyakát úgy fordítja, hogy az utolsó pillanatig lássa azt a fénylő zöld csíkot, s még akkor is látni vélje, mikor már eltűnt, s nézi merőn, míg a szeme belefájdul. Hát nem. Azért sem. Legyen vége a hülye érzelgősségnek. Látok még tavat, ha nem ezt, hát mást. Meg folyót, meg tengert. Még egy mohó, de eltökélten utolsó pillantást vetett a vízre, amely már megint más kénét öltött. Egy kipirult alkonyi felhő sietett felette, s a víz, ez az örök kaméleon, maga is rózsássá vált, ragyogott, mintha titkos várakozással lenne tele.

Mindegy. Hátradőlt az ülésen, szemét elszántan iártatta az ülés feletti tapéta mintáin, a Rigit ábrázoló képen, az apáca fityuláján, azátn lesiklott a barátságos tekintetű ráncos arcra, és az útitársnak kijáró tartózkodó mosolyt küldött feléje. Ez azonban elég bátorítást adott a szemben ülőnek, hogy megkockáztassa a kérdést:

— Ugye, asszonyom, ön nem idevalósi?

Judit megrázta a fejét, de érezte, illik azt is megmondania, hogy hová való.

Csehszlovákiai vagyok.

— Ó — bólintott az apáca, mintha . részvétét fejezné ki. Aztán rövid hallgatás után hozzátette: — Én Bázelben élek, és néhány embert ismerek futólag az ottani cseh kolóniából.

— Én nem vagyok cseh — s Judit abban a pillanatban már tudta, hogy felesleges volt szólnia, mert most megindul' a beszélgetés, amit udvariatlanság nélkül nem szakíthat félbe. Nem is csalódott. A másik arca meglepődést fejezett ki és érdeklődést, amire megint csak felelni kellett kérdés nélkül is.

Magyar vagyok.

— Ö — hallotta ismét a részvétteli hangot. Kis habozás után a nővér megkérdezte: — És itt él? Vagy csak átutazóban?

Judit derűsen elmosolyodott, és készséggel elégítette ki a másik kíváncsiságát.

— Háromnapos gyógyszerészi kongresszusra jöttem, de tíz napig a bázeli Ciba gyógyszerkísérleti kutatóintézetének vendége voltam. Most hazautazom.

Megint hallgattak, de Judit kimondatlan kérdések vibráló feszültségét érezte a levegőben. Biztos volt abban, hogy útitársa egészen másra volt kíváncsi, mint amit kérdezett.

— És hogy tetszett önnek nálunk?

— Svájc nagyon szép. De — tette aztán hozzá — azt hiszem, a világ mindenütt szép. És mindenütt találni rokonszenves, kedves embereket. Legalábbis én ezt tapasztaltam.

Megkopogtatta alulról a kis csapóasztalt, amire a nővér elmosolyodott, jeléül annak, hogy tisztában van a kopogás jelentésével. Kézenfekvő volt, hogy megkérdezte :

már?

És merre mindenfelé járt

— Németországot kivéve a szocialista országok valamennyiében, azonkívül Ausztriában, Olaszországban és most itt.

— O, ez szép — bólintott a nővér elismerően. — Hiszen még olyan fiatal... és ennyi út... Én úgy tudtam — tapogatódzott tovább —, hogy önöknél az utazási lehetőségek erősen korlátozottak.

Judit már beletörődött, hogy kis felvilágosító előadást kell tartania. Nem baj. Lehet, hogy nem egy téves elképzelést sikerül majd helyreigazítania.

Csak az ésszerűség határán

belül.

Beszélt, okosan és meggyőzően, maga is meggyőződve szavainak igazáról. Az apáca nagy figyelemmel hallgatta, és látszott rajta, hogy nem kételkedik szavainak őszinteségében. Közben arra gondolt, mit szólna ez a kedves néniké, ha tudná, hogy azzal a gondolattal jött ki, hogy kint marad. Bálint most vajon mit csinálhat? Elmegy-e arra a hangversenyre? S mit csinál a másik jeggyel? Odaadja-e valakinek, eladja, vagy üres marad mellette egy hely? Kívánta, ezt az egyet még kívánta, hogy az a hely ma este üresen maradjon.

Nem tudta maga elé képezlni a termet, ahol ma este majd meg-