Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-16 / 41-42. szám
Az eddig hosszú évekig jószomszédok egyszerre egymás ádáz ellenségei lettek, kirabolták, fölgyújtották egymás házát. A Kennedy-család is így vált hontalanná, földönfutóvá. Az apát elhurcolták, mert állítólag támogatta az ír republikánus hadsereget, 1974-ben pedig az anyát hurcolták el az „angol kutyák“, mert valamelyik szomszéd őt is bevádolta azzal, hogy szimpatizál az IRA-val. Maradtak a gyerekek a gyűjtőtáborban, szociális gondozónők gondoskodnak róluk, „legalább annyira, hogy iskolába járjanak és ne éhezzenek“. A betonerődítményt, amelyben összezsúfoltan élnek a földönfutók, állandó katonai őrjárat veszi körül. Az ebben az erődítményben lakó gyerekek közül már nem egyet lelőttek, mert állítólag segítik az IRA katonáit Röviddel karácsony előtt 1971-ben egy bútorüzletben bomba robbant. Csak egy áldozata volt: a héthónapos kislány. Coli Nochol. Két nappal később Mrs. Munn a kétéves Tracey vei bevásárolni ment Belfast egyik áruházába. Egyszerre valaki a vásárlók közé bombát dobott. Hat halott, köztük a kétéves racey. Az anya csodálatos módon életben maradt. A város „kártérítést“ kínált fel a kislány haláláért. Annyit, hogy még a temetésre sem futotta volna belőle — ha a szerencsétlen szülők elfogadják ... Stephen Parker még csak tizennégy éves volt, amikor fel kellett áldoznia az életét másokért. A város üzleti negyedében időzített bombát fedezett fel, kiáltozni kezdett, hogy figyelmeztesse a többieket a veszélyre, igyekezett volna elfutni, de már késő volt A polgárháború kitörése óta Északírország városainak utcái, negyedei hadszínterek. S ezek a hadszínterek egyúttal — játszóterek is! Kis csapatokba verődve igyekeznek haza a gyerekek az iskolából. Szemtanúi, hogy álarcos fegyveres férfiak rátámadnak a békés járókelőkre és tanúi annak, hogy a plasztikbombák a szemük előtt oltják ki pajtásaik életét. Kerüljön bárhol eszteleri lövöldözésre sor — mindig egy vagy több élet az ára. És a feneketlen, vak gyűlölet befészkelte magát az iskolák falai közé is. A diákok, ahogy elhagyják a tantermeket, már a folyosókon két ellenséges csoportra oszlanak. Az egyik oldalon a protestánsok, a másikon a katolikusok. És közöttük az angol katonák őrjáratai, akiknek az a feladatuk, hogy az „összeveszett“ gyerekeket lehetőleg egészen hazáig kísérjék, s hogy szükség esetén minkét csoportot megvédjék egymástól. De egyszerre csak egy kapualjból kő repül a protestáns fiúk csoportja felé. Az egyik a földre veti magát s ez a jel, hogy a többi ledobja iskolatáskáját és eszeveszett dühhel dobálódzni kezdjenek a zsebükbe rejtett kövekkel. És az utca egy pillanat alatt csatatérré válik. A katonák a parancsnak megfelelően beavatkoznak, de abban a pillanatban minden oldalról előrohannak a szülők, a felnőttek és megfordul a helyzet. Az előbb még egymást megölni kész protestánsok és katolikusok közösen szembefordulnak a katonákkal. az „átkozott angolokkal“ A tanítók, tanárok nem tehetnek semmit. Tapasztalatból tudják, hogy az életük ezután egy fabatkát sem érne. Egyik kollégájuk órákon át igyekezett a diákok lelkére beszélni. Csak a szünetig agitálhatott az erőszak ellen, mert a szünetben az iskola két álarcos diákja több lövést adott le rá. Szerencsére a golyók célt tévesztettek akkor. Észak-írországban már a legkisebbeket megtanítják arra, miből áll a gyújtóbomba, hogyan kell barrikádot építeni, hogy kell bánni a robbanóanyaggal és hogy kell dobni a követ, hogy találjon. „Megtanuljuk, hogy kell irtani a katonákat és a protestánsokat“ — mondta büszkén egy nyolcéves fiú. A kicsinyek „tanítói“ szintén “*gyerekek. A „Young Boys of Ireland“ (Írország Fiatal Fiúi) nevű szervezetnek mintegy száz tagja van, s mindegyikük hajlandó egy banda élére állni, s szervezetten támadni — bárkire, civilekre, katonákra Ilyen banda a vagy harminc tagú Toddler Army a katonai őrjáratok megtámadására specializálta magát... A banda legfiatalabb tagja — hároméves! Ahhoz még gyönge, hogy a feltépett macskakövet a cirkáló dzsipre hajítsa. De arra már telik az erejéből, hogy a köveket darabonként a járda szélére vonszolja, az idősebbek kezeügyébe. Az, hogy időnként elfogják őkét, az ifjú terroristákat egyáltalán nem zavarja, mert tudják, hogy úgysem csinálhatnak velük semmit a katonák, legföljebb hazaviszik őket. A szülőkhöz, akik nemcsak hogy gyermekeik pártján állnak, de még uszítják is őket! Csoda-e hát ha az utcai összecsapások sebesültjei között egyre több a vérző gyermek? Csoda-e, ha felépülésük után még magasabbra csap eltorzított kis lelkűkben a gyűlölet és bosszúvágy? Belfast város bűnügyi statisztikája szerint 1973-ban az összes betörések 22,5 százalékát tíz-tizenkét éves gyermekek követték el. A bandákba verődött gyermekek már rég nem csupán önvédelemre rendezkedtek be, nem is az idegenek megtámadására, hanem már bármilyen más bűntettre is képesek. A belfasti Royal Victoria kórház felmérése bizonyítja, hogy a városban átlag minden harmadik gyermek lelki sérült és a gyermekeknek 25—30 százaléka erős neurózisban szenved. És ezek a szerencsétlen gyermekek a polgárháború sújtotta városban nem kaphatnak rendes gyógykezelést. A gyermekkórházak már rég telve vannak, már rég csak a legsúlyosabb esetekben vehetik föl őket. „Bolondokháza lett az egész ország!“ — mondja kétségbeesetten hazájáról a költő, Sean O'Casey. „A katonásdi, amelyet ma a gyermekek játszanak, holnap — még ha el is hallgatnának a fegyverek — nem kerülhet át ismét a focipályára és a kisebbeket sem fogja még sokáig kielégíteni az igazi játszótereken az igazi játék. A félelmen, gyűlöleten, bosszúvágyon alapuló aszociális, társadalom- és emberellenes magatartásuk évekig tartó gyógykezelést, gyógypedagógiát igényelne, s még akkor is kétes lenne az eredmény ...“ vélekednek az ír pszichológusok. nadrágjóra. s hogy nagyobb adósságok nélkül, ügyesen kijöjjenek a család jövedelméből? Némelyek talán olyan téves elképzelést alkothatnak az olasz nőről, hogy szegényke a haladással ellentétes irányba fordult gyorsan, és ez az egy esztendő messzire ■sszavetette. Valójában pedig — s ez dialektikus ellent.tondás — a kétségtelen visszaesés az olasz nő épp oly kétségtelen fejlődésével járt együtt, ösztönözte, erősítette a fejlődést. A megnövekedett gyakorlati nehézségek egyáltalán nem akadályozták, sőt némelykor egyenesen elősegítették öntudatosodósát, közéleti tevékenysége megélénkülését. Az 1975-ös év nemzetközi szinten a nők esztendeje. Olaszországban már 1974 viharos és bonyolult eseményei is azzá változtatták. Ebben az időszakban a legfontosabb csaták főszereplője a nő volt. Néhány éve a nők is hozzájárultak ahhoz a politikai kampányhoz, amely világossá tette, hogy az országot nem kormányozhatja tovább a jobbközép koalíció. Tavaly ugyanilyen határozottan segítettek bebizonyítani, hogy már a balközép koalíció is elavult, nem létezik többé. Azon a területen intéztek a nők ellen kihívást, amelyeket a konzervatívok a maguk szempontjából a legkedvezőbbnek véltek: a „család egysége" területén. Felajánlották ugyanis, hogy vegyenek részt a válási törvénnyel kapcsolatos népszavazásban: érvényben maradjon-e ez a törvény, vagy vessék el. A konzervatívok abban az ábrándban ringatták magukat, hogy a női szavazók többsége a törvény ellen fordul. De épp a nők túlnyomó többsége szavazta meg, hogy a törvény az asszonyok szabadsága érdekében érvényben maradjon, és ezzel megmutatták: Olaszország modern ország, amit senki sem hagyhat számításon kívül. A női szavazatok döntő jelentőségűek voltak. Megmutatták, hogy az olasz valóság fejlődése messze meghaladta az ország fennálló törvényeit és kormányzásának módját. A nőknek az a törekvése, hogy előrelépjenek a gazdasági visszaesés ellenére is, és épp azért, hogy ennek véget vessenek, egy sor kisebb-nagyobb tüntetésben jutott kifejezésre. Emlékszünk például, milyen szilárd nyugalommal nézett szembe a fasiszta terrorral az egész lakosság — köztük a nők — azokban a kisvárosokban, Az olasz nők és a válság amelyekben ezek a banditák „terrorstratégiájukat“ alkalmazták (bombarobbanások mindenütt, még közönséges lakóházakban is, ártatlan áldozatok, halottak, sebesültek), hogy szándékosan megfélemlítsék az embereket és felelőtlen lépésekre provokálják őket. Mindezt aztán valami tömeges összecsapásra akarták felhasználni, ami még nagyobb rendzavarásokat és sztrájkokat váltott volna ki. Ezek indokolták volna egy „erős kormány" hatalomrajutását, amely „a rend helyreállítására" lett volna hivatott, habát közismert, milyen lett volna ez a rend a valóságban. De sem a nőket, sem a férfiakat nem sikerült megfélemlítéssel és erőszakkal megzsarolniok, nem mutatkoztak kétségbeesés vagy hisztéria jelei. A terrorra épített tervek megbuktak a lakosság szilárdságán és öntudatán. Anyagilag az olasz nő rosszabbul él, mint ezelőtt. Nagy áldozatokat kell hoznia, ugyanakkor azonban határozottabb és erősebb lett. Ilyen az olasz nő ma. ENZO RAVA
