Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-02 / 39-40. szám
Bokraink közt SZERGEJ ALEKSZANDROVICS JESZENYIN (1895-1925) Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé mór sóba. Arcod haván bogyók bíbor vére szép voltál, te kedves, illánál Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hárs méz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodoyi többé már soha. Dűlők álmodnak Dűlők álmodnak piros alkonyokról, bokrok tövén kék kutat ás a köd. Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol, tűnődve rágja ajka, a küszöb. Az őszi fagy szelíd még és szemérmes, szérűskert alján lopva lépeget. Kéklő ablakból szöghajú legény les surrogva szálló seregélyeket. Zöld füstöt ont a kémény, langyos kelyhe, veresen izzik a kemence-mély. Kutatva jár a szél, sehol se lelve valakit, akit elnyelt rég az éj. Valaki elment. Cserjés sűrűjében nem jár zörögve csorbult lomb alatt. Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben, s egy borzas bagoly csőrén fennakad. A csend sűrűi, már szunnyadoz a pajta, deres út hímzi a síkos mezőt. , Zizegve sír a vékony árpaszalma el-elbólintó tehénkék előtt. Rab Zsuzsa fordítása
