Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-09-18 / 37-38. szám
és dulakodás zaja hallatszott. Azután még hangosabban, még gyakrabban nyögtek, mind erősebben, végül már sikoltoztak. Boniface-nak már nem volt kétsége, hogy az adószedőnél éppen bűncselekmény történik, nyakába kapta a lábát, megint átszaladt a kis kerten, megeredt a mezőn, a gabonaföldeken át, lélekszakadva, rázta a táskáját, mely az oldalát verte, és fáradtan, zihálva, feldúltan ért a csendörőrszoba ajtajába. Malautour őrsparancsnok egy törött széket reparált szöggel, kalapáccsal. Rautier csendőr a lába közé fogta a hibás bútordarabot, és a törés szélén egy szöget tartott; az örsparancsnok pedig a bajuszát rágta, a szeme kikerekedett és könnyes lett a nagy igyekezettől, és lépten-nyomon alantasa ujjara ütött A postás, ahogy meglátta őket. elkiáltotta magát: — Jöjjenek gyorsan, ölik az adószedőt, gyorsan, gyorsan! A két férfi abbahagyta a munkáját, és fölemelte a fejét, olyan csodálkozással, mint akit meglepnek és megzavarnak. Boniface látta, hogy nagyobb bennük a meglepetés, mint az igyekezet, és megismételte: — Gyorsan, gyorsan! A tolvajok a názban vannak, az imént hallottam a kiabálást. Az örsparancsnok letette a kalapácsot a földre, és megkérdezte: Honnan tudja ezt maga? A postás folytatta: — Az újságot akartam kézbesíteni két levéllel, és észrevettem, hogy az ajtó be van zárva, és az adószedő még nincs fent. Utána akartam nézni a dolognak, megkerültem a házat, és hallottam, hogy valaki úgy nyöszörög, mintha fojtogatnák, vagy a torkát vágnák; nyomban ideindultam magukhoz. Az imént történt. Az őrsparancsnok fölegyenesedett, és ismét megszólalt: Hát maga mért nem segített? A postás riadtan válaszolt: Féltem, hogy kevés leszek. A csendőrnek több se kellett, kijelentette: — Csak magamra kapok valamit, máris megyek magával. Bement a csendörségre, utána a legénye, aki a széket vitte. Kisi'ártati’a megint megjelentek, és hármasban szaporán útnak indultak a bűntett színhelyére. Amint a ház közelébe értek, lassítottak óvatosságból, és az őrsparancsnok elővette a revolverét, majd egész halkan bementek a kertbe, és odamentek a falhoz. Semmilyen uj nyom nem árulta el, hogy a gonosztevők kereket oldottak. Az ajtó most is zárva volt, az ablakok behajtva — Megvannak — mormolta az örsparacsnok. Boniface bácsi izgalomtól zihálva átvezette a másik oldalra, és egy zsalut mutatott neki: Olt — mondta. Az őrsparancsnok egymaga közelebb lépett, és a deszkára tapasztotta a fülét. A két másik mindenre készen várakozott, le nem vették róla a szemüket. Sokáig mozdulatlanul hallgat ódzott. Hogy közelebb hajthassa a fejét, az ablak fatáblájához, levette háromszögletű kalapját, és a jobb kezében tartotta. Mit hallott? Szenvtelen külseje semmit sem árult el, de egyszer csak bajusza fölmeredt, az arca megrándult, mintegy hangtalanul nevetve, majd ismét átlépett a kakukkfűösvényen, és odament a két férfihoz, akik ámultán néztek rá. Azután intett nekik, hogy kövessék, és elindult lábujjhegyen; visszaérve a bejárathoz, meghagyta Boniface-nak, hogy csúsztasa be az újságot és a leveleket az ajtó alatt. A postás nem értette, de azért készségesen engedelmeskedett. — Most aztán indulás — mondta az örsparancsnok. De amint kiértek az udvarból, a gyalogpostáshoz fordult csúfondáros képpel, gúnyosan biggyesztett ajakkal, vidáman csillogó, keresztben álló szemmel: Ilyen nagy kópé maga? Az öreg ezt kérdezte: —_ Hogyhogy? Hallottam, szavamra mondom, hogy hallottam. De a csendőr nem állta tovább, elnevette magát. Fuldokolva nevetett, két kézzel fogta a hasát, kétrét görnyedt, a szemét elfutotta a könny, az orra körül szörnyű fintorok hullámoztak. A két másik bambán nézett rá. De minthogy se beszélni nem tudott, sem a nevetést nem tudta abbahagyni, sem azt nem tudta megérteni, hogy mi van vele, csak egy mozdulatot tett, egy közönséges és trágár mozdulatot. Még mindig nem értették, ezért többször is megismételte egymás után, és a fejével intett a még bezárt ház felé. Egyszer csak a katonája is megértette, és rettentő vígan elkacagta magát. Az öreg bután ált a két 'ember közt, akik majd megszakadtak. Végül az örsparancsnok lecsillapodott, mókásan jól hasba vágta az öreget, és elkiáltotta magát: — Hej, nagy betyár, nagy betyár maga, ezt nem felejtem el. Boniface bácsit meg a bűntényt! A postás tágra meresztette a szemét, és megint csak ezt mondta: Szavamra, hallottam. Az őrsparancsnok megint elnevette magát. A csendőrlegény leült a fűbe, az árokpartra, hogy kényelmesen fetrenghessen nevettében. — Hallottad hát. így gyilkolod a feleségedet, te vén betyár, mi? A feleségemet? Hosszasan elgondolkozott, majd újra megszólalt: — Hát az ordít, ha eltángálom ... de az ordít, annak rendje-módja szerint ordít. Szóval Chapatis úr ütlegelte az asszonyt? Az örsparancsnok már nem bírt magával jókedvében, vállon ragadta a postást, megpörgette, mint egy babát, és valamit a fülébe súgott, s ettől a másiknak leesett az álla ámulatában. Aztán az öreg elgondolkozva dünynyögte: — Nem ... nem igy ... nem így ... nem így ... nem szól az semmit, az én párom ... Nem hittem volna ... hogy lehet ez ... esküdni mertem volna, hogy ölnek valakit... Zavartan, szégyenkezve, mélázva megint útnak indult a mezőn, a csendőr és az őrsparancsnok pedig egyre csak nevetett, és messziről vaskos kaszárnyatréfákat kiabált utána; nézték, amint távolodik fekete sapkája a gabona nyugodt tengerén. Benyhe János fordítása hogy Népszövetség is van s megpróbálta, hogy egy triumvirátust alkosson." (Le Temps, 1926. március 22.) „Az utolsó verssornál a diákok felemelkedtek és a Gaudeamus Réaumur éneklésébe fogtak, amelyet minden jelenlevő állva hallgatott végig." (Masques et Visages, 1914. április 18.) „A fehér ember általában ellenséges indulatú mindenkivel szemben, akinek ereiben fekete vagy sárga vér folyik." (Le Siede, 1907. december 3.) „Úgy látszik, ezek az ellentétes közlemények nem egyebek kísérleti léggömböknél, amelyeknek célja kitapintani a közvélemény ütőerét.“ (Le Journal des Débats, 1907. május 1.) „Bizony közelről szemlélve, Roosevelt elnök puskája inkább háborús fegyvernek látszik, semmint olajágnak." (L‘ Éclair, 1905. május 13.) Még a nagyok nagyja is pocát ejt, amikor hírlapi cikknek szalajtja a tollát: „Apponyi gróf nem valamely hasznos madár, hanem falánk holló. Ez a magyar ragadozó szeretné úgy felfalni a bárány fejét, hogy maga a bárány életben maradjon. A huszadik században ez nem lehetséges." (Leo Tolsztoj cikke a Ruszkoje Szlovo 1907. szeptember 29-i számában. A nagy író Apponyi Albert nacionalista iskolapolitikáját bírálhatta.) Szemelvény a hazai anyagból: .Megnyílt az új L.-kávéház, a lipótvárosi úri közönség kedvelt találkahelye." (Társadalmunk, 1936. június 12.) „A budapesti nemzetközi újságirókongreszszuson a francia sajtót többek között B. bárónő, a Revue des demimondes előkelő lap szerkesztője fogja képviselni." (Dolgozó Asszonyok Lapja, 1933. július. Persze, hogy a Revue des deux Mondes-ról volt szó.) „A villamos keresztülgázolt a gyermeken s nyomban meghalt." (Pesti Hírlap, 1903. április 26.) Bár halt volna meg — gondolja a mai pesti ember a várakozás hosszú percei alatt. .Ambái a szélhámos a íelismerheteilenségig elváltoztatta külsejét, felismerték és letartóztatták." (Magyar Hírlap, 1903. 202. szám.) „Egy embrionális kutya hasonlíthat egy embrionális tyúkhoz, de megfordítva ez nem lehetséges." (Jövendő, 1904, 3. szám.) Sajnos, nem emlékszem pontosan, ho! olvastam ezt a meghökkentő megállapítást: „A modern költőknél ritkák a tiszta lábak." „Pünkösd hétfőjéie virradó éjszaka két fiatalember állta útját F. J.-nek ... Rátámadtak és ütlegelni kezdték. F. J. segélykiáltásaira a járókelők üldözőbe vették a menekülő útonállókat és el is fogták őket. A rendőrség ittas állapotban vette őrizetbe mindkettőt." (A Reggel, 1933. június 6.) „A havazás következtében sok volt a baleset. Pestújhelyen az Andrássy-út sarkán megcsúszott és eszméletlen maradt egy öreg férfi. A kórházban az éjjel meghalt. Súlyosabb baleset érte a Tétényi út sarkán dr. K. L. tanárt, akii belső sérüléseivel szanatóriumba szállítottak." (Ugyanott, 1937. december 27.) Ha ilyen példával jár elöl az újság, nem csoda, hogy az olvasó tolla is kibicsaklik. Az Uj Nemzedék levelesládájába 1938. október 12-én panaszos levél érkezett, hója igen helyesen megró bizonyos árdrágítókat, akik ezer százalékos haszoma dolgoznak. Majd az illetékes körökhöz fordul ezzel a felszólítással: „Jó volna a fenekére nézni az illetékeseknek az ilyen dolgoknak." Ma már az iskolában tanítják a diákokat a helyes fogalmazásra. S így csak a múlt emléke gyanánt kísért a győri állami főreáliskola 1903. évi értesítőjének 45. lapján közölt cikk. Tanulmányút a pozsonyi mezőgazdasági kiállításon cím alatt egyik tanár beszámol a kiállításról, ahová későn érkezett ugyan, de valamit még látott: „A házi szárnyasok lármás ketrecében ritka szép példányokat láthattunk, végül a szarvasmarha- és lókiállítás utolsó maradványait is az istállóban találhattuk." („Az emberi butaság" című könyvből)