Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-09-18 / 37-38. szám
MÓRICZ ZSIGMOND Péterke nagyon szerette a kicsit. Gyönyörű is volt, szépen tudott gőgicsélni, a nagy lábaujját a szájába tudta venni, szép, kövér, maszatos, magáról nem tudó, gyönyörű jószág. Péter magáénak tartotta s folyton dalolt neki, egész nap eljátszott vele s dúdolta a maga furcsa kis énekeit, amik nélkül, azt hitte, nem is tudna már aludni a kicsi. Egy délután nagy dolog történt, az anyja ráhagyta a kicsit. Neki adta. Kivette a bölcsőből, hogy valahogy ki ne forduljon, mert hisz Péterke is picike volt még, egy nagy kétfűlű kosárba dunnázta be s Péterke, ha a kicsi piszszegni kezdett, a kosarat húzgálta, rázogatta a tornácon, Azután jött egy csomó idegen fiú és olyan lármát csaptak, hogy a kicsi nyugtalankodni kezdett. Péter annál hangosabban dalolt s ugrált a kosár körül. A fiúk a tyúkokat zavarták, Péter oda se nézett. Nem is törődött velük, míg elő nem jöttek, tele volt a markuk frissen kitépett kakastollal, ragyogtak a szép nagy tollak. Péter is szeretett volna belőlük. A fiúk adtak neki egyet s azt mondták, most zsandárt játszanak. Feltette a kalapjához, de a kicsi megijedt a libegő nagy tollútól s iszonyatosan sírni kezdett. Péter kétségbe volt esve, ringatta, rázogatta, de ez nem hagyta el a sírást s ő nem tudta, hogy a kakastolltól fél. A fiúk éppen a macskát akasztották fel az eperfára, aztán odajöttek, s azt mondták, csend legyen, mert ők nem szeretik a gyereksírást. Péter ezen még jobban kétségbeesett s ő is sírni kezdett. A fiúk azt mondták, ők tudják a módját, hogy kell elhallgattatni a gyereket. Hgztak egy rudat, azt keresztül dugták a kosár két fülén, úgy hurcolták az udvaron. A kicsi a hintázástól csakugyan elhallgatott. Akkor a fiúk odavitték a kúthoz, áttették a rudat a kútkáván s a kosár ott bent lógott a kút fölött. — No most ringathatod, éppen úgy, mint a bölcsőben, — mondták Péternek. Péterke nem érte el a kosarat, hát felültették. a kút deszkájára, a lába befelé lógott a kútba s ő lassan, szépen ringatta a kosarat s a kicsit. A fiúk röhögve száguldoztak az udvarban s csak akkor szöktek meg ijedten, mikor meglátták, hogy jön a Péterke apja, anyja az úton. Mikor az anya belépett a kapun, egyszerre látta, hogy középen a nagy tűz, az udvar felfordítva, ajtó, ablak, hombár, magtár nyitva, a macska a fán. a tyúkok kodácsolnak s a gyerek a kúton. Hogy ezt látta, csak megölelte a kapufélfát s hangtalanul, elsápadva, nyitott szájjal, szédülve maradt ott. Az apa azonban nem vesztette el a fejét. Odaszólt Péterkének. Mit csinálsz te ottan, kisfiam? Péter a nevető hangra odanevetett: Ringatom a kicsit. Az anyja halkan felnyöszörgött s beleájult: a kicsi is, a kicsi? No i'árjál csak, megyek, segítek. Először levette Péterkét. azután a rúddal a kosarat s benne a kicsit. Akkor azután megindult a jajveszékelés. Péter tágra nyitott szemmel hallgatta, nézte, nem értette. Később látta, hogy a fiúkat összeszedték s a saját apjuk fejszenyéllel verte őket, akkor borzasztóan megijedt, hogy őt is Napokon keresztül folyt az egzekúció, apja, anyja nem szólt másról, csak az iszonyúságról. ő ült, ült konokan, csöndesen s várt, várta, mikor kerül rá a sor. De nem bántották. Valahogy olyan felfordulás volt körülöttük, hogy ő egészen kiesett, senki se törődött vele. Ült egy helyben s várt. Nem ment a kicsihez, nem dalolt neki, félt tőle, nem mert ránézni s nem mert a kút felé pillantani. Ha a kakast látta megtépett farkával, szörnyű félelem fogta el, még a kis csibéktől is rettegett. De csak ült, árván, nesztelen s egyszer hallotta, mikor az apja mondta: — Ez is kutya, mint a többi, ennek is kakastoll volt a kalapján. Harmadnap hajnalban hirtelen felébredt. Szédülve és forogva riadt fel. Szörnyedve érezte, a kút felett van a kosárban s szalad a kosár lefelé, a vízbe, a fekete mélybe s a hideg víz, a fekete kút ... s ő utána szédült... Elvetette magát a kis ágyában, s halálveríték verte ki u kis testét. Mikor, sokára, megcslllapodott: egyszerre megértette. Megtudia, milyen veszedelemben forgott a kicsi s vele ő Sokáig iszonyú reszketés rázta a testét, s foga zörgött s hideg volt a bőre és lucskos. Végre sírásban tört 'ki. összekuporodott és úgy kezdett sírni, összeszorított kis szájjal, fuldokolva, keservesen. A szülei felébredtek. Mi az? ... — szólt az apja. Az anyja is felült s hallgatott. — Megfakadt benne a jóság, mondta halkan. Azután csend volt. Az apa komoran morogta: Sírjon. Az ostoba kutya. Erre ö még jobban zokogni kezdett. Az anyja hallgatta s nem jött hozzá. Ült az ágyában, szomorúan, fáradtan, álmosan, ő is ki volt merülve, ez a háromnapos rémület megvénítette. Aztán a kisfiú lecsúszott az ágyról s a setét szobában négykézláb mászott a bölcsőhöz s aláfeküdt, mint egy kis kutya. 20 f Ж ’ Xa IV. A gyerekek egy csodálatos, tündöklő lépcsőn indultak cl felfelé a Jövő országába. Bármilyen biztosan járt rajta az ember, mintha csak libegett volna az űrben, csillagok fénylettek fölötte és mellette, és sokszor úgy volt, hogy felhők gomolyogtak körülötte, melyben a gyerekek elvesztek egy-egy pillanatra, hogy aztán egyre nagyobb fényességben újra előkerüljenek. A lépcső ragyogó oszlopos csarnokba torkollott, ahol egész sereg, gyönyörűbbnél-gyönyörűbb gyermek játszott. A halványkék meg rózsaszín selyemingecskékben foglalatoskodó gyerekek is észrevették őket, s felkiáltottak: — Nézzétek csak, élő gyerekek! TyltyI és Mytyl nagyon csodálkoztak és ők is megkérdezték: — Hogyhogy, hát ti nem vagytok élő gyerekek? — Nem — magyarázta az egyik kisfiú — nekünk előbb meg kell születnünk, azután mi is élők leszünk. Aztán a gyerekek elmagyarázták, hogy türelmesen kell várniuk, amíg rájuk kerül a sor. TyltyI és Mytyl
