Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-23 / 4. szám
bát az első emeleti irodának, a „Velím“ -nek. Ez magyarul irányítást jelent, más néven diszpecsing. A szolgálatos csöngetéssel jelzi a veszélyt, abban a pillanatban ugyancsak egy-egy gombnyomással valamennyien leállítják gépeiket. A szerelők sietve eltávolítják a hibát, hogy a munka szünetelése ne menjen a tervteljesítés rovására. Az asszonyok a munkaruhájukat az üzemtől kapják. Hosszú kesztyűkben dolgoznak, kendőjükben pedig hangfogó van, ami a zajtól védi az idegrendszerüket. Az éjszakai műszakosok órabére 2 Kcs-val több. Éjjelenként meleg levest szolgáltat az üzem konyhája. Havonként egyszer ingyenes kozmetikai kezelésben részesülnek. Műszak végeztével korszerűen berendezett fürdő áll rendelkezésükre, ahonnan a hajszárító sem hiányzik. Amint lehúzzák hosszú kesztyűjüket, meglepetve látom ápolt kezüket, lakkozott körmüket. Ezeket az asszonyokat találtam az emlékeimben élők helyett. Kellemes meglepetés volt! A gépesített szénmosoda emeleteire felvonó visz, amihez minden dolgozónak külön kulcsa van. Helena Dufková elvtársnő 12 éve dolgozik az üzemben. Felkísér bennünket munkahelyének különböző részlegeire és közben megtudjuk, hogy édesanyja orosz, apja znojmói származású. Ifjúságát Ukrajnában töltötte, a háború befejezése ............................................ 1 " .........*T után Znojmóban telepedtek le, anoi a cipőgyárban felsőrészkészítőként dolgozott. Karvinára ment férjhez. Tízévi házasság után bányaszerencsétlenség folytán elveszítette a férjét, de ő maga továbbra is hű maradt a bányához. A 42 éves Mária Stehlíková törékeny, karcsú teremtés, akit inkább fiatal lánynak nézne az ember, mint nagymamának. Választékos ízléssel öltözik a munkahelyén is, ahol arról közismert, hogy mindenkivel szót ért. Férfiasán helyt állt a munkahelyén, ahol 10 éve dolgozik. Lényének vonzó erejét nem veszítette el, megőrizte vidámságát s fiatalságát. Mazáőová, Tóth Irén Peredről került Karvinára, ahol két fiútestvére dolgozik, ö több mint négy éve dolgozik a szénmosodában. Kitűnően beszéli a cseh nyelvet. Lelkes, fiatal párttagjelölt. * * * Felzúg a sziréna, vége a műszaknak. Néhány percen belül megindul a kapun az emberáradat. Elnézem a mai bányászokat és arra gondolok: azt, hogy mennyit változott nálunk a dolgozók élete, munkakörülménye harminc esztendő alatt, mit nyújtott a tudományos műszaki forradalom a dolgozóknak, őrajtuk lemérhetjük. Lassan teljesen elhomályosul a valamikori szénportól fekete, görnyedt hátú, a rossz levegőtől és a hiányos táplálkozástól vézna bányászok képe. Helyettük tagbaszakadt, derűs férfiak, jólöltözött, ápolt kezű nők dolgoznak a Május 1. bányában, népgazdaságunk egyik legfontosabb munkaszakaszán. MOYZES ILONA A század első évtizedében már jól ismerték szerte Nyugat-Európában az akkor már harmincadik életévében járó Albert Schweitzert, a strassbourgi egyetemen tanító evangélikus teológust, aki azonban pedagógiai tevékenysége mellett mással szerezte meg kortársai megbecsülését és a hírnevet. Zenetudós volt, Bach és Goethekutató s mindenekfelett megbecsült, tisztelt orgonaművész. S ez a férfi egyszerre csak otthagyta az egyetemi katedrát, beült az egyetemi padba, hogy addigi diplomái mellé egy újabbat szerezzen. Orvostudományt kezdett tanulni. ö maga így írt erről néhány évvel az első világháború kitörése után: „Olvastam a gyarmati népek testi nyomorúságáról és miszszionáriusoktól is hallottam róla. Minél többet gondolkodtam ezen, annál érthetetlenebbnek tűnt nekem, hogy mi, európaiak, oly keveset törődünk a távolban ránk váró humanista feladattal ... 1913 elején szereztem orvosdoktori diplomát. Ugyanezen év tavaszán feleségemmel — aki megtanulta a betegápolást — az Egyenlítői Afrikában levő Ogowe vidékére utaztam, hogy ott megkezdjem működésemet. Azért választottam ezt a vidéket, mert a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság szolgálatában ott tevékenykedő elzászi misszionáriusoktól azt hallottam, hogy az egyre jobban terjedő álomkór miatt igen nagy szükség volna ott egy orvosra. Az említett missziós társaság közölte, hogy kész rendelkezésemre bocsátani lambarénéi telepén egy házat és megengedi, hogy ottani birtokán egy kórházat építsek, sőt anyagi segítségét is kilátásba helyezte a kórházépítéshez. Az anyagiakat mégis magamnak kellett előteremtenem munkám megkezdéséhez. Odaadtam mindazt, amit Johann Sebastian Bachról írt, addig három nyelven megjelent könyvemmel és orgonakoncertjeimmel kerestem. Tehát még a lipcsei Tamástemplom karnagya is segített abban, hogy kórházat építhessek a négereknek az őserdőben ...“ Amikor Albert Schweitzer 1913- ban Gabonba, Lambarénébe érkezett, azt akkor Francia Egyenlítői Afrikának hívták. Már egy éve érvényben volt a francia kormány által parlamenti tárgyalás nélkül életbe léptetett rendelet az afrikai fekete bőrű lakosság általános hadkötelezettségéről. Az első világháború idején összesen 845 000 színes katona szolgált a francia hadseregben — s ennek a hatalmas hadseregnek nagy része elpusztult, ám jórészt # AZ ÖSERDEI Száz éve, 1875. január 14>én született Albert Schweitzer Nobel-békedíjas orvos. nem ellenséges golyóktól, hanem a szokatlan éghajlat miatt bekövetkezett betegségektől és a számukra elviselhetetlen hideg miatt. A lambarénéi doktor, aki a világháború éveiben is ott élt kórházában (ekkor kezdték Nagy Doktornak hívni) és gyógyította az álomkórban, leprában, maláriában, elefántkórban és más súlyos trópusi betegségben szenvedő embertársait, egyre világosabban látta, milyen bűnök terhelik a gyarmattartó hatalmakat Afrikában. Sok éven át csak gyógyított. Aztán, mert a tudós, a filozófus aligha hallgathat, ha emberek szenvedéseinek okát is felfedezte, a fajok szerinti megkülönböztetés, a faji felsőbbrendűséget hirdető „fehér fajvédelem" és annak egyik még tovább elfajzott, rákos daganatként az emberiségen pusztító kinövése, a fasizmus ellen lépett fel. ö szerényen csak azt mondta magáról, hogy „részben orvos, részben a béke munkása" — ám a második világháború utáni időkben kibontakozó békemozgalom egyik nagy alakjaként az atomháború elleni küzdelem egyik legtekintélyesebb harcosa lett. Az arcát milliók ismerték meg képes újságok, egy-egy filmhíradó jóvoltából. A barázdákszántotta, tűnődő tekintetű Schweitzer-arc, a vastag bajusz, a fehér ing, és a fehér trópusi sisak persze csak a külső volt, a fényképen, filmen megörökíthető. Kilencvenesztendős volt, amikor Lambarénében, az Ötven éve épített kórház új szárnyában meghalt. (Amikor megkapta az 1952. évi Nobel-békedíjat, az egész kórházépület-csoportra új tetőt építtetett belőle. A világ megrendültén pillantott a kórházkert felé, ahol ezer meg ezer fekete bőrű híve állta körül a ravatalt. ök a gyógyító embert gyászolták, szülőföldjén arra a lelkes, zenerajongó fiatalemberre emlékeztek, aki apja, az evangélikus pap házából indult el meszszire vezető útjára: templomi hangversenyek tíz- meg tízezer hallgatója az orgonajátékosra emlékezett; volt, aki az egyetemi katedráról oktató fiatal Albert Schweitzer szavait idézte; mások könyvespolcukra pillantottak, ahol Bachról szóló műve állt; s olyan is akadt az elsiratók között, aki az ő tanulmányai alapján épített orgonát. Ám a legtöbb gyászolónak az jutott eszébe: ez a nagy halott élete jó részét gyógyításra fordította s a betegségek mellett még az ellen is harcolt, hogy a tudomány vívmányait emberölésre használják. Valaha régen éltek polihisztorok, a több tudományágban is kiválót alkotni képes emberek. Most, a tudományok gyors területbővülése idején ritka ez az embertípus. Albert Schweitzer egyike volt korunk polihisztorainak; amikor 1965 szeptemberében lehunyta a szemét, korunk egyik legnagyobb humanistája fejezte be pályáját. Orvosi tudásával, szinte minden erkölcsi és anyagi erejével ezekért a szerencsétlen lambarénéi betegekért élt az „őserdei doktor" doktor
