Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-24 / 29-30. szám
Hóviharokkal és dermesztő fagyokkal elérkezett a tél legkeményebb időszaka. Egész héten erősen fagyott s a szélkergette hópelyhek nagy kupacokká tömörültek. A jégbilincsbe vert ösvények úgy kopogtak a léptek alatt, mint a vas. Az aul elnéptelenedett, elcsendesedet csak az agyagkémények füstölögtek, és fölöttük a ködös, sápadt magasban fenséges hegycsúcsok dermedeztek ridegen a szélben. Az élet napról napra nehezebb lett. A külső, fűtetlen szobában berzenkedve állnak a tyúkok a sarokban. Az udvarra nem járnak ki, egymáshoz bújnak. Félig leeresztett, sápadt szemhéjuk alól hunyorogva, szomorúan néznek az emberre. Szemes takarmány kéne nekik, de hát mit csináljon az ember? A kemencezugban nagy háziszőttes zsákban tartják a kukoricát, s bizony minden nappal egyre jobban apad a zsák; szinte minden pillantástól kevesebb lesz a kukorica. Szejide, hogy takarékoskodjék, még az ősszel abbahagyta a malomba járást. Az órletésért lefogtak a magból, így aztán inkább otthon őrölt kézimalommal. Már második éjjel nem hunyta le a szemét; nappal dolgozott, este pedig a dzsargilcsakhoz a kézimalomhoz telepedett. Forró salakként sustorgott a nehéz malomkő, feltört tenyere tüzelt, akár a parázs. A szeme elhomályosult a derekában sajgó fájdalomtól, de Szejide nem hagyta ott a kézimalmot, hiszen Iszmailnak holnap is ennie kell! Amikor a lisztet megszitálta, eg' maréknyit félretett kásának a kis gyerek számára, a többiből pedig le pényt sütött Iszmailnak. Szejidének meg az öregasszonynak a szitában fennakadt korpával kellett beérnie. Ciberét főztek belőle. Honnan is vennének szemest a tyúkoknak? Hiszen jó lesz, ha maguk kihúzzák tavaszig Szejide azért tartotta a tyúkokat hogy tavasszal legyen majd tojás a kicsinek, de úgy látszik, rosszul számított. Hús nincsen. Amikor Iszmail hazajön, Szejide tyúkot főz neki. Ha a szárnyasok nagyobbak volnának, bezzeg jól tartaná az emberét igazi finom hússal! Az volna jó! Mindent, ami csak akad a házban, mindent amit sikerült összekaparnia, Szejide a férjének teszi félre. • „Mi magunk ha vízen is, de megleszünk valahogy“ — mondja az öregasszonynak, aki enélkül is kész minden áldozatra a fiáért. És mégis, valahányszor Iszmail hazatér, Szejide szíve fájdalmasan elszorul a szégyentől és sajnálattól. Arcán a piszkos kendővel, a sok fekvéstől kopott, zsíros bundával a köpenye fölött, kormosán, mint egy csavargó, jelent meg az ajtóban viharos éjszakákon. Alighogy egy kicsit megmelegedett, a rossz szag csak úgy áradt róla. Miközben a férfi ingéből Szejide a tűz fölött kirázta a tetveket, sajnálkozó pillantásokat vetett rá titkon, és elkeseredve gondolta; „Jaj, mi lesz veled ebben a nagy hidegben? Ha itthon volnál, még azt sem engedném, hogy egyetlen porszemecske is rád szálljon!...“ Az meg csak gubbasztott a tűznél, mint valami bagoly, és vad tekintetű szeme zavarosan és gonoszul villogott. Arca, akár a bunda bőre, eldurvult a hidegtől. Szejide érezte, milyen helyzetben van Iszmail; igyekezett hát a kedvében járni, beszélt neki, hogy elszórakoztassa. A férj, feleség mindig együtt van, bajban és bánatban egyaránt — biztatta önmagát. — Bármilyen csapás 130 évvel ezelőtt, 1845 júliusában született Szinyei Merse Pál, aki a magyar festészetben az impresszionista irányzat spontán képviselője volt; anélkül, hogy a francia kortársak törekvéseit ismerte volna, saját természetszemléletéből vezettetve jutott el az impreszszionisták által elért csúcsokra. Felvételünkön egy tanulmány Szinyei Merse 1872-ben készült „Madárdal" című festményéhez. Nagy László felvétele szakadjon is rám, mindent ki kell bírnom. Csak Iszmailnak ne történjék baja... Majd jobbra fordul, el is felejtik, csak tűrni kell egy kicsikét. Lám, Totoj egymaga van a három gyerekkel, maréknyi pörkölt kukoricát ad mindegyiknek csupán, mégsem hagyja el magát, látszatra mintha semmi baj se volna - “ nem hallotta a tulajdon hangját. Megszólalt-e igazán, vagy csak gondolta? Tegnapelőtt, amikor Szejide hazaindult a munkából a dohánypajtából, a hídnál utolérte Mirzakul. — Állj csak meg, Szejide! — kiáltotta oda neki. Semmi gyanús nem volt a hangjában, Szejide egy pillanatra mégis feszülten figyelt, várva a legszörnyűbbet, és kendőjével gyorsan eltakarta remegő ajkát. Mirzakul odarúgtatott hozzá, lehajolt a nyeregből, és az arcát fürkészte. „Tudja! — szörnyedt el Szejide. — Minden bizonnyal! Miért kertelsz? Mondd ki hát“ — szakadt fel ‘ belőle kis híján a kiáltás, olyan gyötrően sokáig, olyan halálos nyugalommal nézett rá Mirzakul. — Rokonilag szeretnélek figyelmeztetni, Szejide — kezdte a szót. — Mi történt? Mi lelt? — aggodalmaskodott Mirzakul, s egy kissé zavarba is esett ügyetlensége miatt: hiszen megrémíti így az asszonyt, a férjétől nincs levél, mindenre gondolhat, egészen belesápadt. — Ne ijedj meg, hiszen nincs semmi baj... Csak azt akartam mondani, holnap a frontkatonák családjának egy kis gabonát akarunk kiosztani... És hát nem mindenki került be a listára. Te sem vagy rajta, Szejide ... Tudom, te megérted, nem húzod fel az orrod... Ügy osztottuk el nagy nehezen öt-tíz kilójával a sokgyermekeseknek, olyanoknak, mint Totoj... Szóval ne csapj lármát holnap, mindenkinek kéne adni, de hát nincs miből. Szejidének nagy kő esett le a szívéről! — Ha nincs, akkor nincs — mondta, ahogy lassan magához tért. „Nem kell nekem a gabona: nagyobb szüksége van rá az olyanoknak, mint Totoj, én majd csak megleszek valahogy“ — akarta mondani, de nem merte, Mire? — kérdezte az asszony, de nem volt hozzá ereie Mirzakul a maga módján értette a választ. — No hát azért, Szejide, ne gondolj semmi rosszat — mentegetőzött újra. — Legközelebb neked is adunk... Föltétlenül... ezt én ígérem... így mondd meg az öregasszonynak is. mert még elégedetlenkedni fog: „Mirzakul a családba tartozik, aztán mi haszna? Hiába van a községi tanácsnál ...“ Szívesen segítenék az enyéimen, de hát magad is látod... — Mirzakul elgondolkozott, tekintete megpihent az aul hófedte házain, elindította lovát, de vissza is fogta nyomban. Akart még mondani valamit, de úgy látszik, meggondolta. Ismét az asszony szemébe nézett azzal a furcsa, érthetetlen tekintetével, mint akkor ott, Totoj udvarán, de most már világos volt: gyöngéden és elragadtatva nézte Szejidét, s a szeme ezt mondta: „Tudtam, hogy te megértesz engem ... Mindig bíztam benned .. . Te vagy a legjobb teremtés a világon ... Szeretlek .. . Már régen szeretlek ...“ Ijedten, arcát kendőjébe rejtve, a félelemtől és izgalomtól falfehéren, Szejide önkéntelenül hátralépett. Tágra nyílt szemében megdermedt a csodálkozás, s ezekben a pillanatokban nagyon szép volt. — Mennem kell! — mondta halkan, de határozottan. — Várj! — Mirzakul küszködj magával. A kantár után nyúlt, majd újra elengedte. — Várj, Szejide! — ismételte: — Ha nagyon rosszra fordul a sorod, ne titkold el előlem ... A kisgyerekednek a kására valót... ha a köpenyemet adom is el, de előteremtem ... Szejide csak hallgatta, némán bólogatott, és nem tudta, mit is gondoljon. Hálát érzett a férfi iránt. De tekintete hidegen, elutasítóan csak ennyit mondott: „Hagyj engem! Ne nézz így rám, félek tőled! Engedj, mennem kell!“ Mirzakul lassan lehunyta szemét, és amikor kiegyenesedve a nyeregben ismét Szejidére pillantott, tekintete olyan volt, mint rendesen. Nyugodt hangon mondta az asszonynak: — No, menj csak, a fiad már biztosan sír utánad ... Szejide gyorsan megfordult, elindult s alig tudta türtőztetni magát, hogy futásnak ne eredjen. Mikor egy kicsit eltávolodott, hátrapillantott és megállt. Mirzakul semerre sem nézve, lehajtott fejjel lovagolt a töltés mentén. A ló lassan poroszkált, gazdája nem nógatta. Talán azért, mert a férfi fölhajtotta köpenye gallérját, most különösen szembetűnt, mennyire lesoványodott, meggörnyedt, milyen erősen lecsüng csonka, kar nélküli válla. „Azt mondja, eladom magamról a köpenyt... Pedig maga is fázik!...“ — töprengett Szejide, és hirtelen valami ismeretlen érzés lobbant föl lelkében. Forró gyöngédség és szánakozás töltötte csordultig szívét. Szeretett volna odafutni hozzá, hogy megállítsa, megmelengesse kedveskedő szavakkal, és bocsánatot Kérjen tőle ... „Miért rajtam akad meg a szemed, férjes asszonyon? Talán kevés csinos lány van az aulban? És azt sem tudod, hogy a férjem itthon van ...“ Fejében minden összekavarodott, a léptei alatt ropogó porhó hangja élesen visszhangzott a halántékában. Egész hazáig ijedten tekingetett körül, és remegő ajkát elfedte kendőjével. (folytatjuk) 23
