Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-24 / 29-30. szám
űvösre fordult az idő. A metsző szél kisöpörte a városból _ a tavaszt. A Medikus-kert zöld szárnyakat bontó gesztenyefái repülni tanultak. Sápadt fiatalasszonyok dideregtek a kert játszóterén, a gyerekek pedig gondosan bebugyolálva, kedvetlenül turkáltak a nyirkos homokban. Mintha a sétálókat és a szerelmeseket is magával ragadta volna a szél. Csak az öregember ült a megszokott helyén, összekulcsolt kezét botjára támasztva. A pádon ott volt mellette, mint mindig az ételhordó edény is. Egy kisfiú közeledett a pádhoz, biztos távolságban megállt és onnan figyelte a rajta ülőt. Az öregember a kert lábában álló épületet nézte, rá sem pillantott a gyerekre. Ügy is tudta, hogy ott van. Gyakran odajön, megnézi őt, néha körüljárja a padot, aztán visszamegy játszani. Délben az anyja ebédelni hívja, ilyenkor szokott ő is elballagni a konyhára az ebédjéért. Most azonban nem tágított a gyerek, mintha valamit megérzett volna. Közelebb lépett a pádhoz. Bácsi Az öregembernek a szeme se rebbent a félénk megszólításra. Mi az ott a zsebedben, bácsi? A kérdés mintha felrázta volna őt furcsa révületéből. Ügyetlen mozdulattal megtapogatta a kabátja jobb zsebét. Mondott valamit, de a kisfiú nem értette, mert az öreg hangja rekedt volt, köszörületlen, mint a ritkán szólalóké. A féltett kincs a zsebében egy lapos üveg volt, de csak a tetejére csavart bakelit pohárka látszott belőle. Az öregember mintha meggondolta volna magát, újra a zsebébe nyúlt, elővette az üveget, módszeresen lecsavarta a tetejét és ivott belőle egy kortyot. — Mit csinálsz? — érdeklődött a gyerek. — Látod ... Iszom. — Most már érteni is lehetett, hogy mit mond az öregember. Hangszálairól' lassan kopni kezdett a rákövesedett hallgatás. Mit iszol? Pálinkát? Az öregember csak bólintott. — Hiszen te nem szoktál pálinkát inni — jegyezte meg a kisfiú rövid töprengés után. Az öregember válaszolni akart a gyereknek, az ajka megmozdult, de aztán mégsem mondta ki hangosan, amit gondolt. Csak odanyújtotta feléje az üveget, hogy a gyerek is lássa, alig hiányzik belőle. A szél erősödött és hangot váltott a fenyőfák sípjain. Az öregember jól ismerte ezeket a futamokat. Másképp szűrték át lombjukon a szelet a gesztenyefák, másként zizegő tűin a fenyő. A nyírfa csak sóhajtott alig hallhatóan. A rododendronok csattogtak, mint a verebek. A sárga foltos törzsű platán búgott, akár az orgona. A gesztenyefák pedig suhogtak. — Odaülök melléd — mondta a kisfiú, de nem mozdult a helyéről. Az öregember letette az ételhordót a pad mellé és intett: Ülj le, ha akarsz. De a kisfiú nem lépett közelebb. Felkapta az egyik lábát és ugrálni kezdett. — Nézz ide, egy lábon elugrálok eddig a fáig. Az öregember bólintott. A tekintete újra a szemközti épületre esett, mintha egy időre búcsút vett volna tőle, azután újra visszatért a gyerekhez, aki már ugrált is visszafelé, mint egy jókedvű nyulacska. Amint a pádhoz ért, elengedte a lábfejét és felmászott az öregember mellé. Láttad? — kérdezte büszkén. Az öregember bólintott. — Ügyes fiú vagy. Jársz már iskolába? — Még nem. Csak szeptemberben megyek elsőbe. Azt hittem idősebb vagy. — Nekem tegnap volt a születésnapom. És neked? — Ö, az én születésnapom régen volt. Még tavaly ősszel. — Én tortát kaptam, meg repülőmodellt. IL—18-ast. Ismered? Az öregember elgondolkodott. — Nem. A repülőgépeket nem ismerem. Néha megnézem őket, amint átrepülnek a város felett, de a nevüket nem tudom. — Majd én megtanítlak rá, jó? Van egy könyvem, abban benne van minden repülő. Ott van a fényképük is, meg mindenféle van ott írva róluk, hogy ki tervezte, meg hogy hányán férnek beléjük. Te majd elolvasod nekem, én meg megtanítlak rá, hogy melyik repülőt hogyan hívják. Holnap elhozom, de legyél itt biztosan! Az öregember elmosolyodott. gyök. Tudod, hogy én mindig itt va-Ráhajtotta fejét a bot fogantyújára, — Már nem. Valamikor tudtam, amikor az én kisfiamnak meséltem, de az már régen volt. Elfelejtettem őket. — Én mindenféle mesét szeretek. A királyos meséket is, meg azt is, amit nem könyvből olvasnak. A nagymamám szokott fejből mesélni, amikor ott vagyok náluk. Nagyon szép meséket tud. Olyanokat, amikben néha én is benne vagyok, meg a nagyiék kutyája is, meg a vadgalambok, amiknek ott van a fészkük a fenyőfán, az első kertben. A nagyapa meg a. fehér barikáról szokott mesélni, meg a farkasról. Én ilyen meséket szeretek. Az öregember fázósan felhajtotta a kabátja gallérját. A szemközti épületet nézte. A felhőzet közben felszakadozott, néha egy-egy villanásnyira elöntötte a napsugár a parkot. — Nem fázol? — kérdezte a gyerektől. — Egy kicsit. Tudod mit? Körülíutom a parkot. Gyere te is, vagy ha nem akarsz, akkor mérd az időt, hogy milyen gyorsan érek vissza. Az öregember előhúzta tenyérnyi zsebóráját, amelynek megsárgult számlapján mozdulatlanul álltak a mutatók. Fél hatot jeleztek, talán már évek óta. — No indulj — mondta a gyereknek, aki azonnal felpattant és kurta lábait szaporán kapkodva nyargalni kezdett a sétányon. Kis futóbogár a vén gesztenyefák alatt. Karjával, mint valami csonka szárnyakkal a levegőt csépelte. A kisfiú nagy feladatra vállalkozott. MIKOU ANIKÓ ÉPÍTŐ akis MESTER a kisfiú pedig lecsusszant a pádról és belerúgott egy arra guruló labdába. — Gyere focizni — hívta egy kislány, de a fiú megrázta a fejét. — Most nem mehetek. Nem érek rá — kiáltotta vissza és megint felmászott a padra. — Van még meséskönyvem is — mondta és nagy barna szemét az öregember arcára emelte. — Anyukám minden este elolvas egy mesét:, De csak szeptemberig, mert azt mondta, hogy aztán már nem fog olvasni, azért, hogy hamarább megtanuljak magam. Neked is van meséskönyved? — Nincs. Másféle könyveim vannak. Felnőtteknek valók. Miről szólnak? — Hogy miről? Várj csak, hogy is magyarázzam meg? Azok szakkönyvek. Régen nagyon sokat tanultam belőlük. nük? És egyetlen mese sincsen ben-Nincs bizony. 18 Fejből se tudsz mesét? Az öregember tudta, hogy legalább tíz percre egyedül maradt. Szeme ösztönösen a szemközti épületet kereste. Az első emelet egyik függöny nélküli ablakában állt valaki a bezárt abiaktáblák mögött és kifelé nézett a kertre. Az ott, az ablak mögött látta az öregembert, de az öregember nem látta őt, mert a látása gyenge volt már és a sötét ruhás alak alig sejlett ki az ablak mögötti terem sötét házteréből. Az öregember nem látta, csak az ösztöneivel érzékelte, hogy ott van. Nem látta a szemét, de érezte... a csontjáig sajgott a tekintete. És nem vette le a szemét arról az ablakról később sem, amikor az eltávozó mögött újra egyöntetűvé vált a félhomály függönye. — Hány perc? — kiabálta a kisfiú már messziről és lelassult léptekkel, zihálva befutott a célba. Az öregember az órájára nézett, amit még mindig a tenyerén tartott. — Tíz és fél — mondta és gyorsan zsebretette az órát. ; — Ez jó volt, ugye? — nevetett a "kisfiú. — Még gyorsabban is tudok futni, de ilyen nagy szélben nem lehet. — Igazad van, túl erős a szél és ne lihegj, mert megbetegszel — mondta az öregember és intett neki, hogy üljön melléje a padra. — Figyelj csak ide, eszembe jutott valami. Mi jutott eszedbe? Egy mese. Elmondod? Most rögtön? — Hogy a csodába ne! Holnapra elfelejteném. — Akkor kezd el, de előbb mondd meg, hogy miről szól. — Miről? Inkább kiről. Egy építő mesterről, de többet már ne szakíts félbe, mert összezavarodnak a fejemben a gondolatok. Tudod, az öreg emberek emlékezete olyan, mint a rosta. Csak meg kell rázni és kihullanak belőle az emlékek. A kisfiú még meg akarta kérdezni, hogy mi az a rosta, de még idejében becsukta a száját, mert az öregember mesélni kezdett. — Hát akkor — sóhajtott egy hoszszút — hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, és annak szélén lakott az Építőmester, egy takaros kis házban, amit ő maga épített. Élt boldogan, tette a dolgát, derék felesége volt, szófogadó gyermekei.. .■ ez volt minden öröme. A család meg a munka. Aztán egyszer csak hogy, hogy nem, egyedül maradt. Meg nem tudnám mondani, hogy mi okból... — Meghaltak? — kérdezte a gyerek részvéttel. — Vagy meghaltak, vagy valami sárkány rabolta el tőle a feleségét, meg a gyerekeket, én már nem tudom. Elég az hozzá, hogy az Építőmester egyedül maradt és nem találta a helyét a házban, de még a városban sem. Elment világgá. — Ügy van — bólogatott az öregember — nyakába vette a tarisznyáját és világgá ment. Persze élnie is kellett valamiből, ezért jártában-keltében egyre azt kérdezgette az emberektől, akikkel csak összehozta a sorsa, hogy ne építsen-e nekik házat? De az emberek nem álltak vele szóba. Aki szegény volt, annak nem tellett házépítésre, aki gazdag, az meg csak megnézte magának az Építőmestert, azzal hátat fordított neki. Mert, hogy el ne felejtsem, a mester igen kicsinyke ember volt. Ügy is hívták, a Kis Építőmester. De amilyen kicsi volt ő maga, olyan nagy volt az ereje és a tudománya. Csakhogy a gazdagok ezt nem tudták róla. Csak annyit láttak, hogy kicsi is, sovány is, kopott a ruhája. Csak éhséget láttak a szemében, semmi mást. Évekig vándorolt szegény faluról falura, városról városra. Néha kapott valami mtinkát. ott egy ideig megmaradt. Homokot talicskázott, vagy vályogtéglát vetett, mikor mi adódott. Amikor már nem volt rá szükség, ment tovább. — Telt-múlt az idő. az Építőmester egyszer csak elérkezett a király városába. Azaz, hogy nem a királyé volt már a város, hanem a Szörnyű Óriásé, aki elkergette a királyt és a saját fejére tette a koronát. Az Építőmester csak járkált, nézelődött a város piacterén és igen elszomorodott a szíve, amikor látta, hogy az emberek mind gyászruhát viselnek. Miért? — kérdezte tőlük, de azok nem válaszoltak, csak szemüket eltakarva tovább siettek. Estefelé fáradtan üldögélt a Kis Építőmester a királyi palota lépcsőjén és azon töprengett, hol hajtsa álomra a fejét, amikor odalépett hozzá egy díszes ruhába öltözött udvari szolga. Azt kérdezte tőle a szolga: Te vagy-e a Kis Építőmester? Én volnék, felelte ó, mire a szolga ráparancsolt, hogy azonnal jelenjen meg az Óriás előtt,
