Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-10 / 27-28. szám
CSINGIZ AJTMATOV ggEiiTÖlL ЖшВш Reggelenként aprócska dérszakáll lepte el az öntözőárkok partján tenyésző ürömfüvet, amely sűrűn hullajtottá a földre apró, kerek, dércsípte magvait. Időnként havazott is. A juhok bundája átázott, és csák úgy áradt belőlük a trágya szagú pára. Nyomukban szarkák repkedtek elmaradhatatlanul, pimaszul vizsgálgatva az állatok koszos oldalát. Zordan, ködökkel közeledett a tél... A háború végének pedig még híre-hamva sem volt, egyre többen és többen mentek el a frontra. Ez alkalommal a legfiatalabbakat indították útnak, tejfelesszájú legényeket, akik éppen hogy elérték a korhatárt. — Jaj, hiszen tegnap még mezítláb futkosó kis gézengúzok voltak, s lám csak milyen gyorsan felcseperedtek. És most a háborúba mennek, pedig még nem ízlelték meg az élet örömeit. Ó, nyomorult germán, a sírban se legyen nyugvásod! — mondogatták keserűen az öregemberek meg az öregasszonyok, ahogy görbe botjukkal kopogattak a szekerek körül, amelyek ott álltak az udvaron, ahol a gabonapálinkát itták. Itt gyűltek össze utoljára a bevonuló legények a lányokkal és fiatal menyecskékkel. A kocsma ajtaja szüntelenül ki-be csapódott, kihallatszott a részegek éneke: szíven ütötte az embert, szomorúság és elszántság, részeg hetykeség és tűnődés érződött a dalban. Az anyókák szemüket törülgették: — Jaj, csak mielőbb jöjjön el az a nap, kedveseink, amikor újra hallhatjuk az éneketeket! Szejide is ott volt a fiatalok között. Még reggel beállított Hozzá szeretett sógora, a férje öccse, Dzsumabaj, aki már egy kicsit felöntött a garatra. — Készülj szaporán, ángyom, megrendeltük a gabonapálinkát, vigadunk még egyet utoljára. Gyerünk!... Nem akarta Szejide megsérteni a legényt, mégis megpróbált kitérni a meghívás elől; mivel éppen pirított gabonát őrölt a kő kézimalmon Iszmailnak. — Nem illik nekem odamennem, ne is sértődj meg érte. Majd az úton elkísérlek — Hogyhogy nem illik? Hiszen engem kísérsz, a sógorodat... Nem, jönnöd kell, már csak Iszmail bátyám kedvéért is... Meglehet, hogy éppen most a legnagyobb tűzben harcol... ha úgy adódik, hogy találkozunk a fronton, megmondom neki: te kísértél el engem, s átadom az üdvözletét ... Miért lennék rosszabb, mint a többiek? Hiszen mindegyiket elkísérik a rokonai, engem miért ne kísérnél el? ... Szejide nem tudta, mit válaszoljon, annyira zavarba jött, hogy még Dzsumabaj is észrevette, és így szólt hozzá: — No, mi az talán szégyelled magad? Nincsen miért! Gyerünk ... És most itt ül a bozokernek, a gabonapálinka-árusnak a házában, és föl sem meri vetni a szemét, mintha mindnyájuknak vétett volna. Jó messzire a sarokba húzódott, kendőjét szája elé vonta és hallgatott. Hogy az embernek mennyire drága valaki, azt igazán csak akkor tudja meg, ha el kell válnia tőle. íme, ezek a legények is, akik holnap szembenéznek a halállal, most lármáznak, vidáman tréfálkoznak, énekelnek, és talán éppen ezért olyan közellátóak, mint soha máskor. E percekben nem annyira magukra, a saját sorsukra, mint inkább azokra gondolnak, akik az aulban maradnak, nekik kívánnak a viszontlátásig jó egészséget, boldogságot; s csupán ezért az egyért is odaadta volna nekik az ember az egész lelkét, s valami nagyot, valami nagyon jót akart tenni értük. Dzsumabaj láng vörösen, a gabonapálinkától mulatságosan becsípve fölkelt a nemez szőnyegről. Ha jól megnézi az ember, még most is esetlen, csupa kéz-láb kamasz. Kezébe vette a pálinkás csészét, most rá kerül a sor, hogy búcsúzóul énekeljen. Dzsumabaj egyik bátyja, Énekes Mirzakul nemrégen tért vissza a frontról, fél karral. Ö most a községi tanács elnöke. Még a gyerekek is éneklik a dalait, s ahogy hallgatja az ember — elszorul a szíve. Dzsumabaj a bátyja egyik legkedvesebb, búsongó, lassú melódiájú dalára gyújtott: Hej-e-j! Hatvan vagont egyszerre visz A gyors szárnyú gőzparipa, Szölóaulom itt hagyom — Szülóaulom itt hagyom — Kedveseim, az Isten áldjon Hetven vagont egyszerre visz, Repít a gyors gőzparipa, Szülóaulom itt hagyom - Isten veletek, dzseneler ., — Jól van, dzsigitl — hallatszottak a helyeslő felkiáltások mindenfelől. — Győztesen térj haza! Dzsumabaj szinte a szemük láttára átalakult — megkomolyodott, megférfiasodott. Vállát büszkén kiegyenesítve nézte az ablakon át a kedves hegyeket, s úgy tűnt, csak most döbbent rá, hogy egy óra sem kell már, és a drága szülőfalu messze elmarad mögötte. Tovább énekelt: ... Arisza felé visz az utunk, S tekintetünk rajtad pihen, Ala-Too, És elkísér bennünket jó sokáig, Kéklő, fehér havad ... — Jól van, dzsigit! — biztatták. — Hol vannak még olyan hegyek, mint a mi Ala-Toonk! Most már mindnyájan énekeltek, a legények, a menyecskék és a leányok is. Szejide pedig gondolataiba merült és e percben a világon mindenről megfeledkezett. Ügy rémlett nekilátja a messzeségben az alagutat elnyelő hegyen túl, a határtalan kazah sztyeppen száguldó, gőzfelhőbe burkolt katona vonatot; és a katonákat, akik ott tolonganak a vagonok ajta22 jában, énekelnek, s búcsút intenek az Ala-Too kékesfehér, havas csúcsai felé, amelyek úgy húzódnak a messzi láthatáron, akár egy hosszú karaván. Aztán a hegyek is eltűnnek, elborítja őket a füst. Szejide úgy érezte, ő is fut a vonat után, aztán egyedül marad a sztyeppen, és fáradtan nekitámaszkodik egy távíróoszlopnak. Hallja, hogy zúg az'oszlop, mintha valaki a „Teve panaszát“-t pengetné szomorúan. Szejide meghatódott a búcsúénektől, és óvatosan fölemelte a fejét. A dzsigitek már-már indulni készültek. Egyesek sírtak, mások részegen nevetgéltek, de egytől egyig valamenynyien tele voltak elszántsággal. Harsányan győzelmes visszatérést kívántak egymásnak. Olyanok voltak, akár az édestestvérek. S az asszonyok szívében anyai szeretet, együttérzés, fájdalom és büszkeség lobbant irántuk. Hiszen ha 6, Szejide segíteni tudna! Elképzelte, amint most hirtelen feláll, és így szól, hogy mindenki hallja: „Álljatok meg, dzsigitek! Életetek virágában akartok elmenni, hagynátok itt szülőfalutokat? Nektek élnetek kell! Engedjetek engem, majd én elmegyek, én meghalok helyettetek ...“ És ekkor hirtelen eszébe villant: ma pörkölt gabonalisztet kell vinni Iszmailnak. Iszmail várja. Szejide újra lehajtotta a fejét; gondolatai már otthon jártak: „A gabona nincs megőrölve, és a gyerek sem evett... Sokáig elüldögéltem.“ A dzsigitek kimentek az utcára. A szekereknél várakozó sokaság meglódult, megindult velük szemben. — Áldásunk kísérjen! — kiáltotta elcsukló hangon Barpi, a szikár, galambősz öreg csikós a nyeregből. Lovát visszafogva elsőnek nyújtotta ki feléjük remegő, dolgos kezét: — Oszomin! Segítsen benneteket az ősök szelleme, térjetek vissza győztesen ! Ezután megsuhintotta korbácsát, fejét mélyen lehajtotta, majd megremegő vállal gyorsan elügetett — minek lássák a férfiember könnyeit. A zaj és tolongás közepette a szekerek megindultak lefelé a hegyről, és hamarosan eltűntek a ködben. Egy darabig még hallatszott a kerekek zörgése a fagyott úton, és a legények éneke: Szülóaulom itt hagyom isten veletek, dzseneler Az asszonyok keservesen, vigasztalanul zokogtak. Ki tér majd vissza e daliás fiatalok közül, és ki pihen meg a sírban messzi, idegen földön? A sokaság néma fájdalommal állt a dombtetőn. És ahogy Szejide a falubeliek szomorú arcára pillantott, így szólt magához: „Nem haragítom az Istent, nem gyötrődöm azért, amiért a férjem szökevény! Csak azért, mert él, csak azért, mert félti önmagát!...“ Amikor az aulban elcsendesedtek a hangok, Szejide kendője alá rejtett egy kis zacskó pörkölt, őrölt gabonát meg néhány lepényt, vette a kötelet, a sarlót, és a kertek alatt lopakodva elindult a rejtekhely felé. A mélyedéseket, szakadékokat köd lepte el. Nyomasztó csönd honolt, varjú sem károgott. Csak a halálos szorítással földbe csimpaszkodó árvalányhaj-csomók fogták fel a gyönge szél fuvallatát, és a hosszú levélszárak halk, sejtelmes zizegése olyan volt, akár a kígyósziszegés. Az aszszony félénken tekingetett a ködben, és a legkedvesebbhez, a legdrágábbhoz igyekezett. A postás, az öreg Kurman, ősz óta, hacsak tehette, elkerülte az utca végén levő két portát. Ügy tett, mintha valami sürgős küldeménnyel sietne valahová, és ügetésre fogta a lovát. De Totoj így is majdnem minden alkalommal észrevette. Már nem reménykedett, hogy levelet kap, és mégis ledobta a cséphadarót, amivel a tarlón összeszedegetett kalászokat csépelte, kifutott az utcára, és integetett a postás után, sovány, inas kezével. — Hej, postás-aka, nincs-e levelünk? — kiáltotta félénken, bizonytalanul. Anyja hangjára a három gyerek, mintha puskából lőtték volna ki, előugrott a vályogkerítés mögül — ahol egész nap játszott a napsütésben — és egymást megelőzve, hanyatt-homlok rohant a postás felé: Levél, levél jött apától! Amíg az öreg Kurman kifundá’i'\ hogy mit is mondjon nekik, add a gyerekek már körülfogták a lovát, és a kengyelbe csimpaszkodtak. Hol a levél? Add ide nekem! — Nem, nekem add, nekem, Kurmake apó! Én viszem be a levelet! — Hijnye, a hétfánfütyülős rézangyalát, de hiszen nincsen levél! Micsoda ördögadta süvölvények! — háborgott a meghökkent Kurman. — Először tudjátok meg, hogy és mint, aztán kiabáljátok tele az egész ault! A gyerekek hangosan szívták az orrukat, és tamáskodva nézegették degesz táskáját, s nem tágítottak, még mindig vártak valamit. Kurman sajnálta ezeket a mezítlábas kis bolondokat, és szégyellte magát. De hát mit is mondhatna nekik? — Talán azt gondoljátok, kis cc~lédeim, hogy eldugtam a leveletek — mormogta s bizonyságképpen benyúlt a zubbonyába, majd felmutatta üres kezét. — Talán nem hiszitek? Ej, hiszen ha rajtam múlna, bizony megparancsolnám apátoknak, hogy minden áldott nap háromszor is írjon — bezzeg az jobb lenne, mint hogy így kelljen a szemetekbe néznem ... Ma nincsen levél, de legközelebb bizonyosan lesz. Ha isten adja, hetipiac napján meghozom ... Ilyesféle álmot láttam ... No de most már szaladjatok ... Mondjátok meg Szejidének, hogy neki sem érkezett levél, de hetipiackor talán hozzá is viszek Az öreg barázdás, napbarnította homlokára tolta kopott tübitejkáját, és elégedetten, fejcsóválással továbblovagolt. Lova eközben megszokásból már be is fordult az egyik ismerős udvarra, ahová a postásnak éppen semmi vinnivalója sem volt. Az öreg hirtelen úgy megrántotta a kantárt, hogy a ló megbotlott. Ráadásul még rá is húzott az állat nyakára az ostorral: — Nézd, az ördögadta gebéjét! Hogy a patkód ne érje többet a földet! A gonosz állatja — a rossz hírt vinni van esze... Hiszen ha volna levél, magam is megereszteném a kantárszárat
