Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-10 / 27-28. szám
ÖRÖM és ŰRÖM Kipp-kopp... A sétabotok élesen koppantak q járda kövezetén. Már napok óta figyeltem az öreg nénit. Kövérkés keze szinte görcsösen markolászta a botot. A botot, amely nélkül hosszú évek óta egy lépést sem tehetett... Gondolatban sokszor beleéltem magam a helyzetébe. Elképzeltem, hogy a fürdőtől az étteremig tartó néhány perces út, amely nekünk élvezetnek számít, neki jóval több idejébe és fáradságba is kerül. Es nemcsak fáradságba, hanem szenvedésbe is, mert izületi bántalmak kínozzák. Ergyulladásos lába és a köszvénytől elformátlanodott csontjai nehezen engedik mozogni. Egyszer együtt várakoztam vele a fürdőkezelésre. A páciensek előzékenyen segítettek neki az öltözködésben, és ö nem győzött ezért eleget hálálkodni. Azt is észrevettem, hogy rajtam kívül aligha érti valaki a szavát. — Nem értik — mondotta csak úgy magának —, pedig mennyire szeretném megköszönni nekik a jóságukat Amikor felajánlottam segítségemet, barátságosan hozzám fordult, és azt mondta: — Nagyon szépen kérem, szóljon a nővérkéknek is. Olyan nagy gondoskodással vesznek körül, hogy el sem tudom mondani. — Az emberek ránk figyeltek. Hallani akarták, mit mond, — nevezzük Mária néninek. Az igazi nevét elhallgatom, mert nem akarom nehezíteni az életét. Alighogy elkezdett beszélni, néhány mondat után megcsuklott a hangja, és elhallgatott. Torkát a sirás szorongatta. Kövér könnycseppek peregtek le a szvetterén. Az emberek arcáról részvét tükröződött. Az egyik nővér átkarolta a vállát, és azt mondta: — Nem szabad sírni! Félre о könnyekkel, hiszen a kúrák máris jót tesznek! Biztos, hogy meggyógyul! Különben ezt mondják az orvosok is. Most már csak bízni kell! Sok jó ember veszi körül, nincs oka elkeseredésre. Vagy talán mégis hiányzik valami? — Óh, kedveseim, dehogyis hiányzik! A világért sem! A hála könnyei ezek... Az emberek jók hozzám, pedig attól tartottam, valakinek terhére leszek. Hiszen csaknem nyomorék vagyok... Egymagám a nagy idegenben, s méghozzá azt sem értem, mit mondanak nekem. S most látom csak, mennyire tévedtem!... Mert igaz, hogy nem értem a nyelvüket, ők sem az enyémet, de a szemükből készség, jóság sugárzik. Hát ezt szerettem volna megköszönni Három hét múlva pedig ezt hallottam a várószobában: — Látta már a nénit? Botok nélkül jött, nagyon lassan, de már nem húzta annyira a lábát! Megvártam a fürdő sétányán. Osztozni akartam az örömében, de hamar észrevettem egy keserű ráncot a szája szögletében. Mintha kitalálta volna gondolataimat. — Tulajdonképpen ujjonganom kellene, hiszen csoda történt. Évekkel ezelőtt azt mondták nekem, hogy már semmi sem segít rajtam. Talán a botokkal sem boldogulok már sokáig. Evek óta jártam a fürdőket, eredmény nélkül... Elvesztettem már minden reményt, s most itt, ez a csodálatos gyógyító viz talpra állított. Igen. A viz, a kiváló orvosok, és gyógyszerek, visszaadták az egészségemet. De itt bent — a szivére mutatott — nagy az én fájdalmam ... Ránéztem. Csak ekkor értettem meg, hogy a mély szomorúságot nem csupán a testi szenvedés táplálja. Lelki bánata van. — Nagy dolog történt velem. Szinte hihetetlen, de mindennap erősebbnek érzem magam. Es ha nem kínozna egy más dolog, akkor nagyon boldog lennék. De az én könnyeim nem száradnak lel sohasem... Akik orvosolni tudnák, azok azt nem teszik. Gonoszak hozzám a gyerekeim ... Eldobtak maguktól, pedig az egyikkel egy fedél alatt élek. Az unokákat is ellenem nevelik. Ha valamit akarnak, azt mondják nekik: Eriggy, mondd meg az öregnek... Érti ezt? Nem a nagymamának, az öregnek! Az emberek jók. Itt is, a faluban is. De akiknek a férjemmel autót vettünk, emeletes villát építettünk, azoknak, amióta a lábamról leestem, ötödik kerék vagyok ■ ■. Száműzött, a saját házamban... Talán már élve is eltemetnének, csak megszabadulhatnának tőlem Egy padra ültettem, szó nélkül megvártam, amíg kisírja magát, és megkönnyebbül. Szerettem volna megvigasztalni, de úgy láttam, csak ártanék vele. Azt is tudtam, hogy mindez csak ideig-óráig tartana, mert a csalódás kiölte belőle a vigaszt. — Hiába gyógyulok meg, ha azok nem örülnek majd neki, akik a legközelebb állnak hozzám. Lehet, hogy a lányom már félve számolgatja a napokat, „mikor tér vissza az öregasszony“. Ne gondolja, hogy szenilis beteg vagyok. Itt vannak a levelek. Nézze csak! Olvassa!... Olvassa, hogy mit írnak a szomszédok!... Aztán majd megérti, milyen kilátástalan az én életem. Többen megkérdezték a faluban, hogy miért nem megyek szociális otthonba? Azt hiszem, ez lenne a leghelyesebb Az egyik levélben ez áll: „Gondoljon arra, hogy nem maga az egyedüli, akivel Így bánnak a gyerekei. A fiatalok ma csak magukkal törődnek. A szülő csak addig kell, amig adni tud. Amig egészséges volt, és unokákat nevelt, mosott és vasalt, főzött, addig jól jött a házban. De amióta... Mi várjuk, és ahogy odavittük, haza is hozzuk. Ne aggódjék, hogy vonattal kell majd utaznia..." összehajtottam a levelet. Mária néni várakozóan nézett rám, aztán még valami az eszébe jutott. — Amikor a fürdőbe készültem, elém állt a vöm, és Így szólt hozzám: Nincs a maga lábának semmi baja! Lusta disznó, nem akar dolgozni! Minek is mozdulna? lobb üldögélve várni a készet! A bajait is csak kigondolja. Tudja mit? a semmittevéstől senyved majd el!. Durva, kemény szavak ezek, amilyeneket csak olyan ember ejt ki a száján, akiből kihalt az emberi érzés. Szomorú dolog munkában megfáradt embert sirni látni. Pedig ha elgondoljuk, egyszer mindenki megöregszik. Az unokák pedig, akik ilyen példát látnak, odahaza esetleg átvehetik majd szüleik „módszerét" Gál Eta SZOKATLAN élénkségre virradt Tatranská Lomnica azon a verőfényes májusi szombat reggelen. A Slovan szálló előtt nagy volt a sürgés-forgás, pedig az óramutatók még csak hajnali ötöt jeleztek. Negyven autó várt S^sqrsára itt megszámozva, az ajtajukra festett felirattal: A barátság HL autóversenye. Még egy utolsó műszaki ellenőrzés, egy utosó ablak tóriés, még egy motorpróba. Tíz perccel az indulás előtt tetőfokára hágott az izga-> lom. \ / Hat órakor startol az^^alső autó, majd utána egyperces időközökben a többi. Ennek az ideyaktóversenynek ünnepélyesebb keréy tét adott az előzőeknél/az, hogy az újságírók, — a verseny résztvevői — hazánk és/ Magyarország felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére/ rendezték meg. Az útirány is a harminc év előtti felkelők nyomdokain vezetett: Tatranská Lpmnicáról Poprádon, Svermovón./Cervená Skálán, Tisovecen, Breznón, Banská Bystritegyük meg?“ Wrnáron fehér zászló ad jelt az indulásra és egyúttal arra H. hogy önmagunk ellenőrzése céljából beindítsuk a stopperórákat: Én is bekapcsolnám az enyémet, de níeg sem moccan. Ennek is pont/most kellett elromlania! Idegőrlő pillanatok. A kilométerek /lassan szaporodnak sebességmérőnkön. nem marad más hátra, mint elővenni saját kis számítógépünket, az eszünket és számolni, számolni — lehetőleg pontosan. „Hány kilométer maradt még a célig? Hány percünk van még hátra? Milyen sebességgel kell mennünk, hogy pontosan a megadott időben érkezzünk oda?“ finden percnyi eltérés — akár késünk, akár korábban érkezünk —^hatvan büntetőpontot jelent. Természetesen mindenki vigyázott, hogy ne szerezzen rossz pontokat mindjárt az út elején. Sikerült! Szinte másodpercnyi pontossággal futottunk be a soron következő időellenőrző állomásra. Az utunkba eső falvak. HIER A PRIATE£$TV< cán, Fifakovón (Füleken) és Salgótarjánon keresztül Miskolcra és Egerbe, majd onnan vissza Salgótarjánba. Az ihdulás utáni perceket mindenki komolyan veszi. A sebességmérő egyée feljebb kúszik, mintha ettől avkezdeti gyorsaságtól függne minden. Pedig vigyázat! A verseny kbcsi vezetőjének is be kell tartama a forgalmi szabályokat. Éppúgy várhat a sorára a benzinkútnatmint a többi kocsi vezetője. S meg. is kell állnia néha: meginni egy к!Ц vét, harapni valamit, vagy egyszerűen csak pihenni, felfrissülni egy kicsit. S nemcsak az útirányt kell figyelni, hanem a részletes térképet is, amit minden kocsikísérő megkapott. „Ha póntosan hozzá igazodsz, nem tévedhetsz el“ intettek a tapasztaltabbak. Könnyű volt azoknak; akik évente indulnak ezen a/versenyen, de én újonc voltam/es nagyon féltem az időzített útszakaszoktól. „Milyen sebesZeggel kell haladnunk, hogy /ézt a 8 km hosszú útszakasztj/arpi tele van hajtűkanyarral/Téjtővel és kapaszkodóval — pontosan 13 perc alatt kisvárosok és városok lakói mindenütt barátságosan üdvözölték a Rallye résztvevőit, • drukkoltak nekünk, különösen jiagy erőpróbát követelő nehezebb szakaszokon. Banská Bystrica ünnepélyesen feldíszítve fogadott bennünket. Üdvözlő transzparenssel és a lakosok százaival a város főterén. A versenyzők itt megálltak egy percrő az elesett hősök emlékművénél, hogy leróják kegyeletüket: elhelyezzék koszorúikat és vörös szekfűcsokraikat az emlékmű talpazatán. S ugyanez ismétlődött meg Miskolcon és Salgótarjánban is. Á\magyarországi útszakasz sokunk Nszámára meglepetést hozott. Saját szemünkkel győződhettünk még róla, hogy ez az ország nemcsak sík vidék, ahogy azt a Győr-^Budapest—Balaton útszakaszból ítéltük, mert sokan csak ennyit ismertünk belőle. Mostani útirányunk\ lenyűgöző szépségű hegyes-völgyeöv erdőben gazdag tájakon vezetett Nkeresztül, amelynek ölén csendesxüdülőközpontok, festői kis tavak Bújtak meg. ' >u •o
