Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-16 / 3. szám
u Ü a szomszédos bölcsődét, ahová oly nagy örömmel jár el minden reggel. Elhagyja azt a környezetet, ahol megismerte a „maga“ kis világát. De a legjobban a nagyszülők hiányoznak majd, akik oly végtelen nagy szeretettel, gondoskodással és önfeláldozással ölelték körül. Ruiena asszony a felszabadulás előtt vékonyka, hosszúkás arcú fiatal lány volt. Egy bratislavai drogériában mindeneslányként dolgozott. A férje, Jozef Mrva Liptovról került a fővárosba. Kegyetlen és csúnya világban találkoztak egymással. Háború, bombázások, éhség és nyomor uralkodott, de ők tudták, hogy soha, semmi el nem választhatja őket. A város felszabadítása után összeházasodtak. Ez év áprilisában ünnepeljük Bratislava felszabadításának harmincadik évfordulóját. Mrváéknál kettős jubileumot ünnepel majd a család. Mrváné édesanyja ma is él. Alapító tagja volt a kommunista pártnak. Haladó szellemben nevelte a gyerekeit. Nem csoda, hogy Ruiena a felszabadulás után hamar megtalálta a helyét a társadalmi szervezetekben, és hogy tagja lett a kommunista pártnak is. Férjével együtt több mint húsz éve töltenek be tisztségeket. Mrva elvtársnő szókimondó, energikus természetű, tapasztalt politikai munkás. Jó kommunista, a munkában nem ismer megalkuvást, igényes ember. Az utcai pártszervezet évekkel ezelőtt azzal a feladattal bízta meg, hogy segítsen a szervező munkában a polgári bizottságban. Amikor két évvel ezelőtt új elnököt választottak, a tizennyolc tagú bizottság tagjai egyhangúlag reá szavaztak. Az újdonsült elnöknő megilletődve ment haza. Azóta két esztendő telt el, és ő jól bizonyított. A tagok is elégedettek a munkájával, ugyanúgy a körzeti nemzeti bizottság dolgozói is, akik a 67-es polgári bizottságot a legjobbak között emlegetik. A legnagyobb elismerést azonban az emberektől kapja, akik gyakran keresik fel panaszaikkal. A főváros polgári bizottságainak munkája sokrétű. Különösen a városszéli negyedekben, ahol az új, nagy lakóházak között apró családi házak lapulnak. Se nem falu, se nem város ez, hanem mind a kettő egyszerre. A régi találkozik itt az újjal, az emberek gondolkodásában, életstílusában és tetteikben. Amikor ezekről a dolgokról beszélgettünk, meg arról, hogy a nagymama, akit különben betegsége miatt régen nyugdíjaztak, mennyi időt tölt el a családja, de inkább a saját egészsége rovására — élénk vita alakult ki. Mindenki véleménye: anyuka mindig nekünk és a köznek élt és sohasem lesz másképpen. S így van ez rendjén. El sem tudnák ők képzelni, hogy csak a maga portáját látná. — Tudja, olyan dolog ez — szólt Éva — például nemrégen népgyűlés volt. Majdnem az egész családunk ott szurkolt anyunak, meg azoknak, akik vele dolgoznak. Telt ház volt. Több tucat ember felszólalt. Bírálatok hangzottak el, s mi nagyon örültünk, hogy azt a polgári bizottságot, amelyben anyu dolgozik, sem a képviselőket nem érte bírálat. Mi legalább úgy örültünk ennek, mint azok, akik a választók előtt adtak számot a munkájukról. Én pedig azzal a jó érzéssel távoztam, hogy „az alma nem esik messze a fájától“. Mrváné megkezdett munkája, élete tovább folytatódik majd a gyerekeiben, meg az unokákban, akikkel oly önzetlenül osztja meg az otthonát, kényelmét, akiket oly nagy szeretettel nevelt fel és akik nagyon büszkék édesanyjukra. GÁL ETA Vonal alatt örömet, enyhíteni a bánatot, tágítani a látókört. Mert az úgy van, hogy az írott betű ismerete még nem jelentheti az írott szó varázsának, az olvasás gyönyörűségének ismeretét. Az UNESCO- tanulmány azt is közli, hogy Afrika 44 országában, illetve függő viszonyban levő territóriumain nemhogy könyvet, de még egyetlen egy újsággot sem adnak ki. Nálunk, ahol a társadalom jóvoltából válogathatunk újságban, könyvben — olvasnivalóban, vajon, mennyi lehet azoknak a háztartásoknak, családoknak a száma, amelyekben a könyv csupán dísztárgy, ahol az újság, a folyóirat még mostohagyerek? f / I * ; I 88 I 11ЦДО NÉMETH IZABELLA I írta történet Találkozás apámmal Édesanyám Budapesten szolgált már több éve. Ügy nyolcéves lehettem, amikor végleg hazajött a falujába. Nem tudom miért. Talán, mert akkor már határ volt a falum és Budapest között, vagy talán hazahozta az anyai ösztöne, nem tudom, mert engem öreg szülém nevelt. Én nem nagyon ismertem édesanyámat, hisz oly kevés volt az az idő, amit együtt töltöttem vele. Amikor elment szolgálni, én még csak olyan cumlis voltam, és ha nyáron hazajött aratni, reggel négy órától este tiz-tizenegyig el volt. én pedig vasárnap is libákat őriztem. Szomszédunkban lakott a keresztanyám, aki barátnője volt édesanyámnak lánykorában. Ez tartott keresztvíz alá, nem is hagyott el élete végéig. Én, ha időm engedte, átszöktem hozzájuk, egy kisajtón keresztül a ml udvarunkból. Az egyik alkalommal is ott tébláboltam és lestem a falatokat, amit keresztanyám adogatott nekem. Láttam, egy szép ember ül a hambit alatt az asztalnál. Odahívott a keresztanyám, és azt mondta: Nézd, itt van az apád. Én csak ránéztem és azt mondtam, nekem nincsen apám, csak édesanyám, hisz ezt mondja öreg szülém is. Megfigyeltem a fehér pantallót rajta, és azt, hogy szép. És még azt Is mondtam a keresztanyámnak, hogy a gyerekek is az utcán mindig úgy csúfolnak, hogy te apa nélküli fattyú, hát hogy lehetne ez a bácsi az én apám? Ekkor ez a férfi adott egy zacskó cukrot és azt mondta, de te azért mégis az én lányom vagy. Keresztapámnak voltak lovai, tehenei, ötven hold földje, és volt nekik egy aranyos kis csikójuk is, Viharnak hívták, mert mindig az udvaron futkosott. Én ezt a kiscsikót nagyon szerettem, és azt a cukrot, amit az az ember adott, aki azt mondta, hogy az apám, odaadogattam a kiscslkónak. Nekem nem kellett, pedig nagyon örültem mindig, ha pár szem cukrot kaptam, de ez nem kellett. Többé sohasem láttam apámat, a rokonok elbeszéléseiből hallottam, hogy visszament Szerbiába és ott megnősült és amikor hazajött a faluba, már három gyereke volt. Elhozta a feleségét is a gyerekeivel, de nagyon rosszul bánt velük, és igy egy idő múlva a felesége gyerekestől viszszament a szüleihez. Édesanyám tudni sem akart róla soha, még azt sem szerette, ha emlegették. Mindig azt mondta: Ez az én sorsom, és ezt nekem viselnem kell. Apám nem találta helyét idehaza a faluban, fogta magát, visszament ő is a felesége után Szerbiába. Nemsokára rá jött a hir a testvéreinek, szüleinek, hogy a feleségének a bátyja agyonlőtte őt, meghalt. Most évtizedek múlva gondolok arra, hogy ő sem volt soha boldog, úgy mint édesanyám. A rekvirálás Még nem jártam Iskolába, de családi környezetem és a szomszédok tudták, hogy éles eszű gyermek vagyok. Ezt a fogékonyságomat felhasználták az ő javaik megmentésére. A háború utáni időszakban, 1920—21 körül, pontosan már nem emlékszem, de tudom, rekviráltak a falumban. Házról házra jártak, és amit találtak, elvitték. Az emberek féltették, amijük volt. élelmiszerük, kis gabonájuk, zsírjuk már a módosabb gazdáknak. Ezekhez Jártak a katonák, a névsort és a házszámot megkapták a községházán. Felkutatták a padlást, csűrt, magtárt, mindent, sok helyen még a szekrényeket is kinyitották. Én ehhez még nem értettem, csak azt láttam, több gazda jön mihozzánk, és azt mondják ángyomnak, és öreg szülémnek: — Maguk szegények, ide úgysem jönnek be a katonák, elhoznánk ide egyet s mást a kukoricaszár közé. Elrejtenénk, és ha megmentik, maguknak is jut belőle. És láttam, sok mindent eldugtak a kis udvarunkba. Azt mondja nekem öreg szülém: — Te lány. ha ezek a katonák jönnek, te kiállsz az utcaajtóba, és sírva mondod nekik: Katona bácsi, nekünk nincsen semmink, sem kenyerünk, sem cukrunk, semmink sincsen, mi éhesek vagyunk, nekem nincs még apám sem. Engem kócosán, rongyosan kiállított az utcaajtó elé, és amikor már odaértek a katonák, én megijedtem és bizony csak sírtam felelmemben, és csak modogattam a magamét; Aranyos katona bácsi semmink sincsen, nagyon szegények vagyunk. Az a katona rám nézett, és látta a sírástól maszatos arcom, a hátam megett még három gyereket, a két ijedt asszonyt, benézett a pici udvarunkba, de csak a fejével, és valamit mondott a többi katonának és még meg is simogatta a kócos fejem és elmentek. így mentettem meg sok embernek azt, amit nálunk elrejtettek. Kaptunk mindegyiktől valamicskét. aminek mi nagyon megörültünk, mert sokat nélkülözött akkor a szegényebb sorsú nép. (folytatjuk)
