Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-19 / 23-24. szám

Giorgio Venanzi gróf, harmincnyolc éves vidéki földbirtokos, mezőgazdász egy éjjel felesége, a nála mintegy húsz évvel fiatalabb Lucina hátát simogatva a sötétben, a bal lapocka tájékán apró bőrkeményedésfélét vett észre.

— Mi ez itt, drágám? — kérdezte Giorgio, megérintve azt a pontot.

— Nem tudom, én nem érzek semmit.

Mégis, van valami. Mint egy furunkulus, de nem az. Egy olyan kemény kis izé.

— Mondom, hogy én nem érzek semmit.

Kérlek, Lucina, kapcsold fel a villanyt, tényleg látni akarom.

Felkapcsolta, s a gyönyörű asszonyka, hátát a lámpa felé fordítva, felült az ágyban. S a férj megvizsgálta a gyanús pontot.

Nem értette pontosan, miről lehet szó, de az biztos, hogy Lucina bőrének rendellenességéről volt szó, a különben mindenütt csodálatosan finom bársonyos bőrfelületen.

— Tudod, mi az érdekes? — szólt kis idő múlva a férj.

— Mi?

— Várj egy kicsit, hozom a nagyítót.

— Ide figyelj, Lucina — mondta Giorgio letéve a nagyítót, aztán hoszszan felsóhajtott. — Esküdj meg nekem, hogy az igazat, csakis a teljes igazat mondod.

Az asszony megfordult, és döbbenten meredt rá. Nem szerelemből ment Venanzihoz, hanem, ahogy manapság vidéken még előfordul az ilyesmi, szüleinek engedelmeskedve, akik szintén nemesek voltak, és ebben a házasságban a családi tekintély megszilárdítását látták, és ő közömbösen hozzászokott ehhez a derék, szerelmes, életerős, tanult, mégis korlátolt és ósdi gondolkodású, földhözragadt kultúrájú és ízlésű férfihoz, aki a házasságkötés után gyötrő féltékenységgel őrizte unalmas házában.

— Mondd meg nekem, Lucina, kit láttál az utóbbi időben?

— Hogyhogy kit láttam? Ugyanazokat az embereket. Tudod jól, hogy szinte sohasem megyek el hazulról. A napokban meglátogattam Enrica

lyen doktorról nem lehet szó. Egyelőre nem hívok orvost.

— Te vagy az, aki izgatja magát, kedvesem. Engem nem is érdekel. De kérlek, hagy abba ezt a nyomkodást, csiklandozol.

Giorgio magához húzta Lucinát, arcuk összesimult, és magában tépelődve a nyugtalanító problémán, továbbra is a két dudort tapogatta, ahogy a beteg teszi azzal a rejtélyes daganattal, amely pestist leplezhet.Végül erőt vett magán, felkelt, elment hazulról a mintegy húsz kilométerre fekvő birtokára, és onnan felhívta Lucinát, hogy csak este tér vissza.

Egész nap tűkön ült, s bár esze folyton azt ismételgette, hogy a gondolat értelmetlen, ellentétes minden természeti törvénnyel, a legbabonásabb vademberhez méltó; egy ki tudja, honnan támadt belső hang az ellenkezőjét visszhangozta gúnyos hangsúllyal. Se nem furunkulus, se nem bórkeményeritka fajtáinál tapasztalható, sajátos alakot öltött valódi toliakkal. Sőt, nem kellett már felajzott fantázia ahhoz, hogy felismerhető legyen a tipikus szárnyforma, pontosan olyan, mint amilyent a templomok angyalai viselnek a vállukon.

— Nem értelek téged, Lucina — mondta síri hangon a férj. — Te is látod magad a tükörben, nem? És itt állsz mosolyogva, mint egy kis ostoba liba. Hát nem érted, hogy ez szörnyű dolog?

Miért szörnyű?

A botrány előszelétől megrémült Giorgio elhatározta, hogy beszél anyjával, aki a palota másik szárnyában lakott. Az idős hölgy megrémült egyetlen fia aggasztó állapota láttán, zaklatott elbeszélését szó nélkül hallgatta végig.

— Rögtön beszélni kell róla Francesco atyával.

Giorgio Venanzi undorítóan aprólékoskodó és rendszerető ember volt. Felment a dolgozószobájába, azonnal megtalálta a keresett tárgyat, sőt kettőt is talált belőle; egy legalább' tíz centiméteres normális nagyítót és egy kisebb, de sokkal erősebb másikat, az úgynevezett „fonalszámláló“ nagyítót. Lucina türelmesen vetette alá magát férje újabb vizsgálatának a két nagyítóval.

Az hallgatott. Majd azt mondta: Nem, nem furunkulus.

Hát akkor micsoda?

■ Mint egy lencse.

• Szemölcs?

— Nem, szőrszál nincsen, csak egy pihés lencse.

— Na, ide figyelj, Giorgio. Majd összeesem az álmosságtól. Holnap reggel megbeszéljük. Biztosan nem halálos.

— Persze hogy nem halálos. De azért különös.

Eloltották a villanyt.

Alighogy reggel Giorgio Venanzi felébredt, újra megvizsgálta Lucina hátát, és nemcsak azt fedezte fel, hogy a bal lapockán a kis bőrdudor nem húzódott vissza, nem tűnt el, hanem megnőtt; de azt is, hogy amíg aludtak, szimmetrikusan, a jobb oldali csúcson is kifejlődött egy ugyanolyan valami. Nagyon kellemetlen érzést keltett ez benne.

— Lucina — majdnem nyöszörgött —, tudod, hogy a másik oldalon is kijött?

— Mi jött ki?

Az a pihe, de a pihe alatt van valami kemény.

Üjból megvizsgálta az erős nagyítóval, és megállapította, hogy a két piciny dudor a hófehér pehellyel pontosan olyan, mint egy szabályos kapcsológomb. Csüggesztó érzés lett úrrá rajta. Egy nagyon kicsiny jelenséggel találta magát szemben, ami mégis szokatlan volt, és amilyent még sohasem tapasztalt. Sőt. A fantázia nem volt éppen erős oldala Giorgio Venanzinak — aki mezőgazdaságból doktorált, s közömbösségből vagy lustaságból mindig távol tartotta magát az irodalomtól és a művészettől, ez alkalommal mégis, ki tudja, hogyan, képzelete elszabadult: egyszóval, a férj azt gyanította, hogy a felesége hátán a két pici tollacska mikroszkopikus nagyságú szárnyacska töve lehet.

A dolog több, mint különös, szörnyű volt. Tudja, hogy több, mint csoda, több, mint boszorkányság.

DINO BUZZATI

Miért Francesco atyával?

1 stämsA&wy

nénit. Tegnap vásárolni voltam a piacon. Másra nem emlékszem.

— De, nem voltál véletlenül valamilyen búcsúban ... tudod, ahol cigányok vannak.

A nő megdöbbenten kérdezte egyébként higgadt férjétől, mintha az megháborodott volna:

— Megmondanád végre, mire gondolsz? Cigányok? Miért kellett volna nekem cigányokat látnom?

Giorgio halkan és nyomatékosan mondta:

— Mert... mert... arra kezdek gyanakodni, hogy valaki csúf tréfát űzött veled.

— Tréfát?

Varázslatot inkább!

Ezekkel a kis izékkel?

Csak te nevezed kis izéknek.

— Minek kéne lenniök szerinted? Majd megmondja nekünk doktor Farasi.

18

Nem, nem, az istenért, semmidés, hanem szép asszonykádnak kinőttek a szárnyacskái! Ö, milyen szép látványosság lesz Venanzi grófné a főtéren mint az elesettek hősi emlékműve!

Nem mintha Giorgio Venanzi személy szerint a szűziesség és önmegtartóztatás mintaképe lett volna. Még házassága után sem habozott birtokainak parasztlányait elcsábítani, akiket ő, a vadász is a legkívánatosabb vadaknak tartott.

De jaj, ez most a család becsületét, méltóságát és tekintélyét érintette. Emiatt gyötörte ’őrjítő féltékenységében kis feleségét, akit — bár apró és törékeny volt — a város legbájosabb asszonyának tartottak. Egyszóval nem volt semmi, ami jobban megrémítette volna, mint a botrány.

Alighogy aggódva hazatért, félrevonult a hálószobába Lucinával, megnézte hátát, és úgy érezte, elájul. A két „rendellenesség“ olyan gyors növekedéssel, amely csupán a növényvilág

— Még kérdezed? A szárnyakat, feleséged szárnyait, ki adhatta? Két eset van, ugye? Nincs más választás. Vagy Isten, vagy az ördög. Ezt nem dönthetjük el mi, sem te, sem én.

Francesco atya afféle házilelkésze volt a családnak, vénasszonyos típus, nem hiányzott belőle bizonyos filozofikus humor sem. Mikor megtudta, hogy az anyagrófnő beszélni akar vele, a palotába sietett, figyelmesen meghallgatta Giorgio beszámolóját, aztán hosszú ideig merengett, lehajtott fejjel, mintha imádkozna, égi sugallatra várva.

— Bocsássanak meg, kedves barátaim — mondta végül. — De ez az egész dolog nehezen hihető.

— Arra gyanakszik, Francesco atya, hogy én képzelődő vagyok? Meglehet, de ott van Lucina. Hívjuk be, és egyszerű lesz megállapítani.

Hívták Lucinát, aki amolyan virágmintás köntöst vett fel. A legnagyobb fesztelenséggel levetette, és egy egy-