Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-19 / 23-24. szám

■gyszer Safárikovón (Tornaiján), a kaszárnya alatti mocsaras réten a város egyik vezetője azt mondta nekem: Itt, ezen a helyen, amely időtlen idők óta kihasználatlanul hever, épül majd fel az új villanegyed, amely néhány év múlva a város büszkesége lesz. Igaza lett. Azóta sok utca épült már itt fel. A széles betonutakat virágágyak szegélyezik, s a háztulajdonosok szinte versenyezve ültetik és ápolják az út szélén a rózsafákat, virágokat. Az udvarokon, a kertekben, a verandákon, mindenütt virág. Az ember megáll, csak nézi, és nem akar hinni a szemének. Valóságos virágnegyed ez. A házak többnyire emeletesek, rendezett porták, ápolt gyümölcsfák.

Az Odborárska utca végén van egy emeletes ház, amely még nincs bevakolva. Ott laknak Kristófék. Hozzájuk indultam. Eszembe jut, hogy a parcellázás után ismerősöm mit mondott: Építkezünk, de nincs nagy kedvem hozzá, mert cigánynak mérték ki a szomszédos telket. Akkor bizony többen nem örültek ennek.

Mindez három évvel ezelőtt történt. Azóta felépültek a házak, az utcában mindenki megismerte Kristófékat. Azok pedig, akik akkor nem örültek a jöttüknek, ma nem győzik dicsérni őket. Kristóféknál hat szép, egészséges csemete él a házban. A szomszédok azt is elmondták, hogy más gyerek miatt volt már kellemetlenség, de őmiattuk soha. Illedelmes, jól nevelt gyerekek, soha senki mellett el nem mennek köszönés nélkül. A szülők csendes természetű emberek. Az utca lakosai nemcsak befogadták, hanem meg is szerették őket.

— Nagy mosás volt? — kérdeztem Kristófnét.

— Dehogyis. Ennyi fehérnemű nálunk két nap alatt összegyűlik. Nyolc emberre alig győzöm a mosást.

A lakásban szép bútorok, ragyogó tisztaság. Az egyik szobában sok könyv, újság, folyóirat.

— Ez a legnagyobb fiunk, a Jancsi szobája. Itt tanul, néha fél éjszakát olvas, de nem tiltjuk, inkább örülünk neki. Nappal, amikor tanul, a kisebbek sem járnak be hozzá. Megszokták, hogy nem szabad zavarni — mutatja be a házat, családját a háziasszony.

— Nagyon szeretik egymást a gyerekek — néz az édesanyjuk a Lacikával játszó Péterre. — A legkisebbet meg valósággal kényeztetik. Amikor az iskolából hazajönnek, az első útjuk hozzá vezet.

Közben megjön Rózsika is. Még csak tizenhárom éves. Magas, szép növésű kislány, ö az édesanyja jobb keze. Elmosogat, felmossa a konyhát, vigyáz a kisebbekre, amíg az anya bevásárol.

— A bevásárlás komoly munka nálunk, hiszen nagy a család — mondja Kristófné — naponta négy-hat kiló kenyér is elfogy. Fél mázsa burgonya egy hétig tart. Kalácsot legalább hat tepsivel sütök. Gombócot két kiló lisztből készítek. A férjem két és fél ezer koronát keres. Ehhez jön még a több mint ezerhétszáz korona családi pótlék. Lacika után most vettem fel utoljára a havi ötszáz korona gyermekgondozási járadékot. Nagyon beosztjuk a pénzt. A gyerekeknek enniük kell, gyümölcsöt vásárolunk, szépen járatjuk őket az iskolába, ne érezzék, hogy cigánygyerekek.

— Szép házuk van — fordultam a családapához.

— Majd az lesz, ha elkészül! — hangzott a válasz. — Magam építettem. Eredetileg az emeleten és a földszinten is három-három szobát terveztünk összkomforttal. De most, a külső vakolás előtt meggondoltuk. Még kétszobás lakást építek hozzá. Nőnek a gyerekek és nem akarom, hogy olyan körülmények között éljenek, mint mi valamikor. Amikor összeházasodtunk, éveken keresztül, hol az egyik, hol a másik szülőnél húztuk meg magunkat.

Nagyon megörültünk, amikor telket kaptunk.

— Azt is mondd el János, hogy hiába lett volna a telek, ha nincs egy kis megtakarított pénzünk, aztán meg tízezer koronát kaptunk a férjem, vállalatától, és nem sokkal később ötvenkétezer koronát nyertünk a Sportkán. Mielőtt meg tető alá került volna a ház, harmincötezer korona kölcsönt vettünk fel a banktól, amit havi négyszáz koronás részletekben fizetünk vissza — tette hozzá a felesége.

— Nagyon sok a dolgom — mondta búcsúzóul Kristóf János —, sehova nem járok. A családomnak, a gyerekeimnek élek. Most nagy öröm ért bennünket, a legnagyobb fiunkat, a Jancsit, felvették a gimnáziumba.

AZ OSZTÄLYELNÖK

Kristóf Jancsit, a nyolcadik osztályban találtuk meg, ahol éppen Veréb Béla tanár tartott fizikaórát.

Szépen öltözött, a korához képest fejlett gyerek Jancsi.

ízes gömöri tájszólással, megfontolt, jól fogalmazott, szabatos mondatokban beszélt. Megtudtuk, hogy 6 az osztály-Együtt a csoport

A CSOPORTVEZETŐ

Valamikor a város végén volt a gép- és traktorállomás. Ma az egyre szaporodó vállalatok és a rohamos lakásépítés időszakában ez a hely már lassan a város közepét jelenti. A traktorállomás elavult műhelyeit korszerű munkacsarnokká építették át, itt lesz a piesoki gépgyár üzemegysége. Gépszerelők, kőművesek, ácsok dolgoznak itt, hogy mielőbb megindulhasson a termelés. Itt kerestük fel Kristóf János kőművest, aki már huszonhárom éve a Rimavská Sobota-i (Rimaszombati) Építkezési Vállalat alkalmazottja.

Ahogy ők mondják, a „parti“ hét tagú, két ember kivételével cigány származású dolgozó. Ötödik éve dolgoznak már együtt.

Hogyan jönnek ki egymással?

— Ügy gondolja, hogy fehérek és feketék? — kérdezett vissza Külfalvai János ács. — Nem szégyenkezünk amiatt, hogy cigányokkal dolgozunk. Bárcsak mindenki úgy dolgozna, ahogy a mi csoportunk tagjai. Nálunk dolgozni kell, hajrázni, és az a fő, ki hogyan bírja szusszal, milyen munkát

munkát. Elég volt azt mondanom, hogy fiúk, jönnek az ünnepek, ti hogy gondoljátok? Másnap szabad szombat volt, de mindenki bejött dolgozni, így határidő előtt befejeztük a munkát...

— Mi a véleményük azokról a cigányokról, akik rosszul dolgoznak, vagy egyáltalán nem akarnak dolgozni.

— Az ilyeneket ' kikerüljük, mert szégyent hoznak ránk. Nem lehet velük szót érteni, mert haragszanak ránk, hogy másképpen élünk, mint ők. Odáig még nem alacsonyodunk le, hogy szóváltásba, verekedésbe keveredjünk velük.

— Én soha sem éreztem megkülönböztetést — veszi át a szót Oláh István segédmunkás, — és azt hiszem, hogy nemcsak a munkahelyemen, hanem a lakóházban is rendes embernek tartanak. Ez nekem elég. A gyerekeimmel sem éreztették soha, hogy cigánygyerekek. Az egyik lányom leérettségizett, dolgozik. A másik érettségi előtt áll. Van egy katonafiam. Rendes gyerekek, egyikkel sem volt soha semmi baj. Elégedett, boldog ember vagyok. Jó munkám, rendes munkatársaim vannak. Odahaza sem

Együtt a család, csak Tibi hiányzik, aki lekéste a fotózást

elnök. A gyerekektől megkérdeztük, miért éppen Jancsit választották.

— Mert ő a legjobb tanuló, mert minden tantárgyból kitüntetett, mert becsületes, igazságos és példamutató, mert jó barát, mert..., mert...

Ez volt a gyerekek véleménye, azé a közösségé, amelyben Jancsi nap mint nap él és tevékenykedik.

Traszanelli Ivetta, Sikúr Anna, Tóth István, Tuba Gyula és mind a huszonhat diák egyöntetű véleménye, hogy Jancsi a legméltóbb az elnöki tisztségre.

Veréb Béla tanár így vélekedett róla:

— Sok ilyen tehetséges gyereket várnak a gépipari, elektrotechnikai és más szakiskolákban. Jancsit nemrégen a nyolcadik -osztályból gimnáziumba javasoltuk. A felvételi vizsgán kiválóan megfelelt. Az én véleményem és a matematikus kollégám véleménye szerint a Kristóf gyerek született matematika-fizika tehetség, és nagy kár lenne, ha nem olyan életpályát választana magának, ahol ezt a tehetségét kibontakoztathatja.

10

ad ki a kezéből. Itt van például János a csoportvezetőnk. Ügy tud vakolni, hogy valóságos mesterműnek is beillik a munkája.

— Engem úgy tanított az apám — mondta Kristóf János, — hogy becsületes legyek, dolgozzak jól, mert nekünk cigányoknak bizonyítani kell, hogy „befogadjanak“. De ez már a múlté... Mi erről nem beszélgetünk, de tudjuk, hogy mit várnak tőlünk. Eddig soha sem volt a munkánkra panasz. A munkafegyelem jó, annak már nagyon betegnek kell lennie, aki kimarad.

— Nincs panaszunk, jó a csoportvezető — szólt közbe Váradi Lajos, aki a fiával együtt dolgozik az építőcsoportban. Amikor a fiam kijárta az iskolát, idehoztam a partiba. Gyere gyerek, mert a szemem előtt akaflak látni, nehogy elhuligánosodj — mondtam neki. Most huszonkét éves, de ki sem lehetne verni közülünk. Nálunk nincs lógás, ücsörgés, mi megfogjuk a munka végét.

Nem kell közülünk senkit nógatni a munkában. Itt volt például május elseje, akkorra kellett átadnunk egy

hiányzik semmi. Hát kívánhatok még többet?

— No ne állj meg, folytasd csak biztatták a többiek.

— Jól van. Hát az úgy van, hogy én még itt-ott muzsikálgatok. A véremben van, nem tudnék meglenni nélküle. Ha nem muzsikálgatunk, lassan kihal a cigányzene ...

Egy szökés hajú, fehér arcú, kék szemű fiatalember figyelte a beszélgetést, és egyre derült a hallottakon. Radics Elemérnek hívják, autószerelő egy másik munkacsoportban.

— Itt már mindenki elmondta, hogy megtalálta a helyét a társadalomban. De szerintem ez nemcsak az ő igyekezetükön múlott, hanem azokén is, akik megbíztak bennük, és „befogadták őket“. Szerencsés emberek, mert olyanok közé kerültek, akik nem nézik le a cigányt. De nem mindenki ilyen, az idősebbek között még gyakran találkozunk olyanokkal, akiknek előítéleteik vannak és általánosítanak. Igaz, hogy sok cigány még nem él úgy, ahogy kellene. Hosszú esztendők telnek még el, amíg lassan felismerik, hogy hogyan is kell élni. Ezt a család-