Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-19 / 23-24. szám
hogy békés életünkért küzdeni kell. Fegyverrel. így kerültem a hadseregbe. Bekötöztem a sebesülteket, kicipeltem őket a tűzvonalból. Nagyon szerettem volna beállni a harcosok közé. Kértem, engedjenek felderítésre. Az ezredparancsnok sokáig nem járult hozzá. Addig kérleltem, hogy végül is beleegyezett. 1942-ben, az egyik februári éjszakán indultam el az első feladatra. Fogtunk egy „nyelvet“, és rám bízták, hogy kísérjem a törzshöz. Nagyot nézett aztán reggel a markos fasiszta, amikor meglátta, hogy egy vékony leány hozta be! Később sokszor mentem még felderítésre, de az az első nagyon élénken él az emlékezetemben. Minden részletében emlékszem a Szevasztopolért vívott harcokra. A város hősi védelme a háború történetének legdicsőbb fejezetei közé tartozik: Szevasztopol 254 napig tartotta magát. Emlékszem, hogy mi, maroknyi felderítő, fedeztük egységeinket. A védelmi vonal egy elvadult kert széle volt. A kertben embermagasságúra nőtt a fű. A fasiszták egyik rohamot a másik után indították. Visszavertük az elsőt, a másodikat. Elfogyott a lőszer. Odakúsztam a sebesültekhez, nagyjából bekötöztem, és fedezékbe vittem őket. Űtközben lőszert szedegettem össze. Egyszer csak hallom, hogy eltűnt a parancsnok. De nem volt időm ezen töprengeni, mert a következő pillanatban beugrott valaki a lövészárkunkba. Hiszen ez a parancsnok! Géppuskát zsákmányolt. Csakhogy megint kevés volt a lőszer, s en ismét kúsztam a sűrű fűben. Estig tartottuk magunkat. Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk viszsza. Velünk szemben a fasiszták, mögöttünk az aláaknázott hegyek. Még szerencse, hogy mint nővér keresztülkasul jártam a dombokat, ismertem minden járható ösvényt. — Majd én vezetlek benneteket,' mondtam a fiúknak. Három óra hosszat mentünk. Csak attól féltem, nehogy letérjek az ösvényről, nehogy összeessek a fáradtságtól és a fájdalomtól (napközben ugyanis gránátszilánkot kaptam). Végül mégiscsak elértünk a mieinkhez mind a tizennyolcán ... Örülök, hogy itt élhetek Szevasztopolban, abban a városban, amelyet védtem. A hős város lakosai többször beválasztottak a városi tanácsba. Most is tanácstag vagyok, és igyekszem rászolgálni a bizalomra. ... Mindjárt nyílik az ajtó, felcsendül az ünnepélyes dallam, megpillantom a csillogó szemeket, és azt mondom a fiataloknak ... Azt mondom nekik, amit a lányomnak és a fiamnak szoktam mondani: — Szeressétek a Hazát, szeressétek a városotokat, ne zárkózzatok be a családi boldogságba. Szolgáljátok az embereket. Nélkülük nem lehettek igazán boldogok ... Belépek a kitárult ajtón. Elébe a mások boldogságának. És a magaménak is. MARIJA BAJDA, a Szovjetunió Hőse tivitásuk. Természetesen, a szocialista országok küldötteinek egyike sem állította, hogy nálunk már teljes és hiánytalan a nők egyenjogúsága, hogy nincs már semmi megoldásra váró kérdés. Az egyenjogúsítás nálunk is hosszadalmas és bonyolult folyamat, nem oldható meg egyik napról a másikra. Például nemcsak a tökéletesen -megfelelő szolgáltatások anyagi előfeltételeit kell még megteremtenünk, hanem el kell mélyítenünk a politikai nevelő munkát, mert még nem távolítottuk el °ljes egészében az előítéleteket, a múlt csökevé.yeit. Az európai tőkés országok küldöttei viszont a nők gazdasági függetlenségének alakulását elemezve egészen más problémát boncolgattak. Főleg a tőkés országok jelenlegi válságával — elsősorban a növekvő munkanélküliséggel foglalkoztak. Az egyenlő munkáért egyenlő bért meghatározó követelmény elé a munkához való jog alapvető követelménye került. E nőküldöttek felszólalásaiban talán a legtöbbször elhangzott kijelentés a következő volt: „A munkanélküliség első áldozata a nő!“ E megállapítás mögött szinte háttérbe szorultak a többi tények, amelyek a tőkés országban élő nők helyzetét jelenleg megszabják. A sok, olykor meglehetősen gazdag vita során a felszólalások végül is két bűvös körben mozogtak. Például többen a nőkérdés végleges megoldását az emberek nézetének megváltoztatásában, a fogalmak, a törvénykezés s főleg a nőről, mint megdicsőült anyáról és romantikus, szexuális és érzelmi lényről alkotott hagyományos kép megváltoztatásában látták. Olyan nézetek is elhangzottak, hogy miután az anyaság a nőnek szociális funkciója, a társadalom biztosítsa gazdasági függetlenségét, de hagyja őt a háztartásban mindaddig, amíg gyermekei nem állnak a saját lábukra. Az ehhez hasonló nézeteket arra a hivatalos nyugati gazdasági tételre alapozták, amely szerint a nő munkája csupán kiegészítője lehet a férfi munkájának a tőkés társadalomban. Voltak olyan nézetek is, amelyek a női egyenjogúság hiányának okát magában a férfiban, a férfi fölényében látták, amelyet meg lehet szüntetni azzal, ha a nő házasságkötése után megtartja saját nevét, ezáltal megtartja személyi függetlenségét, és így tovább. Egyesek viszont egyértelműen vallották azt a nézetet, miszerint a nőkérdést nem lehet a társadalomtól, mint egésztől elszigetelten vizsgálni, megítélni. Amennyiben a társadalom nem biztosítja minden egyes állampolgára számára a munkához való jogot és annak gyakorlását, nem tudja ezt biztosítani a nők számára sem. Ha a társadalom mintegy elfogadja egy bizonyos osztály felülkerekedését, ha elnézi egy bizonyos réteg indokolatlan kiváltságait, akkor ez törvényszerűn megnyilvánul a nőkhöz való viszonyulásában is. A végső összegezésnél ezek a nézetek mondhatnám erélyes és határozott megfogalmazást kaptak konkrét, szociális követelmények formájában, amelyek >a nők helyzetén vannak hivatva javítani. Többek között az anyaság védelme és támogatása, ám nem úgy, mint a nők anyagi hivatásának betöltése miatt kizárják a társadalmi termelőmunkából, amely 'sokoldalú fejlődésének alapfeltétele, hanem azzal, hogy az anyasági segélyen és az anyasági szabadságon kívül a társadalom biztosítani fogja az intézményes gyermekgondozást. Ami a többi követelményt illeti, általában megegyeznek a dolgozók általános helyzetének javítását célzó követelményekkel. Természetesen tekintettel vannak a nők biológiai adottságaira. Ezeket a követelményeket elsősorban a francia és az olasz nőmozgalom leghaladóbb képviselői szorgalmazták. A nézetek híven tükrözték azt a törekvést, hogy a nőkérdést mindenekelőtt osztályszempontból kell mérlegelni, megoldani. Hogy a tőkés társadalmi rendszerben el lehet érni ugyan bizonyos intézkedések meghozatalát, amelyek megkönnyíthetik a dolgozó nők életét, de végső fokon ez a társadalom nem képes biztosítani a nők tényleges egyenjogúságát. Nem kétséges, hogy azok, akik ezt így fogalmazták, a haladó erők szövetségesei, akik a férfiakkal vállvetve harcolnak a kizsákmányoló társadalmi rendszer megváltoztatásáért. A szocializmusban élő nők örömmel végzik munkájukat! (Felvételünkön a Slovena, n. v., Zilina két dolgozója.) Ezen a szemináriumon ismét tapasztaltuk a szocialista társadalmi rendszer vitathatatlan fölényét és a nőkérdés marxista-leninista megoldásának helyességét, mert a nők maradéktalan egyenjogúsítását mind a társadalomban, mind pedig a családban csakis a szocialista társadalomban lehet elérni. J/)C\ * %M*yv0vwV “ 5
