Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-03-21 / 12. szám
NÉMETH LÁSZLÓ Bármilyen tartalmas volt is az élete — rövid pár szóba belefér a hír: március 3-án meghalt Németh László Kossuth-díjas Író. Életműve rendkívül gazdag volt: fiatal korától kezdve nemcsak mint regényíró, de mint kritikus, esszéista és műfordító is a magyar irodalom legnevesebb alkotó művészei közé tartozott. Nem kevásbé volt értékes a publicisztika és a pedagógiai irodalom terén kifejtett tevékenysége. Németh Lászlót nem lehet pár sorban méltatni, csak mélységesen fájlalni, hogy az, aki nekünk az Égető Esztert, az Irgalom, a Bűn, az Iszony és más nagyszerű lélektani regényeit adta — nincs többé. Emlékére egy részletet közlünk lányairól szóló kedves, meleg hangú írásából. < О & CL. LU z D a MOk-----■ I ~1Г [DaI Negyvenkettő őszén rádióelőadást tartottam; címe: Kata beszélni kezd. Azt a pillanatot próbáltam meglesni benne, amikor a gügyögések tengerzúgásában az első szó, mint Vénusz a kagylóban, megszületik. Az elrévült „csecse“ és „gomb“ szavaktól az első ragig vittem föl Kata nyelvét; otthagytuk őt el, hogy a „Kata“ végén a birtokrag mint zsenge őzszarv domborítani kezdte az „a“ betűt; előbb csak „Katá“ lett belőle, azután kinőtt egészen világosan a: „Katáé“, „Mamáé“. Az volt a tervem, hogy egy másik tanulmányban majd a mondatot lesem meg, hogy nyomul elő e mögött az első önző rag mögött a többi, s lesz gazdájukká a rendtartó Grammatika. Ígéretemet csak két és fél év késéssel válthatom be. Éppen hogy fölszótároztam kisded, gyermeki nyelvét (a rádióelőadást föl sem olvastam még), s kis Kata mélyet aludt születése (Részlet) a ház előtti mályvabokor alatt. Attól fogva, hogy fölakadt szemfehérrel abból az álomból fölébredt, egyetlenegy szót mondott még; öt nap múlva a kórházban. Igaz, hogy attól az „anyu“-tói majdnem térdre rogytunk fölcsapó reménykedésünkben. Ez volt kis Kata beszélőizmaiban az utolsó delej, a végső próba az elboruló család, a világosság, a múlt felé. Aztán az a rügyforma birtokrag is odakerült, ahová a „párta“, melyet első kislányom tanult meg utolsóul egy másik kórházban egy „magyar babán“ A halál azonban némely emberből nemcsak esztelen dacot vált ki, de a megtorlás könnyelmű vágyát is. Ennek köszönhető, hogy kis Kata első zoknijával együtt az első ragjának is van már örököse. Két év késéssel (recsegő korban, rokkant és bűnös szülő) mégiscsak megírhatom, hogy születik meg egy gyermek szájában a mondat. Kis Kata tizenkilenc hónapos volt, amikor meghalt, s tizennyolc, amikor elnémult. A szomszéd szobából bevisító Csilla éppen ma húsz. Ezt a cserfes, nyelvfölvágó két hónapot s benne a „mondat születését“ tehát mégiscsak kicsikartuk a szembefúvó, hatalmas haláltól. Semmiféle teremtett lény sincs olyan ellensége a másiknak, mint az utánajövő élő gyermek a halottnak. Nemcsak a ruháját hordja el: a körvonalait, a megnevetett, kedves mondásait is fölfalja egészen. Egy fényképnek, egy följegyzésnek kell előkerülni, hogy a szegény árnyék kikéredzhessék kannibál testvéréből. Pocókából egy kis notesz maradt például, melybe anyja az első szavait fölírta. Ebből tudjuk, hogy ő mondta pőcinek a cipőt, ő vágta el borotvával a kezét, s kiabálta: „vérzik a padló“. Kis Katáról, az ötödikről, ennyi emlékünk se volna, ha az íróapa gyermekeire rá nem kap. Így két kis tanulmány őrzi őt véletlen balzsamában, mint a debreceni leányt, akit orvosapja bebalzsamozva tart a bonctani szertárban. Utolsó szószedetét elolvasván nemcsak a „butus“ elevenedik meg, mellyel 6 korholta a világot Pest első bombázása alatt, s nemcsak az 6 „pélek-pélek“ je (félek) válik el a Csilla „hélekhélek“-jétől — a szörnyű betegség inkubációja alatt ezt hajtogatta —, hanem lágyabb teste is kikel és elődereng a tömörebb, akaratosabb, tűzeszű Csillából. Eszembe jut a „drót“, s a keze melegét is érzem, ahogy a földvári kilátóhoz fölbaktattunk. Ott tanulta meg az útszegély drótjától. Így segíti az írás az érzékeket s az érzékek a szívet. Enélkül kis Kata is beleveszne a továbbgagyogóba. Körülbelül 6 is ezeket mondta, emlegetvén, mielőtt meghalt. Pedig ez csak a felületes figyelem s az emlékezet, a nagy összevonó és tehet-lehányó öncsalása. Kisgyermekek nyelve sokkal egyénibb, mint a felnőtteké. Kis Kata és Csilla ugyanabban a családban nőttek föl, s szótárukban a „biz“ -en és a „gyiá“-n kívül nincs egyetlen közös szó sem. Az első húsz hónap, különösen a magunkféle cigányéletű családban, más és más negyven szót hasít le a negyvenezerből, s ha egy-egy közös akad is köztük, a kimondás körülményei, a kis száj torzítása, mely ekkoriban még mind belétapad a szóba, azt is individuálissá teszi. Kis Kata és Csilla nyelve meg ugyancsak más égbolt alatt oldódott meg. A halálra jelölt fölé a Balaton ege borult; a „pancsi“, a „haó“, a „sss“, a szomszéd parkban mutáló páva s a tündérszerszám bicikli ébreszgették figyelmét s nyelvizmait; a továbbélőbői viszont, mint az első barlanglakókból, egy víztől csöpögő pincebolt alatt fakadtak fel a szavak — a „kájé“ neve tea volt, s az első melléknév: a „sötét“. De nem kell az óbudai háromszáz lakójú és egy tűzhelyű pincébe leszállni; mások voltak már az ősszavak is, amelyeket a világosságról ebbe a „sötétségbe“ lehozott. Kis Katát szilágysági cselédünk „kér“-re tanította. Csilla, a testvérei neveltje, az „aggyál“-t választotta harci jelül. Csilla az élőlények világát s tán az egész világot is először a „burabura“ szóval szólította meg. „Buraburá“-val Mezőszilason terelik a csibét, s e szó mögött valóban a szilasi kert, a kötényét emelgető Kirisits néni s a félelmes kotlós körül görgő sárgaságok ámulata tűnik föl. Kis Kata első állatneve ezzel szemben a Törökvész úton ugató „gogó“, akit Csilla póribban „huhu“-nak nevezett. A ház legtalányosabb tárgyát, melyeknek forgó lapjai, különösen ha szétszakítani sem szabad, ki tudja mivel érdemlik meg a tiszteletet, kis Kata „köny“-nek hítta, Csilla nyelvében a „köny“ (nyilván egyik nővére ült oda mellé ábc-t olvasni) angolosan „ebiszi“ lett. Kis Katának ajtókomplexuma volt. Három szava is volt az ajtónyitásra. Csilla életében az ajtó nem volt gát. Szilason a kertben nincs ajtó, s nem lesz odalenn a pincében sem. Annál nagyobb múzsát kap ott lenn — az éhségben. Ó, az éhség — hogy az hogy megtermékenyíti egy gyermek nyelvét! Csillának tizenkilenc hónapos korában öt szava volt az evés általános megjelölésére. Az ősi „hám-hám“ után a bármiféle evést jelentő — Hót legyen, üljön ide a szekrény mellé, megterítek, vasárnapi módon. — Inkább az én szobámban. Ott több a hely. — Jobb ittl — bújt ki a férfihálóból Anna, és kenyeret, vajat, mézet rakott a térítőre. Frantisek pedig rumot hozott a szobájából. — Én nem kérek! — tiltakozott az asszony. — Tisztán iszom a teát, a citromot se állom — s máris töltött. — Milyen a keze, Máriácska? — csodálkozott Celesztin, s megragadva az alkalmat, rumot loccsantott mindkettőjük csészéjébe. A sivár konyha megtelt a rumos tea gőzével. Anna a háta mögé rejtette kezét: — Semmi, semmi különös. — Kicsit dagadt, pedig már borogattam az éjszaka. — És mitől ilyen az ujja bögye? — lesett hátra a volt szerzetes. — Megsérült? Mutassa mór! — Kirepedt. A munkától. — Olyan ronda helyen dolgozik? Nem méltó magához! — szürcsölgette a férfi a teát. Anna is belekóstolt, erein átfutott a forró ital. Már későn vette észre az orozva belécsöppentett jamaikai szeszt. Újra töltött, hogy elvegye az erejét. Aztán Frantisek unszolására mesélni kezdett a papírzsáküzemről. t— A tulaj egy vegyi üzem kazánházát bérli. Ott dolgozunk a huzatos, fűthetetlen helyiségben. Minden ócska. A berendezés, a szerszám. A vállalkozó sajnál minden fillért a befektetésre, csak a haszon érdekli. Olyan papírvágó masinán dolgozom, hogy a Teleki téren sem kelne el. Ketten húzzák a hatalmas bálákból a papírt, és nekem kell szemmérték szerint kézzel metélni. Mindennap dagadt kézzel jövök haza. Mióta hűvösödik, felrepedeznek az ujjaim, gyakran lesz véres a papír. — Maga aztán csakugyan véres verejtékkel keresi a kenyerét! — hajolt előre Celesztin. — Valami könnyebb munka után kellene néznie. Majd segítek. Most már kesztyűt húzok, vigyázok a cukorzsákokra. — Óvja is a kezét! Adja csak ide: olyan finom a bőre, Máriácska, mint a bársony. Gyenge, akár a harmat, és fehér, mint az alabástrom! — Anna épp kenyeret szelt. A férfi el akarta kapni duzzadt kezét, de Anna elrántotta, s a heves mozdulattól ujjábái kiserkent a vér. Látja, mit műveli Már múltkor megígérte, hogy úriemberként viselkedik. Visszaküldöm a szobájába, ha nem marad veszteg. — Úriemberi Úriember! Hagyjuk ezt! Acs fia vagyok, mint Krisztus. Majd meggyógyítom az ujja bögyét a csókjaimmal. Férfi vagyok, és nem úriember — izzott a szava. — Mit képzel rólam! Itt élek a közelében, és szenvedek. Megfeszülök a vágytól. Nap mint nap látom hamvasszőke haját, vakító bőrét, ШЛИ szívom testének ámbraillatát és azt a különös tisztaságszagot, amely körüllengi. Mintha Szűz Mária járna közöttünk. Anna rémülten hátrált. Eddig is űzött vadnak tekintette magát, a rendszer prédájának. Most pedig a szerelmi martalóc prédája lenne? — A felgerjedt exszerzetes felpattant, és utána ugrott. — Ne nyúljon hozzám! — feszítette meg testét az asszony. — Segítségért kiáltok! — Azt se bánom, ha összeszalad a ház! Ha ránk szakad az ég! Csókoljon meg, csak egy csókot, Szűz Mária! — Engedjen! — Enyém vagy, gyönyörű bestia. Enyém leszel! — lihegett Frantisek, átölelve áldozatát, szája már-már elérte az asszonyét. — Térjen eszére! — rúgott Anna, s öklével a férfi arcába vágott. Am mindhiába: fogyó erővel vergődött az izmos karok kemény pántjában. Celesztin átfogta Anna derekát, magához szorította, s csókolta, ahol érte. Az arcát, a nyakát, a mellébe bukott, aztán újra kereste a száját. Az asszony mór-mór elernyedt, áléivá átsuhant bóduló agyán: jó lenne megpihenni a széles mellkason. Odasimulni valakihez. Nem hazudozni, örökké a más bőrébe bújva élni. Elernyedni. A férfi úgy érezte: közel a diadal. Őrjítette az asszony! test csókkal hörpintgetett illata. Anna minden ízében remegve az egyetlen székre roskadt. Celesztin térdre hullott, faunná torzult, felhevült arcát az asszony ölébe temette: — Mária, gyönyörűség anyja! Szánjon meg! Látja, itt térdepelek a lábainál, mint a pap az oltárnál, hívő a Szent Szűz előtt. Nem kergethet el. Könyörüljön rajtam. Anna kerekre nyílt szemmel bámulta a térdeplő férfit. Amulva hallgatta a szerelmi zsolozsmát, a fülének idegen fohászkodást, s bugyborékolva felnevetett. Az enyhe széduletet elsöpörte a komikus látvány: — Térjen magához, Frantisek úri Nem vagyok Szűz Mária — majdnem azt mondta: se szűz, se Mária, csak egyszerű anya, de feje már kitisztult. — Ha pedig az lennék, akkor duplán 3ZC
