Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-20 / 8. szám
szólítanak, de anyósa Arankának hívja. Hogy miért? — Mert arany ő. A szíve, a jósága, nincs nála jobb asszony a világon. Nyáron még gyakran látták odakint, de ősz óta nem hagyta el a házat. Nem azért, mert beteg. Ellenkezőleg. Egészséges. Csak a lábai bizonytalanok, ezért a nap nagyobb részét ágyban ülve tölti. Amikor a lábát említem, a nyitrai piacra gondolok. Az ötvenkilós batyura, amit oda-vissza huszonnégy kilométeres úton gyalog cipelt. Volt egy tehene, annak a hasznát hordta a városba. A férje korán meghalt. Azt mondja, idő előtt megölte a munka. Negyvenéves volt, amikor öt gyerekkel egyedül maradt. Hogyan élt, miből nevelte fel a gyerekeit, azt ő maga tudja elmondani a legjobban: — Ahogyan édesanyámtól tanultam... ö is fiatalon megözvegyült, és azután már soha nem nézett férfiemberre. Apám négy árvát hagyott, mind lányok voltunk. A mama úgy nevelt bennünket, ahogyan tudott. Becsületességre, tisztaságra, jóságra és emberszeretetre tanított. Amikor jóapánk itthagyott, én hétéves voltam. Hogy eggyel kevesebb éhes száj legyen otthon, már akkor liba- meg tehénőrzőlánynak mentem. Ezért csak két osztályt jártam az iskolában. Egyszer, ahogy a vizet húztam, a teli vödör berántott a kútba. A kút mély volt, és még most is hallom, milyet loccsant a víz, amikor belehuppantam. A portán senki sem volt otthon, hiába sikoltoztam. Az volt a szerencse, hogy a kút nagy kövekkel volt kirakva. Bizony, máig sem tudom, hogyan másztam ki belőle. Tizennégy éves koromban egy tehén a szarvával a szemembe bökött. Nagyon sokáig fájt. Tizenkilenc éves voltam, amikor kiszemelt magának az uram. Ki tudja, lehet, hogy nem is engem, hanem a kis viskónkat, ami gazda -léikül volt. Az uram napszámos volt. Anyám és a testvéreim hamar megszokták, mert jó ember volt. Én is megkedveltem. A szerelem az olyan embereknél, mint amilyenek mi voltunk, akkor az együtt élést jelentette. Abban az időben nemigen beszélgettünk róla, idő sem volt rá, nem úgy, mint most. Negyvenéves voltam, amikor öt gyerekkel itthagyott. A legkisebbik két és fél éves volt. Hogyan éltünk? Ahogyan lehetett. Mindent nekem kellett megszerezni, elvégezni. A tehénkénknek az út mellett, meg az árokparton kaszálgattam, szakadásig raktam a batyut takarmánnyal. A túrót, tejfölt, tojást eladtam. Hajnalban indultam a nyitrai piacra, este tértem meg. Otthon várt az öt gyerek, az üres porta, meg a munka. Amikor megetettem a gyerekeket, elláttam a jószágot, mosni, takarítani kezdtem. Éjszaka főztem meg másnapra. Egyszer a falu felől egy asszony szaladt elém. Mindjárt rosszat sejtettem. Messziről kiáltozott: „Borcsa néni!, Borcsa néni! A kisfia belefulladt a vízbe...“ A hajam téptem, azt hittem, hogy megzavarodok... Azontúl lelakatoltam az ajtót, amikor egyedül hagytam őket. Menni kellett Élni kellett Egyszer azt hallottam, hogy vannak emberek, akik selyemhernyót tenyésztenek. Én is megkerestem egy ilyet, és megtanultam tőle, hogyan kell etetni, bánni velük. Azontúl már nemcsak a piacra, hanem az erdőre is jártam. Zsákszámra szedtem a szederfalevelét, és a hátamon cipeltem haza. Némi pénzt ez is hozott a házhoz. Hát így megvoltunk valahogy. Sokat gürcöltem, szenvedtem, de kibírtam, mert erős voltam. Azzá tett az élet, a küszködés, meg a férfimunka. A négy gyerekemből rendes embert neveltem. Mindenkinek azt mondom, a mi életünkhöz képest most játék a munka, és mindenki jól él, aki dolgozik. Még nekem is adnak nyugdíjat. Mennyit? — Sokat. 750 koronát. A régi világban sohasem volt ennyi pénz egyszerre a kezemben. BORCSA NÉNI születésnapja — Anya! Azt is mondja meg, hogy miért pöröl velünk. — Dehogyis pörölök, drága gyermekem! Csak azt nem tudom, hogy miért kell mindennap az üzletbe járni, a pénzt költeni. Amikor megkérdeztem, hogy tudja-e, honnan és miért kapja a nyugdíjat, azt felelte: — Az államunktól. A testvéreinktől, az elvtársainktól. Hogy miért adják? Mert azt akarják, hogy mindenkinek jó legyen, hogy az öreg ember sose szoruljon a koldusbotra. Az ajtó kinyílt, szikár asszony lépett be rajta. — ö az én örzsikém. A lányom. Vele már bajok vannak. Rossz a szíve, orvossággal él, pedig még fiatal. Csak hetvenéves. A lányaim közül már csak 6 él, mert Mariskám ötvenöt éves korában meghalt. Az egyik fiamat Gyurkónak hívják. A másik, Józsika, az ő családjában élek. Tíz unokám, huszonhárom dédunokám és két ükunokám van. Szépek, egészségesek, és úgy öltöznek, laknak, mint valamikor az urak. Jó világ ez... Becsüljék meg, mert aki a régit nem ismerte, nem is tudja, hogy mije van. Amikor Pintérék házába léptem, azt hittem, hogy az öreg bútorok között egy közel százéves embert találok, aki már kívül rekedt az időn. De tévedtem. Egy jókedélyű, boldog emberrel találkoztam, aki közöttünk maradt a tegnapból, és arra int, hogy becsüljük meg a mát. GÁL ETA Vonal alatt is fogadtam a feleségemhez, megkerestem a rávalót. Ha hazajött az iskolából, igaz nem igen fült a foga a tanuláshoz, összecsapta a leckét, aztán usgyi, ki focizni, moziba. Hej, ha ezt én tettem volna, no bizony az apám rámfogta ám a nadrágszíjat, féltünk is tőle. De mondom, tőlem ne féljen a gyerek, soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, sem én, sem az aszszony. Az asszony, tudja, különben is olyan csendes természet, ha hozta a rossz jegyeket a gyerek, hát csak elsírta magát. En mondtam neki, ne itassa az egereket, hanem keményen menjen a gyerekre. De ö azt mondta, hogy jó, jó, de én beszéljek a fejével. Ha volt idő beszéltem, de hát mikor van nekem időm ilyesmire, ott az anyja. Mit? Hogy nekem miért nem volt időm? Na hallja, én dolgoztam, az anyja meg csak otthon volt, az ő dolga. En hoztam a házba a pénzt, meg is vettem a gyereknek mindent. Szánkót, korcsolyát, meg görkorcsolyát, sítalpat, biciklit, tranzisztoros rádiót nem is egyet, meg a magnót, hát ha másnak van, ne mondják, hogy az enyémnek nincs. Szétszedte, elrontotta a büdös kölyök, hát vehettem aztán az újat, most már a harmadik magnója van. Van fogalma, hogy ez mibe kerül? Meg kell rá keresni a pénzt, na nem? Hogyan? Mit mond? Hogy amikor munka után hazajöttem, foglalkoztam-c vele? Foglalkoztam, foglalkoztam ... Ha odajött hozzám, hogy adjak pénzt mozira vagy ilyesmire, hát hogyne adtam volna. Mi ez, ha nem törődés?! Meg amikor nagyobb lett, akkor szombat vasárnap kirándulni járt a haverjaival. Erre is adtam neki pénzt, ne mondhassa senki, hogy az én fiamnak nincs erre vagy arra. Micsoda? Megnéztem-e, hogy kikkel jár szombat—vasárnap kirándulni? Na hallja! Mit néztem volna rajtuk? A barátai és kész! Na meg aztán volt is nekem arra időm, hogy megnézzem a barátait! Mert idehallgasson, az egész heti meló után nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Elég a családból is egész héten, na nem?! Magának megmondom, van egy barátnőm már évek óta. Nahát azzal is kell törődnöm, nem? Az a kikapcsolódás nekem. Miiii? Hogy a feleségem? Ne vicceljen már, az aszszonynak nem kell mindenről tudni! Szerencsére olyan állásom van, ahol akad mindig egy kis mellékes, meg ha azt mondom, hogy túlórázom, vagy szombat—vasárnap is van munka — igazán el lehet hinni. Hát most mondja meg, nincs jogom magánéletre?! Hol is hagytam abba? Ja ott, hogy a kölyök bajba került. Rossz társaság, meg mit tudom én micsoda. Elég az hozzá, hogy valami bandába keveredett, és ... na mit szépítsem: autólopást meg még valami csekélységet varrtak a nyakába. Az isten tudja, hogy keveredett ilyesmibe, ha egyszer otthon meg volt mindenei De tény, hogy belekeveredett, és akkor aztán jött utánam, hogy segítsek rajta. Elképzelheti, hogy a magamfajtának aztán igazán van elég ismeretsége. Elmentem ehhez is, ahhoz is, ügyvédekhez, bíróságra, nem sajnáltam a pénzt, se a konyakot, ezt, azt. Azt nem sikerült elérnem, hogy felmentsék, le kellett ülni neki a nyolc hónapot. Elmentem utána ahányszor csak lehetett látogatni, küldtem csomagot, ahányszor lehetett. Es látja, milyenek az emberek?! Még azt mondják, hogy nem törődtem a gyerekkel! Tavaly tavasszal jött ki a sittről. Már kész állás várta, szereztem neki. Jól keresett. Hát törődtem vele, vagy nem?! Na az — ősszel, a fene egye meg, megint kitört a balhé. Megint valami bandába keveredett. Állítólag víkendházakat törtek föl és persze egyből elkapták őket. Le is ültették vizsgálati fogságba, most lesz valamikor a tárgyalás. Hogy mikor? Nem érdekel, mert most aztán levettem róla a kezem. El sem megyek a tárgyalásra, egy lépést sem teszek, nem érdekel. Amit főzött magának, egye meg, most ugyan rám ne számítson! Az első esetben oda voltam, hogy segítsek rajta, de most ebben a buliban aztán rám, az apjára, nem számíthat! Micsoda? Hát honnan tudjam én, hogy mit olvasott, vagy hogy olvasott-e egyáltalán. Fontos ez? Az a fontos, hogy jól keressen. A többi nem érdekes. Ugyan, miket beszél? Hogy egy gyerekkel akkor kell törődni, amikor még kicsi? Megadtam neki mindent: enni, ruhát, pénzt a szórakozásra, még jó állást is kerítettem neki, hát mi kell még egy gyereknek? Mit mond? Szeretet, meg megértés? Ha minden megvan, kaja, magnó, mi kell még több? Az embernek többre nincs is ideje! Akármit mond, most már semmi közöm hozzá. Nem megyek én meglátogatni, csomagot se küldök neki. Vigyázott volna magára, na nem igaz? És még hogy én nem törődtem vele?! ... Meghallgatta és mások okulására feljegyezte:
