Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-12-20 / 51-52. szám
A Csehszlovák Rádió magyar adásának és a NÖ szerkesztőségének közős riportja, Hétköznap van. Élettől, munkalendülettől duzzadó ritmus tölti be a kisváros légkörét. A főtér talaja megremeg a fúrógép alatt. Élesen csikordul a köveket felmarkoló bulidózerlapát. Folyik az átépítés, tatarozás, az építés a város egész területén. Az Üzlet- Ház üvegajtaja lengőajtóvá vált, egymásnak adják a kilincsét az emberek. Vásárolják a karácsonyi ajándékokat. Válogatni van miből a jól ellátott lahy-i (ipolysági) áruházban. A járdán bölcsődések kis csapata ballag. Tojáshéj- és dohányszinű kezes-lábasukban olyanok, mint a kis űrhajósok, A jövő Ígéretei. Szívélyesen Udvözlik egmást a siető emberek. Megáilni nincs idő, legfeljebb egy „hogy vagy“-ra telik menet közben, Beköszöntött az ünnepek előtti hajrá és ilyenkor rohan az idő... AMIKOR ÓLOMLÁBON JÁRTÁK A PERCEK A határsávon fekvő városnak ötezer hétszáz lakosa van. Fiatalok, akik a mának élnek és a jövőt tervezik. Középkorúak, idősebbek, akik emlékez* nek is. Azokra a harminc év előtti naév előtti eseményre a város lakói? Mi az, ami leginkább megmaradt bennük a felszabadulás napjaiból? BERLINBŐL JÖTT VISSZA — A tábori kórház főorvosára, Ivánra sokat gondolok még ma is. Neki és körzeti orvosunknak, Baráti doktornak köszönhetem az életemet — emlékezik Bulla Tiborné, cukrászipar! dolgozó. A Kijevbői származó főorvost nálunk szállásolták el. Milyen távol volt a családjától, és mégis mennyi nyugalom áradt belőle... A karácsonyra nem emlékszem. Sokat sírtam akkor, mert a férjemről nem tudtam ».. De az újév már vidámabb volt, ünnepi lakomát rendeztek nekünk a szovjet katonák. Elláttak élelmiszerrel, vigasztaltak, hogy minden rendbe jön, felépül, ha mi is akarjuk. Egy reggel belázasodtam ... tífusz, állapította meg Baráti doktor, mindent megtett értem, de a gyógyszert csak a szovjet főorvos tudta megszerezni... Amikor a hadtesttel elindult városunkból, még eszméletlen voltam. Hónapok teltek el, a férjem szólt át a szomszédba értem, hogy vendégünk érkezett. Iván volt. Egyenesen Berlinből jött, részt pokra, amikor már szabadon, de még a háború árnyékában várták a karácsonyt. A hagyományos fenyőillqtos családi ünnep 1944-ben robbanóanyag füstjétől nehéz levegőben érkezett el, de már az emberekben megcsillant a remény, hogy az új esztendő hajnalát nem zavarja többé ágyúdörgés, puskaropogás, az emberi méltóságot eltipró fekete csizmák koppánása... A téli ünnepek tövében, december 13-án szabadult fel Sahy (Ipolyság), de a város körül sokáig folytak a harcok. A pincékbe menekült lakosok szorongása úgy oldódott fel, ahogy távolodott a gépfegyverropogás, a bombarobbanás. Egyesek korábban, mások később merészkedtek fel a lakásba. Többen még a pincében töltötték az ünnepeket, de mindnyájan érezték, hogy 1944. december 14-ével új korszak köszöntött az itt élő emberekre. Hogyan emlékeznek a harminc vett a város felszabadításában és a hazafelé vezető úton meg akarta tudni, mi lett a sorsom. Eiena, ty zsivjos? — karolt át boldogan, MŰTÉT GYERTYAFÉNYNÉL A napokig tartó harcok után sok sebesült maradt a városban. A későn robbanó aknák a pincéből felmerészkedő lakosok közül is sok áldozatot követeltek. Sürgős segítségre, orvosi beavatkozásra volt szükség, életeket kellett menteni. A visszavonuló fasiszták a kórház szeméjyzetét is megfélemlítették és evakuálásra kényszerítették, a sebészet bombatalálatot kapott, az egészségügyi gondoskodás teljesen megbénult. Dr. Baráti Béla kezdeményezte, hogy szükség-kórházat létesítsenek. Önkénteseket toborzott, fiatalembereket — köztük volt mint elsőéves medikushallgató dr. Somogyi János egészségügyi miniszterhelyettesünk is —, akik először a városban található kötszereket, gyógyszereket, majd az elhagyott házakban levő ágyakat, végül a sebesülteket hordták össze, — Kezdetben kijártam kötözni, de mivel vérzésekről volt szó, meg kellett teremteni a szükség-kórházat — mondja Baráti doktor. — Fiatalabb kollégáim dr. Bállá és dr. Koncz a segítségemre voltak. A műtőt egy bolthelyiségben rendeztük be, és bizony pislákoló gyertyafénynél operáltunk. Amputálni kellett, de nem volt csontfűrészem ... A szovjet katonák adtak, yógyszert, kenyeret, húst is, hogy a etegeinkef élelemmel is elláthassuk. Teljes volt az együttműködés, a segítökészség a szovjet tábori kórház és a helyi szükség-kórház között. Ezért sikerült az ideiglenes körülmények ellenére is annyi emberéletet megmenteni. A FŐHADISZALLAS Sok szenvedésben és üldöztetésben volt részünk azoknak az elvtársaknak és családtagjaiknak, akik a szocialista eszmék magvát hintették szét az emberek között, és reményt csepegtettek beléjük. Hlásnik Emmának, a helyi tejüzem dolgozójának édesapját pártfeladat teljesítése közben, a felszabadulás előtt néhány órával fogták el és végezték ki a fasiszták. Dudás Vilmos régi párttag is állandó megfigyelés alatt volt. Gyakran tartottak nálunk házkutatást, kihallgatást, vallatták. — Nehéz időket éltünk, de nálunk minden öntudatos munkás tagja volt a kommunista pártnak — mondja Dudás elvtárs. — Hogy mit jelentett nekem a felszabadulás, megértik, ha elmondom, hogy én konyhás cseléd voltam az uraságoknál, azután napszámos zsákoló a malomban ... nem hittem volna, hogy nyugdíjas is leszek valamikor... Nem mondja el, de a falon lógó oklevelekről leolvassuk, hogy a vnb alelnöke, a helyi kommunális üzemek igazgatója, képviselő is volt és még sok fontos társadalmi funkciót töltött be Dudás Vilmos elvtárs. A várossal ismerkedve eljutottunk a Liget utcába is, ahol a szovjet hadsereg főhadiszállása volt. Ide továbbították a jelentéseket a frontról,.. Sokszor hallottuk, hogy idegen tisztekkel németül és franciául is beszélnek ... Vaszil volt a konyhafőnökük, Jól tudott főzni és sokat, a szomszé-TÍZ KOCKA KENYÉR Konyhánk sarkában hófehérre meszelt, régimódi búboskemence állt. Valamikor, amikor a hidegtől vacogó fogakkal jöttünk haza az. iskolából, sokszor civakodtunk azon, hogy ki jut fel elsőnek a kemence jó meleg hátára. Szüléink mindig a kisebbeket rakták fel elsőnek, nekünk, nagyobb gyerekeknek az alacsony padkán jutott hely, azon üldögélve melengettük átfagyott hátunkat. 1944 decemberében hosszú időre elárvult a kemence. Akkoriban csak azt a célt szolgálta, hogy édesanyánk két légitámadás között sebtiben valami meleg ételt főzzön rajta, amit aztán az óvóhelyre vittünk. December tizenhatodikén káposztalevest főzött. Ma is magam előtt látom édesapám kipirult arcát, amint az asztal fölé hajolva ült, erős, vaskos jobb kezében zsebkés volt, bal kezével pedig ügyesen csúsztatta a bicska alá a kenyérszeleteket. Mi, gyerekek az asztal körül ültünk és néztük, hogyan rakja egymás mellé a kenyérből formált kockákat. Amikor elkészült vele, csomóba rakta. Tiz kocka kenyér . .. Naponta kétszer ennyi volt a fejadag, amelyet anyám négyszögletes tepsiben sütött, úgy, mint békeidőben a kalácsot szokták. — Ne féljetek — mondta biztatóan az apám —, nem tart már sokáig. . . Szaladnak már a németek.............. Szavait szirénabőgés szakította félbe. Akkoriban naponta többször is volt légiriadó. A szirénázás nagy kavarodást keltett az utcán, az udvarokon. Párnákkal, takarókkal, batyukkal felpakolt emberek futottak az óvóhelyek felé. Nekünk biztonságos pincénk volt, mélyen a föld alatt. Huszonhét ember szorongott benne, nem a legkényelmesebb körülmények között. De mit számított ez akkor. Egy gondolat foglalkoztatott mindenkit: Legyen már vége a háborúnak, éljük túl a sok szenvedést! A mi házunk Safárikovón (Tornaiján) laktunk a főutcán, nagy nyitott udvarban, melynek akkor még kerítése sem volt. Az udvart három oldalról építették be. Többségben földhözragadt proletárok bérelték az omladozó házakat; akkoriban „másfajta“ ember rá sem nézett efféle lakásokra. Hat család és Lindics mama élt itt békességben. A portán játszó tizenhárom gyerek miatt sem volt veszekedés sohasem. Sőt, ha szükség volt rá, udvarunk gyerekei megvédték egymást a módosabb szülők gyerekei, vagy az idegen fiúk ellen. Talán a közös sors, a szegénység gyúrt bennünket eggyé. Ahány család, annyi sors. így volt ez a mi udvarunkban is. Mi is szűkösen éltünk, de azért nem éheztünk. Apám a vízimalomban zsákolt egész nap, „kommenciót“ mértek neki, ez volt a csekély megélhetési alapunk, amíg anyám vékonyka keresetével — mosni, vasalni járt úri házakhoz — gondosan beosztva, úgy-ahogy, elég volt a hattagú családnak. Voltak azonban az udvarunkban olyanok is, akiknek ennél sokkal kevesebb jutott. Két özvegyasszony élt közöttünk. Nekik egyedül kellett gondoskodniuk arról, hogy mit adnak enni a gyerekeiknek, honnan teremtik elő a ruhát, cipőt, özvegy Susányi Istvánnénak két gyereke volt. A tizenegy éves Pityu és Éva, aki még nagyon aprócska volt. Mariska néni napszámba járt kapálni, takarítani. Amíg ő munkában volt, addig Évára mi, nagyobb gyerekek vigyáztunk. Úgy szerettük, mintha a testvérünk lett volna. A felszabadulás megváltoztatta az ő életüket is. Csapó Teri néni négy gyereket nevelt fel apa nélkül. Teri néni ma is él. Ha visszagondolok arra, milyen törékeny, sovány, apró asszony volt, olyan elcsigázott a sok munkától, hogy senki nem találta volna ki az igazi életkorát. Tizennégy éves voltam akkor, de gyerekésszel is átéreztem kálváriáját. Kora reggel elindult kilincselni, takarítani vagy mosni jelentkezett a módosabb családoknál. Este is rendszerint egy batyu mosnivaló fehérnemű-
