Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-01 / 1. szám
oo szerűen kijelenti, hogy nem akar sízni, semmi esetre sem szabad kényszeríteni. Ezt az elvet még anyagi károsodás esetén Is be kell tartanunk. Előfordulhat ugyanis, hogy a felszerelést már megvettük s a kisgyerek az első alkalommal (vagy esetleg később is), a „helyszínen" megijed a kezdeti nehézségektől, fárasztónak találja a hosszú talpakon való mozgást, vagy nem mer leereszkedni a legkisebb emelkedésről sem. Ilyenkor ne ijesztgessük, hogy ha ilyen gyáva lesz, sosem tanul meg sízni, s ne csúfoljuk, hogy a szomszédék kisfia ilyen korban már milyen magas dombról leereszkedett stb. Tudomásul Foto: A. Jirousek kell vennünk, hogy a gyerek még nem elég érett a sportra, s vigasztaljuk meg, hogy később, majd ha nagyobb lesz, minden bizonnyal jobban megy majd neki. Es ez tulajdonképpen nem csak vigasztalás, hanem több mint valószínű, hogy valóban így is lesz. R. Béláné a gyerekek sízésével kapcsolatban fordult ugyan hozzánk, mi azonban többi olvasóinkra is gondolva megjegyezzük, hogy a sízés nem ajánlatos azoknak a felnőtteknek, akik vérkeringési zavarokban, szívbajban, asztmában szenvednek, valamint akiknek túl magas vagy túl alacsony a vérnyomásuk. S zemünk fénye Nagy eseményt jelent a családban, amikor a baba feláll! Ez a nagy esemény rendszerint a csecsemő 7—10 hónapos korában következik be. Előfordulhat az is, hogy a baba már elmúlt egyéves és még mindig nem tud állni, pedig értelmes és egészséges. A gyerekek egy részénél ezt az okozza, hogy kövér, kényelmes, a többinél valószínűleg csak arról van szó, hogy még nem tud megfelelően parancsolni a lábának. Nem kell aggódni, ha az orvos egészségesnek találja a gyermeket, nincs baj. Sok kisbaba fel tud állni, de nem tud újra leülni. Szegény kis csöppség képes lenne órákig is elállni, amíg csak egészen ki nem merül. Ezt a mamának észre kell vennie, s a picit visszaültetnie az ágyba. Percek múlva, ha a baba megpihent, újból feláll, de néhány pillanat múlva sírással jelzi, hogy fáradt és egyedül nem tud leülni. A legokosabb, ha a mama ilyenkor valami különösen szórakoztató dolgot ad neki játszani, olyat, ami ülés közben leköti a gyermek figyelmét és nem áll lel azonnal. Egy-két hét múlva úgyis eljön az a nap, amikor a baba megpróbálkozik egyedül is leülni. Először nagy óvatosan ereszkedik le, amig a karja engedi, majd lassan elengedi a rácsot. Rájön, hogy nem is esett olyan nagyot, és amire leült, az puha, nem ütötte meg magát. Ahogy a hetek múlnak, a baba megtanul a rács mentén körbejárni, először úgy, hogy mindkét kezével kapaszkodik, aztán csak az egyikkel. Végül már olyan biztosan áll a lábán, hogy kis időre el is engedi a rácsot, amikor valami különösen leköti a figyelmét és észre sem veszi, milyen kockázatos dologra vállalkozott. Ez már annak a jele, hogy nemsokára elindul!... — zs — A Ml CSALÁDUNK o----------------------------------------------oHetilapunk a Nű és kézikönyvünk a Barátnő egy-egy korábbi számában felhívtuk olvasóink figyelmét egy közös — hasznos és kedves — szórakozásra, a ml családunk életének megírására. Azt kértük, legyenek segítségünkre az olvasók és a szerkesztőség által elképzelt, kiegyensúlyozott, rendezett, mai átlagos család történetének összeállításában és mi ígérjük, hogy míg a Barátnőben folytatólagosan írjuk a család ünnep- és hétköznapjainak jelentősebb, színesebb mozzanatait, addig hetilapunk hasábjain helyet adunk a legértékesebb hozzászólásoknak. Örülünk annak, hogy felhívásunk olvasóink nagy érdeklődésével találkozott. Sokan nyúltak tollhoz, kapcsolódtak be közös „játékunkba", hogy gazdag élettapasztalataikból merítve sok szeretettel alakítsák, formálják szocialista társadalmunk egy képzeletbeli — de a valóság talaján élő kis közösségének, a négytagú Bognár családnak életét. Az első kérdés, első feladat az volt: hol, milyen körülmények között él a Bognár család és hogyan töltik a karácsonyi ünnepeket. Olvasóink beküldött válaszai alapján a Barátnő 1973 évi 6. számában megkezdtük írni „A mi családunk" életét. És hetilapunkban, a NÖ-ben ígéretünkhöz híven részleteket közlünk olvasóink válaszleveleiből. A hozzászólásokat értékes ajándékokkal jutalmazzuk. Bognárék háromszobás, kertes családi házban laknak egy történelmi nevezetességekben gazdag kisvárosban. Mindketten szeretik a természetet, minden szabad idejüket kis kertjükben töltik, örülnek minden egyes bimbónak, kis hajtásnak, amiben a természet csodálatos rendjét látják és tisztelik. Sándor kiegyensúlyozott, nyugodt, békés ember. Szereti a pénzt, de nem hajszolja. Az emberi humánum dominál munkájában, minden cselekedetében, Ilona becsületes, családszerető asszony, de férjével ellentétben lobbanékonyabb, hamar elkeseredő. A férjéből áradó nyugalom erőt ad neki, hiszen annyira szereti Sándort. Tőle tanul türelmet rendkívül eleven gyermekei neveléséhez is. A nagy pelyhekben hulló hó a karácsony közeledtét jelzi. Fehéren csillog, szikrázik minden. De szikráznak Ilona és Sándor gondolatai, szíve is az örömszerzés előkészületében. Ilona nagyon szeret meglepetést szerezni, de azt is szereti, ha ajándékot kap. Sajnos a legtöbbször csalódás éri, mert bár Sándor nem garasoskodó, végképp nem szeret és nem tud vásárolni, inkább borítékba csúsztatja az ajándékra szánt összeget... Ilona sok tennivalója, gondja közepette még egy szeretetcsomagot készít egy idős, szűkösebb körülmények között élő néninek, hogy örömet szerezzen. (Mossóczy Istvánné, egri olvasónk leveléből) 1940-ben, a második világháború nehéz évei kezdetén születtem. Tízéves gyerek voltam, amikor utoljára láttam az apámat. Eltűnt — jött a jelentés — s akkortól kezdve éreztem, hogy én már nem lehetek gyerek többé. Támogatnom kell özvegy édesanyámat, részt kell vállalnom a küszködésből, munkából. Sorsunk javulása a szövetkezet megalakulásával kezdődött, ahová az elsők között léptünk be. Az alapfokú iskola elvégzése után autószerelést tanultam. A katonai szolgálat letöltése után a szövetkezet gépállomásán alkalmaztak. Jelenleg én vagyok a műhelyvezető. Falunk a felszabadulás után gyors fejlődésnek indult. Számomra minden téren a legkedvesebb, legmegfelelőbb hely. Feleséget is innen választottam, de szebbet, jobbat sehol sem találtam volna. Az évek elfutottak. Matyi fiunk ma már hétéves, nevét anyai nagyapjától örökölte, aki nagy bajuszával és hatvan évével vígan járja a szőlőhegyet, mint a szövetkezet vincellérje. A kis tüskehajú Matyi nagyon szereti kistestvérét, a szöszi Ildikót, akiért szinte versenyre kell a két nagymama. Egyik héten az egyik, másik héten a másik vigyáz rá, amíg Ilonka dolgozik. Jelenleg egy kétszobás vidéki házban lakunk, rokonainknál még lakbért sem kell fizetnünk, hogy minél gyorsabban összegyűjtsük az új házra valót. Most van tehát nálunk az igazi fészekrakás ideje. Üj otthonunk négyszobás lesz, fürdőszobával, nagy balkonnal még kandalló is lesz benne. Szép lesz a mi birodalmunk. Életünk egyik legszebb napja lesz, ha beköltözhetünk. (Részlet Smajda Józsefné, koáicei olvasónk leveléből) Utazás közben ismerkedtem meg a Bognár családból a feleséggel, majd később alkalmam volt megismerni az egész családot. Bognárné a Kelet-Szlovákiai Vasműben dolgozik, mint darukezelő. A férje géplakatos, több éve csoportvezető, sok kitüntetés büszke tulajdonosa. A munkabeosztásuk olyan, hogy váltják egymást. Amikor a feleség dolgozik, a férj otthon van, előkészíti a kisfiát az iskolába, kislányát az óvodába, bevásárol és a házi munkából is kiveszi a részét. Bognár Sándor sok mindenben támasza a feleségének. Bognárné kérdésemre, hogy nem fárasztó-e a kétváltásos munka, nemmel felelt. Éjszakai műszak után két nap szabadjuk van, kipihenhetik magukat és néha-néha úgy alakul a szabad idő, hogy mind a ketten otthon vannak. Ilyenkor szokták a hivatalos dolgokat intézni és a nagyobb bevásárlásokat elvégezni. Korszerűen berendezett lakásukban a sok értékes könyv arról tanúskodik, hogy mindketten szeretnek olvasni. Szívesen utaznak is. Télen egy bizonyos összeget megtakarítanak, hogy nyáron egy körutat tehessenek. Ilyenkor a gyerekeket Ica vidéken élő szüleihez viszik. Sándor édesanyja a városban él. özvegyi nyugdíját jól be kell osztania, hogy mindenre fusson belőle. Ezért, ha a fiáék meglátogatják, nemcsak napfényt, örömet visznek a magányosan élő édesanya otthonába, hanem mindig meglepik valamivel és, hogy a vendégséggel ne legyen többletkiadása, otthonról viszik a nyersanyagot, amit azután együtt készítenek el. A Bognárékkal folytatott beszélgetés arról győzött, meg hogy megbecsülik a szülőket. Nemcsak üres szavak voltak ezek, mert szemükből azt olvastam ki, hogy valóban úgy éreznek, ahogy mondják. H. G. Moldava n Bodvou-i (szepsi) olvasónk leveléből oo
