Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-11-29 / 48. szám
tik a kerámia. Így alkottak elődeink is, akik ránk hagyták a gyártás titkát. S mi mind a mai napig csodáljuk a kerámia tárgyak csodaszép alakját, színeit, mintáit. A különböző vidékek kerámiájának mindnek megvan a sajátos, másutt föl nem lelhető eleme. A Hlohovec (Galgóc) melletti Siladicén készült kerámiákon már ősidőktől fogva sötét vörös rózsák égnek zöld levelek között. Mondhatnánk úgyis, hogy ez a minta a siladicei kerámia ismertető jele. Tizenegy évvel ezelőtt kezdte meg itt néhány lelkes rajongó a kerámiagyártást. Műhelyükben szerették volna megmenteni a feledéstől a híres siladicei kerámiát. Az évek alatt szépen bővült az üzem, annyira, hogy a környék falvaibái is sokan itt találtak munkát. A mai siladicei kerámia túlnőtt már a hagyomány határain. A jellegzetes mintán és színeken kívül az innen kikerülő tárgyakon barna, lila, zöld színek is tarkállanak. A minták is változatosabbak, újak, szebbek lettek. A tárgyak üres, fehér síkjai mintha különös erővel késztetnék alkotásra az itt dolgozó nők képzeletét. A siladicei műhelyben sok minden készül: tányérok, levesestálak, gyümölcsös tálak, kosárkák, sótartók, kávés készletek, kicsiny hordók és korsók, pohárkák, vázák. Megrendelésre is gyártanak borozók, éttermek részére, például az új bratislavai szálloda, a Kijev elegáns éttermében siladicei kerámiában tálalnak. De a zöld leveles, piros rózsás kis remekművekkel számos kiállításon is találkozhatunk, vagy különleges szaküzletekben, s mindenhol sok a csodálója, nagy a keletje. Forog, forog a korong, rajta a váza vagy a tányér, s az ecset, amelyet a munkásnö tart erősen, biztosan, színes, szép mintákkal pingálja tele a síkokat, a tálra tarka rétet varázsol, a kanosára virágözönt szór. A frissen festett tárgyakról még hiányzik a fény ismét forró kemencébe kerülnek. Csak innen kijutva ragyognak föl teljes, dús pompájukban a színek. Anna Grossmannova Mit tudtam (mit tudhattam) eddig Chiléről? Vajmi keveset. Ha véletlenül kezembe került a térképe, tűnődve elnézegettem furcsa földrajzi fekvését, milyen hosszú-hosszú földdarab, a világ legeslegkeskenyebb országa, el-eljátszogatott vele a képzeletem, az ismeretlenség ködére rajzoltam a pillanatképeket: látni véltem a sziklás partvonulatot, szemben apró szigetek összedobált láncával, amelyeknek körvonalai besimulnak a tengerbe, vagy a kék horizontból vájnak ki egy darabot, s aláfestésnek hallani a partot ostromló hullámverést, minden tengerek és minden partok örök törvényét, az ősi ritmust. A képek plasztikussá lettek, amikor megjelentek benne az emberek és feléledt a táj, mert megismerkedtem Pablo Neruda verseivel. Kifeszitett halászhálókba csimpaszkodik a kósza szél, fehér keszkenővel integet a szerelem, a hajnalok kék kalászokat hagyogatnak a mezőn, a búcsúról dúdolnak lassú dallamot a rézbányászok, miközben szívükben az esti viszontlátás vágya remeg, és Valparaiso kikötőnegyedében úgy „álmodik a nyomor“, mint az Ady-versben. És most néhány nappal ezelőtt találkoztam igazán Chilével, két órán keresztül szívszorító közelségben érzékeltem ennek az országnak, ennek a népnek tragikus sorsfordulatát. A „Chile Unidad Popular“ fotókiállítás megnyitása előtt a bratislavai Várban EGY KIÁLLÍTÁS bépai Jose Oyarce, a volt Allende-kormány munkaügyi minisztere és a tolmács részt az ellenállásban, végeznek illegális pártmunkát. Alig van olyan család, amelyikből valaki ne hiányozna . . . Neruda halott, Angel Parra a nagy énekes a Stadionban maradt. . A beszélgetés után végignéztük a kiállítást, a titokban készült fényképeket, amelyek csak nehezen jutnak túl a határon, s amelyek bemutatják a fasiszta junta dühöngését. Amíg sorra néztem őket, arra gondoltam, hogy most a chilei áldozatok felsorakoznak Oswiencin, Mauthausen, Terezin, Ravensbrücken mártírjai mellé, hogy most abban az országban is új hősök születnek, akiknek nevét megőrzi az emberiség egyetemes történelme. Láng Éva sajtóértekezletet tartott Jósé Oyarce, a volt Allande-kormány munkaügyi minisztere, aki jelenleg harmincnegyed magával politikai menekültként nálunk talált ideiglenes otthonra. Bevezetőben röviden szólt arról, amit minden újságolvasó tud: az Allende-kormány kétéves gyümölcsöző működéséről, a fasiszta junta uralomra jutásáról és iszonyatos terrorjáról, ami világszerte a felháborodás hullámait veri föl. Most már azok is belátják szörnyű tévedésüket, akik haszonhajhászásból kezdetben támogatták a juntát, gondolok itt elsősorban a középrétegre. Ma már az egész ország, Chile népének minden rétege, pártja, egyháza egységes, őréről órára tömörebb és fenyegetőbb egységes fasiszta ellenes frontot alkot. Az internacionalista egység, kezdettől fogva nagy támaszunk, s mindannyiunkat arra kötelez, hogy még szlvósabban küzdjünk szabadságunk vlszszaszerzéséért. A terror fokozódik, mert a junta fél, annál is inkább, mivel hivatalos küldötteit egyetlen külföldi fórumon sem fogadják, sehol sem tekintik Chile képviseletének. Például néhány hónappal ezelőtt Genfből, a Munkaügyi Világszervezet konferenciájáról zárták ki a chilei fasiszták küldöttét. A junta el van szigetelve a világtól. — És a kultúra? — A junta gyűlöli a kultúrát, különben ez a fasizmus egyik jellemzője. Mindenekelőtt az iskolákat militarizálták. A művészek, klubok, színházak s egyáltalán minden kulturális intézmény működése megbénult. Nálunk is égették a könyveket, a hanglemezeket. Hogy fogalmuk legyen, csak egy példát: Cervantest kommunista szerzőnek nyilvánították és betiltották a Don Quijote olvasását. . . — Talán az asszonyok és a gyerekek, a fiatalság szenved a legtöbbet. Rengeteg egyetemista lányt elhurcoltak, tartanak fogva, sokan bele is haltak a kínzásokba. A gyerekek az iskolában nap mint nap durva katonákat látnak. Az asszonyoknak fogva tartott férjük, apjuk, bátyjuk helyett is dolgozniuk kell, sőt ezrével vesznek
