Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-11-22 / 47. szám
Maria Ivanovna általában későn járt haza a gyárból, mivel otthon úgysem várta senki. Kosztya nem tért vissza és magával vitt minden melegséget. Az asszonyt riasztotta a nagy, mindig hűvös lakás, úgy tűnt neki, hogy csak a Kosztya holmija áraszt némi meleget. Meggyújtotta a villanyt, takarítani kezdett, majd nekilátott a vacsora főzésének. Azután rendszerint olvasott, és ha szép idő volt, végigsétált a Volga partján. A folyami gőzhajók libegő fényei mindig újra felélesztették reményét: mi lenne, ha egyszer mégis visszatérne, ha talán mégis életben van? A sok százéves vén hársak titokzatos susogásában is erre kereste a választ, de hiába. Hazatért hát és lefeküdt. Az ágya hideg volt. A háború már egy éve véget ért, de 6 — várta. Egy alkalommal műszakját behívták munka után az üzemi bizottságra. A közepes nagyságú teremben a „T“ alakban elhelyezett asztal körül sokan jöttek össze, többnyire nők. Az üzemi bizottság elnöke, egy idősebb ember, akinek mellét számos kitüntetés díszítette, egyik kabátujja üresen a zsebébe volt dugva, a védnökölt gyermekotthon ügyéről beszélt. Közeledett az iskolaév kezdete és ezt valahogyan emlékezetessé kellene tenniük a gyermekek számára. — Látogassuk meg őket — javasolta egy lány. £s vigyünk nekik ajándékokat tette hozzá egy ráncos arcú, jóságos tekintetű, de fáradt asszony, Döntöttek. Maria Ivanovna otthon sokáig törte a fejét, mit is ajándékozhatna, de semmi sem jutott az eszébe. Kosztyával nem volt gyerekük, közvetlen a háború kitörése előtt, májusban házasodtak össze. Mikor szabadja volt, kiment Kanavinába, a moltovai bazárba. A piac hangyabolyként nyüzsgött. Az emberek ide-oda rátian tapsoltak neki. Maria Ivanovna lopva a figyelmes gyermekarcokat, a kíváncsiságtól égő szemeket figyelte — meg a lábacskákat, azt latolgatva, amelyikre lenne jó a cipő. Pillantása egy kissé oldalt álló, nyolcéves forma kislányra esett, aki komolyan hallgatta az üres kabátujjú jó bácsit. A kislány sápadt volt, szabályos arcú, tiszta homloka alól kék szempár világított. Fakószürke ruhája csak aláhúzta vékonyka testének szögletességét. Lábán házilag készített, spárgával átkötött lábbelit viselt. .Neki adom a cipőt“ — határozta el Maria Ivanovna. Azután a gyerekek rövid műsort adtak. A kékszemű kislány is szerepelt. Csajkovszkij Hófehérkéjét játszotta a zongorán. Sikere volt, sokáig tapsoltak neki, a kislány komoly arccal köszöngette és még egyszer eljátszotta a számot. — Nagyon tehetséges kislány — mondta a vendégeknek a gyermekotthon igazgatója. — Rendkívül tehetséges. — Mi a neve? — kérdezte Maria Ivanovna. Galja. Galja Szenyinova A műsor után Maria Ivanovna odament Gáljához és zavarral küszködve mondta: — Galja, ajándékot szeretnék neked adni... A kislány nagyon komolyan ránézett, elgondolkodott, majd azt mondta: — Tessék. Maria Ivanovna kicsomagolta a cipőt. Galja gyorsan kibontotta rongycipői madzagjait, félredobta azokat, és felhúzta a piros cipőket. Néhány lépést tett bennük, megfordult, mint a manekenek szoktak, majd komolyan megkérdezte: — Nos? — Egész jót mutat. Nem nyom? — Nem. Mintha rám szabták volna. A kislány kék szemével alulról felfelé Maria Ivanovnára pillantott és kezet adott neki. — Köszönöm. Hogy hívják magát? JURIJ ZORIN ALLADA a piros cipőcskékről ténferegjek, egyezkedtek, veszekedtek, szétváltak, újra összejöttek, tapogatták az árut, sugdostak, de ha milicista közeledett, gyorsan eltűntek a tömegben. Mi minden volt itt látható: asztalosenyv, undokül bűzlő, otthon főzött szappan, petróleumos gyorsfőzők, régi ingek, gyapjúkendők, kis zsákokban só, zöldségmag, ócska cipők, hatalmas, faragott, háború előtti szekrények, német szájharmonikák, öngyújtók . . . Maria Ivanovna sokáig keresgélt valami megfelelőt és végre talált — egy pár csaknem új, bőrtalpú, piros gyermekcipőt. Az árus fantasztikus összeget kért érte, de 6 nem alkudott — minden pénzét odaadta. Másnap elmentek a gyermekotthonba. A gyerekek zajosan üdvözölték őket és Maria Ivanovnának évek óta először fogta el a szivét az öröm érzete — egy számára eddig ismeretlen, nyugtalan fiatal világban találta magát. A gyerekek eléggé szegényesen voltak öltözve, de ez senkit sem zavart — az 6 világukban ismeretlen a megkülönböztetés. Az üzemi bizottság elnöke sokáig beszélt valamiről a gyerekeknek és azok ba— Maria Ivanovna. — Ha már hires zongorista leszek, Maria Ivanovna, adok magának szabad jegyet a hangversenyemre. Maria Ivanovnát meleg hullám járta át, és csaknem sírva fakadt. Aznap este mégis nagyon vidám volt, a magány érzése visszahúzódott, és új érzelemnek adott helyet. Később az is eszébe jutott, hogy Gálocska keze egészen hideg volt. Ettől fogva Maria Ivanovna gyakran meglátogatta Gálját és ajándékokat hordott neki, amelyeket a kislány mindig komoly arccal fogadott. Gálját azonban hamarosan elvitték Moszkvába a tehetséges gyerekek intézetébe és Maria Ivanovna azóta nem látta őt. Eleinte váltottak néhány levelet, de azok egyre ritkábban érkeztek Moszkvából, majd teljesen elapadtak. Maria Ivanovna ismét olyan elhagyatottnak érezte magát, mint azelőtt, de elkezdett járni a szimfonikus hangversenyekre. Galja „Hófehérkéje“ új, eddig ismeretlen világot ébresztett fel benne, amelyről azelőtt fogalma sem volt. Egy nyár elején Maria Ivanovna munkából ment hazafelé. A házak és a fák mély, sötét árnyékokat vetettek és a nyugatra nyíló emeleti ablakok piros fénnyel verték vissza a lenyugvó nap sugarait Szokása szerint megállt a falra ragasztott plakátok előtt. Figyelmét felkeltette egy vörös plakát: „A FILHARMÓNIA HANGVERSENYTERMÉBEN: A MOSZKVAI GALINA SZENYINOVA, A BRÜSSZELI, PÁRIZSI, PRÄGAI ÉS MOSZKVAI NEMZETKÖZI ZONGORAVERSENY GYŐZTESÉNEK HANGVERSENYE.“ Maria Ivanovna szive megdobbant az örömtől. Felbukkant emlékezetében az a régi augusztusi nap, az üzemi bizottság elnöke, a kis, piros cipők, a kék szempár, és a komoly szavak: „Ha majd hires zongoraművésznő leszek, adok magának szabadjegyet a hangversenyemre . . .“ Maria Ivanovna ment az utcán és mosolygott, úgyhogy a szembejövő emberek furcsállva néztek rá. A jegyirodában egy óra hosszat várakozott, de a huszonkettedik sornál jobbat nem tudott szerezni. Azon az estén nagyon sokáig és gondosan öltözött. Elgondolkodva válogatott a ruhái között, végül is egy szürke mellett döntött. Elmúlt már negyvenéves, de az idő nem hagyott nyomokat Maria Ivanovnán. A lágy szürke szín csak kiemelte lányos karcsúságát. A ruhájához illő szürke cipő vékony magas sarka még nyúlánkabbá tette. Vonzó volt, a hosszú hervadás különös szépségével. A terem zsúfolt volt. A program első részében Schumann Nagy szonátája hangzott el. Gáljának viharosan tapsoltak, különösen a galérián, amelyet a zenerajongó fiatalság szállt meg. Mikor Galjuska Chopin b-moll szonátáját játszotta, Maria Ivanovna elsírta magát azoknál a részeknél, amelyeknél a hallgatóságot az ünnepélyes induló mélységes gyásza kerítette hatalmába Szünetben kiment az utcára és nagy csokor frissen nyílt orgonával tért vissza. A második részben a zenekar Dvofák néhány Szláv táncát adta elő, majd ismét Galjuska lépett a dobogóra. Hosszú taps üdvözölte, néhányszor meghajolt, mielőtt a zongorához ült. Rahmanyinov Második zongoraversenyét játszotta — Maria Ivanovna egyik legkedvesebb számát. Minden más megszűnt számára létezni. A hangverseny után sokáig várakozott. Galja csak nem jött. Elhatározta, csak annyit mond neki: Köszönöm — oda adja a csokrot, és elmegy. Ha Galjuska megismeri, talán szóba elegyedik vele, de ha nem, igazán csak azt mondja neki: köszönöm, odaadja a virágot és elmegy. Esni kezdett. A közönség már szétszé ledt. Maria Ivanovna egyedül állt a ki világított átjáróban Galja csak nem jött Végre előbukkant, de nem volt egyedül Egy atléta termetű fiatalember kísérte Maria Ivanovna csak most nézhette meg Gálját alaposabban. Magas volt, nagyon karcsú, arcát gazdagon övezte hullámos szőke haja. Feltűnően szép volt. Csak egykor nagyon kék szeme volt, most valamivel világosabb és valami hideg fény csillogott benne, ami egyeseknek tetszik, másokat elriaszt. A fiatal emberrel nagyon élénken beszélt és Maria Ivanovna meghallotta az egyik mondatfoszlányt: .... attól függ, mennyit fizetnek . . . “ -■ Galja . . . Galjuska meg halkan Maria Ivanovna. Galja gyorsan megfordult, haragosan összehúzta szép Ívű szemöldökét, magas, tiszta homlokát ráncokba barázdálta, világos, hideg szeme jegesen villant: — Miféle Galjuska vagyok én magának? — kérdezte kihívóan és megvetően. — Én . . . én köszönöm ... és a csokrot .. . — akarta mondani Maria Ivanovna, de Galja a fiúval gyorsan átment a járdán és beszállt a rájuk váró fekete Volgába. Maria Ivanovna az eső ellenére is hallotta, hogy a fiatalember valamin hangosan nevetett, majd az autó elindult. Az asszony ott maradt egyedül a kivilágított bejárat előtt a csokor orgonával a kezében Az arcán végigcsorogtak a könnyek. De az is lehet, hogy csak az eső volt . . . Fordította: L. GALV OLGA . — szólította DOME PIROSKA CjSZO/i/. — Szabad szolgálnom kölnivel? — forgolódott a mester, és máris permetezte a pacsulit. — Igazítsunk a bajuszon? Stuccoljuk, vagy csők kefélnem szabad? — Köszönöm. Jól van így is. — Igaza von uroságodnak. Ritkán látni ilyen szép magyaros bajuszt. Jól vág I — heherészett a ferencvárosi figaró. — így marad, vagy növeszteni méltóztatik? — Hadd nőjjön! A menyasszonyomnak most a harcsabajusz az esete. Jó ízlésre vall. Ez a bajusz akár két menyasszonyt is elbír! — Ördöge van — mormolta magában a vendég. Amikor kilépett a borbélyműhely ajtaján, háromnegyed nyolcat mutatott a villanyóra. Maradt ideje bőven. Nyugtalanította az első találkozás. Otthonról várt híreket. A nagy lebukások estéjén bekopogtatott Barczalosékhoz, Ilonka szüleihez. Négy éve nem járt náluk. Amikor az ötesztendei börtön után szabadult, nem ment el hozzájuk. Tudta, hogy a Barczalos Ferenc, a régi vasas és egykori tizenkilences, viszszahúzódott a munkásmozgalomtól, nem akar bajba keveredni, és félti Ilonkát Is. A kislány azért hűségesen meg-megjelent a vicelakásban, de nem maradtak többé kettesben. Ilonka várta Mihály közeledését, testvéries simogatásnál azonban alig kapott többet. A férfi nem akarta ott folytatni, ahol letartóztatása előtt abbahagyta. Házasságra pedig semmiképp sem gondolt. Ilonka elcsüggedt, s mind ritkábban látogatta Aranka mamát. — Már megint két hete nem láttalak! Nagyon hiányzol nekem, te lány! — korholta a kicsi, inas, mozgékony asszony. — — De Mihálynak nem! — nedvesedett Ilonka szeme, és máris zokogva borult Szlávik Aranka vállára. — Nem úgy van az! — vigasztalgáttá kiszemelt menyét Aranka mama. — Mihály nem szerelmeskedő természetű. Tudod, hogy csak azok az átok könyvek érdeklik. Fene bánja, hogy elvitték valamennyit a detektívek. Csakhogy elrabolták a pénzesládikóját is! — s váltogatva szidta a hekusokat és makacs fiát, aki nem akar lemondani se a tudományról, se a politikáról. Barczalosék csodálkozva fogadták a rég nem látott fiút. Emlékezetükben még mindig a húszegynéhány éves legény élt. — Hogy megemberesedtél! — csapta össze kezét Barczalosné, Erzsi mama, a csecses-faros, könynyen perdülő, pergő nyelvű asszony. Ilonka hervadásából éledező virágszálként hajladozott mellette. — Jó koszton tartottak! — tréfálkozott ügyetlenül az apa, az izmos, őszes, kis bajuszú ember.
