Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-01 / 5. szám

ALBERTO JACOMETTI

kkor már harmadik napja nem beszéltünk egymással. En a hivatalomban, 6 a hivatalában, még csak nagyon kerülgetnünk sem kellett egymást. Reggel, igen, a fürdőszobában, hogy mindketten nyolcra mentünk be, elkésni egyikünk sem akart. Ügy jöttünk-mentünk egymás mellett, mint két idegen. 0 a csaphoz, én a csaphoz, a tenyérnyi helyen, meg sem érintettük egymást.

A gyerek, az én drága Esztikém, tudta már az okos kis fejecskéjével, hogy ilyenkor mit kell tenni. Korábban kelt, el is készült, mire mosakodni kezdtünk. Nem tehetett mást, nyolcra ott kellett lennie az iskolában. Puskaporos a levegő, három ember nem fér meg ott, hol kettő is alig. Ezt kitapasztalta. Ha ő nem volna, a lelkem, az aranyom, úgy otthagynám a tökfej apját, hogy holtáig tátaná a száját. Nem tudom, mire olyan

büszke, miért van úgy oda magától. A minisztériumban dolgozik, de sokra ugyan nem vitte.

Azt meg kell adni, Tibor is szereti Esztikét. Ezért is nem kiabálunk mi egymásra, ezért csináljuk ezt a néma háborút, vagy hogy mondják az újságok. Mert ami engem illet, mikor Tibor összehúzza a száját, az orra megnyúlik, a ráncok fölszaladnak a homlokára, elönt az epe. Minden eszembe jut, amivel valaha bosszantott, az utolsó szóig. Még hogy én büszke vagyok az apámra, mert tanár volt?! Isten nyugosztalja, szegény apa mit szenvedett emiatt a családtól. „Tanár lett belőle“ — mondta Elemér bácsi, s csóválta a fejét.

Idehaza ő akar tanár lenni, Tibor. Tanár, merthogy az ő apja falusi tanító volt. A minisztériumban avanzsálj! — vágtam a képébe. Helyben voltunk, az orra megnyúlt s a többi, reszkettem a látványtól. En amolyan robbanó fajta vagyok. Ami a kezemben, a földhöz, egy sértés jobbról, egy balról, s kiadom a mérgem, ö meg érleli. Jár-kel a megnyúlt képével, engem mintha nem látna, de a szeme mindenen fajta. Ügy inspiciroz a szobában, mint egy rendörbiztos a gyilkosság színhelyén. Még azt is megteszi, hogy mikor az ablak mellett olvas, ölébe ejti a könyvet, s néz, néz, néz, hogy az ér majd szétpattan a halántékomon. Ilyenkor némán tanít, ezt akarja ezzel. Ott felejtettem a portörlőt a könyvespolcon, megtapad a szeme rajta. A pióca csüng így az ember testén. Nézi a portörlőt, nézi az asztalon a teli hamutálcát, a döglött legyeket az ablak közelében, a hajszálat a levesben. Mintha más néznivaló nem akadna a teremtett világban.

Istenem! Nem is olyan régen még versenyt ugrottunk ilyenkor. Ki ér hamarabb az ottfelejteti portörlőhöz, ki takarítja le az asztalt, hogy a másik ne fáradjon. Nem is olyan régen tréfálkodtunk a civódókon. Tizenöt és múlott el, tizenöt év házasság, az élet java. Most ott tartunk, hogy vagy hallgatunk, vagy veszekszünk. Tibor idestova negyvenöt éves, s még mindig nem találta meg hozzám a kulcsot. Idegenebb, mint az a férfi, aki a hentesnél a lábamra lépett.

Hálistennek, hogy itt van Esztike, ő vigasztal meg mindenért. Kései gyerek, már föladtuk a reményt, mikor jelentkezett. Faladtuk — mondtam,

holott Tibor megint engem okolt. Verte a mellét, hogy ő ilyen meg olyan nagy legény. Hát hülye kinek a családjában van? — kérdeztem. Az egyik nagybátyja csakugyan az. Elkomorult, mert erről nem szívesen beszél. Nem is tudom, mivé lennék nélküle.

Holnap vasárnap van. Eszik, amit talál, amit vesz, amit rendel. Ilyenkor nem főzök rá. Ha nem akar megtanulni főzni, feledjen el veszekedni. Hcl százszor vasárnap van, akkor sem főzök. A gyereknek rántottát sütök, én megvagyok egy karaj zsíros kenyérrel, Tibor meg nézheti az üres asztalt, megtapadhat rajta a szeme. Nem értem meg a néma tanítást, ha belevakul, akkor sem. Vettem két mozijegyet, elviszem az én drága kis aranyomat, egyetlenemet, hadd legyen egy kis öröme, úgyis olyan vékonyka szegény. Hazajövet meguzsonnázunk. Jó, lesz, aranyom?

így kérdeztem tőle, s oda se figyeltem nagyon, nem vártam én választ, csak épp hogy tudja. De hogy nem felelt, odafordultam mégis. Néz, akkora a szeme, mint az öklöm, néz, és rémültnek látszik. Megsimogattam, hogy vígjátékot adnak, mert egyszer nagyon megijedt, háborús filmet játszottak. Nem való az gyereknek. De ő csak néz tovább. Ügy, mintha pofonnal fenyegetném, pedig egy ujjal sem nyúltam hozzá soha. Aztán kiböki, hogy ő már megígérte édesapjának, hogy

vele megy. Cirkuszba s persze utána cukrászdába, uzsonnázni.

— Aranyom — mondtam neki, jó tfangosan, hogy az apja is meghallhassa a szomszéd szobában. — Aranyom, a lánynak az anyja mellett a helye. Apáddal majd este mégy sétálni a Dunapartra. Vagy ha ma este nem, hát holnap, ha holnap nem, holnapután. De ma velem jössz! Megértetted? — Olyan vékonyan felelt, alig értettem, de megígérte. Mire összevissza csókoltam, nem rá kiabáltam én, ebből is kitalálhatta, hanem az apjának.

Csakugyan nyílott az ajtó, s beszólt Tibor, amúgy kurtán, mint mindig, ha a méreg eszi, hogy gyere csak, Esztike, gyere szívem.

Esztike ment, mentem én is. Tibor éppen javában csókolgatta a lánykát, s nagyon elégedettnek látszott. Nem szóltam, átvágtam a szobán, be a fürdőszobába. A csapot megeresztettem, de nem volt annyi erőm, hogy a szappant fölemeljem. Aztán eszembe jutott, hogy nem akarok én kezet mosni. Mi a csodának! De azt tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Ne vegye le a lányomat a lábáról. Ne vegye le, mert velem gyűlik meg a baja. A gyerek velem jön, én szültem, kész!

— Aranyom, ugye anyukáddal jössz a moziba? — fogtam el később. — Megígérted. Anyukádat nem csaphatod be. Hiszen senki sem szeret úgy ezen a büdös világon, mint én. Senki! Senki!

Azzal már mentem is a konyhába, kimosni a ruhácskáit, mindig vasárnap szoktam, hétköznap nem érek rá. Még dudorásztam is, olyan jókedvem támadt, hogy a kicsivel leszek lefekvésig. Eszre sem vettem, eltelt az idő. A fregolin ott lógott a sok kis bugyi, ing, szoknya, s csöpögött, mintha esne az eső.

— Esztike, aranyom, gyere ebédelni! — kiáltottam, hogy már sercegett a zsír a serpenyőben. Még kétszer kiáltottam, hogy a rántotta megsült, nem jött. Be a szobába, hátha Tibor mégis elvitte. Ott áll Tibor útra készen, nyakkendőt is kötött. Nem 6 vitte el, az arcán látom. Azt hittem, kiszökik a szivem a mellemből:

— Istenem! Hol az a gyerek? — kiáltottam. Az ember ilyenkor nem sokat gondolkozik. Tudtam én, hogy nincsen a fürdőszobában, de be kellett nyitnom. Mikor visszafordultam, megakadt a szemem a Tibor arcán. Fehér, mészfehér, a szája meglazult. Nem állott a helyén.

— Micsoda őrültek vagyunk! — mondta.

— Nem őrültek, gazemberek! Gyerekzsarolók!

Estefelé akadtunk rá. Nagyon elbújt. Nem az én szüléimhez ment, nem a férjem rokonaihoz. A maga világában keresett menedéket, az egyik osztálytársánál. Ahogy meglátott bennünket, a szeme megtelt ijedtséggel. Egy egész délután izgalomban és kétségbeesésben. Ez a nézés meg ez a délután. Istenem, csak legyen erőnk ahhoz tartani magunkat, amit akkor megfogadtunk.

letlen gonosz szeszélye vitte ró, hogy megsértse anyámat legszentebb érzésében: az élettárs iránti megbecsülés érzésében? Mire a major kapujához ért, a tejesember kijött a jegelőből. A tejes a kalapként szolgáló rongyhoz emelte kezét: ördögien ravasz hegylakó volt, alkarja palackként duzzadozott. Apám szólni akart, de a szó elakadt a fogai között, félresiklott a béna nyelven: nyálas bődülés lett belőle, mire kicsúszott. A tejes rögtön megértette, és apám e pillanattól a játékszere volt.

— Jöjjön csak egy kicsit, hadd mutassam meg, hogy zabáinak a kismalacok, amiket az Isa vetett ma éjjel.

Az emberek gúnyosan kérdezősködtek. Szegény, drága mama! Olyan voltál, mint a ketrecbe zárt anyafarkas, ha döfködik, ott, néhány lépésre a kicsinyeitől.

Rettegtél egy esetleges visszaeséstől, és lested a hazajöttét, elszorult torokkal.

És jaj, megtörtént a visszaesés.

Meggondoltan tette, vagy csak a véApám habozott, mert nehéznek érezte magát, aztán a gyeplőt az ülés szélére hajította, és lábával a hágcsó után tapogatózott. A tejes szolgálatkészen odaugrott, és felfogta a karjai közt. Aztán körbevezette, és beszélt hozzá, mintha mi sem történt volna, először a disznóólhoz vitte, hogy megmutassa, hogy zabáinak a kismalacok, aztán a ganédombhoz, ahol, mint mondta, nagyon meggyűlt a trágyáié, aztán keresztül az udvaron, mintha mi sem történt volna, mintha semmit se venne és*re, és apám, aki mellette tántorgott, botladozott, egyszerre csak megállt, fél lábon, ingadozva, mintegy mellbe taszítva egy újabb hullámtól, veszélyesen himbálózott, és az asszonyok, az ajtókban, mint mindig, ott bámészkodtak, mozdulatlanul és megkövültén, mintha nem is élő asszonyok volnának, körülöttük a gyerekek, és az ablak mögött anyám tördelte a kezét, kinyitotta és újból behunyta a szemét. így vonultak végig az egész udvaron, és anyám, aki nem tudta, mit tegyen, hogy a botrányt ne tetézze további botránnyal, behunyta a szemét, hogy ne lássa, és kinyitotta, hogy hipnotizálja és vezesse és egyenesen tartsa, és suttogott: ó, ó, Istenem, most elesik (és halkan kifakadt, szánt szándékkal csinálja, a gyalázatos), és remegett ez alatt a végtelennek, örökkévalóságnak tűnő idő alatt.

Többet nem fordult elő, ahogy emlékszem, többet nem, de a szegény asszony hosszú évekig hordozta magában ezt a fájdalmat, mint valami mérges kelést.

Nagyon messzire nyúlnak vissza az emlékeim, de olyqnok csak, mint a nyári villám: egy villanás, egy jelenet, aztán semmi több, hónapokig és évekig. Az első, hároméves lehettem, vagy még kevesebb: az udvar közepén voltam, tűzött

a nap, minden tárgy aranyos fénybe öltözött. Magamat néztem: piros ruhácskába bújtattak, gyűlöltem, és igyekeztem belefúrni az ujjamat, hogy elszakítsam. Egy fél tégla volt előttem, nagyon érdekes volna felállni rá. Egyszerre csak a földre pottyantam, csapkodtam a porban, mint egy csirke.

és jön anyám: magas, egyenes, azokkal az elszabadult fürtökkel a homloka körül; ez az első eset, amire visszaemlékszem.

Igen, ez az első eset, hogy felismerem anyámat, és nagy nyugalmat érzek magamban.

A film elszakad: anyám visszabújik a sötétbe, amelyből éppen csak előbukkant; a sötétség rám nehezül, és agyvelőm egyetlen sejtje sem világít.

A kisgyerek még állatka ilyenkor.

Anyám meleg, lágy, de alaktalan; érzem őt, körülvesz egészen, mint valami folyadék, mint a meleg víz, mint a langyos tej; de nem látom, mintha vak volnék.

Aztán itt vannak a kőművesek, sokan, nem tudom megszámolni, hányán, a tetőn galambok ülnek, sok galamb.

A kőművesek az új téglafaiú csűrt építik, ki a téglákat rakja, ki egy fehér spárgát feszít ki, ki meg a kalapács visszájával ráüt a kőre, és az elhasad. A galambok turbékolnak. A nyárfák lombjában ezernyi átlátszó ámyacskával