Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-11 / 41. szám

Nemrég közöltük lapunknak küldött Titok című elbeszélését. Azt ígérte, ősszel újra ír, külön nekünk egy elbeszélést. De — ezután már csak eddig írott műveiből válogathatunk. 1974. szeptember 19-én, 56 éves korában meghalt Urbán Ernő, a kiváló író, költő, publicista.

Neve, alkotó munkája összeforrott az új társadalmat építő Magyarország történetével, a szocialista kultúra, irodalom fejlődésével és kibontakozásával. Pártmunkásként, Íróként egyaránt a dolgozó népet szolgálta. Hősei itt élnek közöttünk, együtt küzdünk, dolgozunk, örülünk, fejlődünk velük. Ki ne emlékezne a Tűzkeresztség-re? A Hintónjáró szerelem vérbő humorára, a Vihar verejtékeztető aratására? Egy új világ vajúdása, régi szokásokból való fájdalrrias kibontakozása a paraszti élet sok-sok képe villan elénk műveiből. A rádióban hall gattuk színes riportjait, a nyáron vitáztunk új tévéjátéka, az Írott ma laszt felett... Szenvedélyes elkötelezettséggel akarta, építette az újat vezette társadalmunk törvényeinek, igazságának megismerésére, elfő gadására az embereket — mindannyiunkat.

URBAN ERNŐ

Gyöngy Kálmán, a b.-i Aranykalász elnöke hajnali négykor kelt. A kútnál mosdott. Derékig, s bőven csapkodva magára a vizet, mert éjfélre járt már, amikor könyvei mellől az ágyba került. Csak úgy állva, köröm közül befalt egy szelet nyers sonkát. Motorra ült, és jó félórával később már az első, aznapra rendelt bosszúságot is elszenvedte.

Bolyba került az országúton.

Mindenfelé csomagtartó rácsokkal és utánfutókkal megtoldott autók karavánja nyelette vele a port, és akadályozta meg az előzésben, kiszámíthatatlan harmonikázása folytán.

A környék országos hirű búcsújáró helyére tartott a karaván. Egy sereg mütyür-, szentkép-, szerencse- és használtholmi-árus, a különféle hintásokról, lövöldésekről és más egyéb szórakoztató iparosokról nem is szólva.

— Sáskák! — köpködte a port Gyöngy Kálmán. — Úgy lesz aratásuk, hogy nem is vetettek.

A járási székhelyen újabb bosszúság érte.

Még a nyár derekán jégverés szaggatta be a magtár tetejét. Négyszáz, igen: mindössze négyszáz darab zsindelyre lett volna szükség, hogy a tatarozó brigád befoltozhassa a lyukakat, de befoltozhatta-e?

Nem akadt zsindely.

Nem, egy fia sem, pedig eleget szaladgált, lármázott és levelezett Gyöngy Kálmán, újra és újra felpanaszolva, hogy az iskolát kellett megtenni szükségmagtárnak, de küszöbön az ősz, maholnap elkezdődik a tanítás.

Utolsó reménysége a járási székhely fő-fő TÜZÉP-ese volt. Annál is inkább, mert ez~-maga telefonált rá, hogy . . . szegre a csüggedéssel, pompás megoldást talált, sürgősen keresse meg a zsindelyek ügyében.

De nem, nem zsindelyt adott tippet.

Hogy a szóban forgó tételt vegye meg az Aranykalász valamelyik családi házat építtető tagja, készpénzért, a saját nevére, de privát felhasználás helyett passzolja át a köznek. Máskülönben még hónapokig eltarthat az igénylési, hitelnyitási, besorolási és egyéb hercehurca. Ha pedig saját brigád helyett valamelyik ktsz-szel vagy állami vállalattal próbálkozik az Aranykalász, a „kis munka — csekély haszon“ meggondolásból kifolyólag zsindelyezés helyett a szűk keresztmetszet, a kapacitáshiány, a kijelölési sorrend és az ezekhez hasonló bűvös szavakkal kell megelégednie.

Gyöngy Kálmán uralkodott magán, még meg is köszönte a TÜZÉP-es kartárs jóindulatát, de belül forrt, és azzal a gondolattal birkózott, hogy a kis dolgok intézésében tapasztalható huzavona, görcsösség és akadékoskodás csupa ostobán elszórt jancsiszeg a haladás okosan kimért útján. Ki győzi

meztelen talppal a mindennapos beléjük hágást?

Ekkor már délre járt, és Gyöngy Kálmán további útja a gyógyszertárba vezetett.

Még három esztendeje is olyan remek gyomra volt, hogy a mondás szerint a sínszeget is megemésztette, de újabban égni szokott, és rendszerint valami lelkét háborító bosszúság volt a kínok kiváltó oka.

Ahogy a fájdalomcsillapítót lenyelte, és kissé félreült magának, egy elülhátul párnás, tömör gumiból mintázott fiatalasszony csapott le rá.

— Jaj de kapóra jött nekem! — lelkendezte. — Éppen magukhoz indultam, csak ... se busz már, se alkalmi kocsi. Elvisz, Kálmán bátyó?

Ez is, ez a riszáló negédeskés is úgy esett Gyöngy Kálmánnak, mint megcsömörlött gyomornak a meleg tokaszalonna. De nem tiltakozott, bár életében háromszor se beszélt a fiatalasszonnyal, és tudni is csak azt tudta róla, hogy a járásban viselt tisztsége után Vöröskeresztes Jolánnak hívják.

Egyébként nem sok gondot okozott hátul. Hogy van, és hogy együtt lovagolja vele a motorkerékpár megnyújtott nyergét, jószerint csak akkor vette észre, ha a merészebb kanyarokban súlyos dinnyemellével a hátának tapadt.

Még gyenge negyedórás iram és otthon is lettek volna, amidőn egy tompa pukkanás, és a kökönyösi dombok közt csaknem fejre álltak, mert az erős megterhelés következtében szeget vett fel a lelapult hátsó gumi.

De sebaj: a szerszámtáskában három saller is akadt, és a szereléshez árnyékot adni ott volt az erdő is.

— Maga csak hűBöljön — unta meg a hiábavaló nyálazgatást Gyöngy Kálmán. — Én a forráshoz megyek, itt van nem messze, muszáj víz alá nyomnom ezt a franc ette gumit.

A forrás néhány száz méterrel beljebb, egy nyírfás, csalitos domb aljából bugyogott. Betonkávája és csurgója is volt, s medencéjéből egy csatos üveg feje fehérlett ki.

— No nézd csak! Te vagy az, sógor? — ült fel a magas fűben Gyöngy Kálmán neszezésére az üveg gazdája.

Már túl volt az ebéden. Mellette szétnyitott vászonkendő. A kendőn cipó gyürkéje, egy fél tyúk, néhány kovászos uborka és egy jókora csillagos bicsak.

Valóban sógora volt Gyöngy Kálmánnak. Név szerint Sarang Vendel, a felesége testvérbátyja.

Sose kedvelte különösebben. Az utóbbi három esztendőben meg ránézni sem tudott bosszankodás és hátsó gondolat nélkül. No igen, mert egyéni paraszt maradt, maszekolt, Sarang Vendel, és őt fumigálva, gúnyolva maszekolt. A szervezés idejére eltűnt

hazulról. A járási kórházat választotta menedékhelynek. Hazatérve pedig először csak agyonhallgatta, kerülte, majd idő múltán már ki is nevette a beléptetését szorgalmazókat.

Most is nevetett,

— Defekt? — gömbölyödtek képén a hörcsögös dudorok. — Ügy kell neked. Mit sietsz mindig? Ládd-e: én még soha életemben nem futottam száz métert egyhuzamban, mégis mindenhová elértem. Idejében. És ... hasznomra.

— Az még elválik — dörmögte Gyöngy Kálmán.

Víz alá nyomta a belső gumit, és mintha a sógor ott se lett volna, buborékokra kezdett vadászni.

De. Sarang Vendel nem hagyta békén.

Felkelt, nyújtózott, s a forráshoz ballagva a csatos üveg után nyúlt.

— Te, persze nem iszol — mondta. — Motorozol is, meg . . . pénz dolgában is csehül állasz, hallom. Fele jövedelmed sincs, mint annak előtte . . . Már ne is haragudj, sógor, de így mondta minap Angéla húgom. Ő pedig tudja. Tudnia kell, ha egyszer ő kezeli nálatok a pénzt, 6 a háznál a bukszafelelős, he-he.

— És te? Te mi vagy? — nézte, markolászta a gumit Gyöngy Kálmán, hogy a körme is megfehéredett. — A pesztonkája? Törődj inkább a magad dolgával.

Sarang Vendel jóízűt ivott. Akkorát, hogy a nyelve is megcuppant az üveg száján, elégedetten nyögött, s csak aztán mondta:

— Azt teszem. De ... attól még szegény Angéla húgomnak is pártját foghatom ... Te sógor, megvan-e még a kaszád?

— Micsodám? — nézett fel elhülve Gyöngy Kálmán.

— A kaszád. Mindig jó kaszás voltál. Elsőrangú. Tövig és szélesen vágott a kaszád . . . Volna egy ajánlatom. Ha megvan, és szusszal is győzöd még, elszegődhetnél hozzám.

Gyöngy Kálmán hamarjában nem tudott eligazodni a sógoron. Vagy hülye, agyára ment a maszekolás, vagy részeg, gondolta, s úgy hajolt ismét a belső gumi fölé, hogy szóra se méltatta a sógort.

Hasztalan.

Az konokul s faképpel folytatta:

— Van itt rét, hahaj, annyi a nyiladék, a remíz meg a szegelet, hogy a tizedrészét se tudja lekaszáltatni az erdőgazdaság. Még úgy se, hogy kiadja. Felesben adja ki. Ne búsulj, neked is jutna belőle. Amennyi kell. Ahogy már jó pár emberednek eddig is jutott.

— Mese.

— Tény és való, csak te nem tudsz róla. Na ja, mert én vállaltam fel a részüket. Az én nevemre vannak az erdőgazdaságnál beírva. Aztán ha megegyezünk, semmi akadálya, hogy téged is részeltesselek a jóból.

— Milyen alapon?

— Valamiért valamit alapon. Enyém a rész, a vállalás, ugyebár, te kaszálsz, aztán ha kész, ha boglyában van a széna, minden harmadik boglya az enyém.

Gyöngv Kálmán megtalálta a gumi parányi hibáját, rá is karcolta a szokásos keresztet, és mégse bírt elmozdulni a forrástól. Szédülés jött rá. A fejét mázsás, izzó golyónak, a szemét hályogos, mindjárt kipukkanó kopoltyúnak érezte.

— Te ... te isten marhája! — robbant ki belőle az indulat. — Minek nézel te engem?

— De sógor! ... — hátrált el tőle Sarang Vendel. — Én csak a húgom, Angéla kedvéért . . . Elvégre egv kis mellékes rajtad is lendítene. Aztán . . . a népgazdaság érdekével se ellentétes a dolog. Érték, drága kincs manapság a széna.

Ez volt aztán a fordulat, ettől is elakadt Gyöngy Kálmán lélegzete. De aztán kacagni, hahotázni kezdett, és úgy hagyta magára a sógort, hogy az hibbantnak, alattomban sújtó hőguta áldozatának vélte.

(A befelező rész a következő számunkban.)

<

*

un

О

ÜL

Ш

О

— Azt nekem sem szabad tudnom. Tiltják a konspiráció szabályai. Egyedül kell rendezned dolgaidat.

— Vagyis bujdosók lettünk.

— Javíthatatlan romantikus vagy — állt fel Mihály. — Most már mennem kell. Nincs prédálni való időm. Pénteken találkozunk. A Verpeléti út páratlan oldalán, te a hídtól indulsz, én a Körtérről.

Anna egy fonallal babrált. Tudta: nem kérdezhet többet. Átölelte Mihály nyakát, mint lány a háborúba induló kedvesét. A jelenet hajdani képre emlékeztette, ám azzal a különbséggel, hogy mind a ketten harcba mentek.

— Ott leszek, Misu.

A férfi felemelte Anna állát.

— Okos légy, Kicsi. Kevesen vagyunk. Szükségünk van rád. A pártnak és nekem.

Megcsókolta. Az asszony belékapaszkodott, s mégis ő engedte el először. Pedig nagyon akarta, hogy vele maradjon. Hogy a szerelem fészkévé avassa a vízvárosi garzonlakást. Mihály kezét rátette a szoba kilincsére.

Anna a szövőszéknél állt.

— Szóval pénteken. De mikor? Mihály megdörzsölte a homlokát.

— Mégiscsak te vagy a józanabb, az okosabb. Vagy elfeledted, hogy fél tízet mondtam? — hunyorított.

— Semmit se felejtek, Misu. Fél tízkor várlak. Pénteken. Vigyázz magadra. Vigyázzatok.

Ezért keresett hát szállást Sudár Anna kilencszáznegyvenkettő júniusában. Titkos, biztonságos politikai menedékhelyet. Mint elszakadt, közben összeragasztott film kockái peregtek, vágtatva és rapszodikusan az elmúlt napok történései.

Amikor magára maradt, körülnézett. A bútorok, a kedves tárgyak vádlón és ragaszkodón tekintettek rá. Péter kis ágya az átvirrasztott éjszakákról mesélt, amikor a csöppnyi lázas test a fehér párnák közt hánykolódott. Ebben a székben ült utoljára Tamás, amikor szenvedélyes s hiábavaló vita után belátták mindketten: nem lehet, nem tudnak már együtt élni. A szakítás székével szemközt tárta szét karját a nemrég megszerzett szövőszék, amelyet Mihály, engedve a játéknak — amire oly ritkán hajlott — modern rokkának nevezett. Kenyeret $ ilyenképp valami biztonságot ígért a szövőmasina. Mennyire örült, hogy itthon dolgozva nem kell idegenekre bíznia fiát, és könnyebben végezheti mozgalmi munkáját.

S most mindezt fel kell rúgni, itthagyni, szétszórni. Kihozta a kamrából a nagybőröndöt, s kirakta a szekrényből a legszükségesebb holmikat. Péter ruhái akadtak a kezébe: ingecskék, trikók, harisnyák. Az iratok közt a gyerek fényképei. Kiválogatta a legfontosabb okmányokat, lecsapta az iratdoboz fedelét, és behajította a szekrény aljába. Péter születési anyakönyve a kezében maradt.

Betelt a mérték. Zokogva borult a heverőre: