Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-04 / 40. szám
\Z EGÉSZ ORSZÁG 25 Ш Egyhangú útvonalak, mérhetetlen felelősség emberekért, a közvagyonért, — mindez olyan teher, amelyen egy pillanatra sem (ehet lazítani, akkor sem, ha bármi történt a magánéletben. S egy évben, ki tudja hányszor, éjszakázások a sivár munkásszállóban, vagy csak úgy jószerivel a sofőrfülkében ... És egy sokat hánytorgatott közügy, napirendi pont hétköznapjainkon; az utazás kultúrája. Vásár, ami nem kettőn, de sok mindenen áll. Ezzel kapcsolatban ahelyett, hogy a megszokott közhelyeket mondanánk el (vannak még hiányosságok, de... és igy tovább) inkább csak egy tényről szólnánk: a vállalat alkalmazottait, s elsősorban a sofőröket és a jegykezelőket rendszeresen iskolázza. Ezeken az iskolázásokon munkaügyi és technikai jellegű tudnivalókon kivül „kötelező tantárgyként" szerepel a pszichológia, az emberekkel való érintkezés és bánásmód is. Mi utasok is tegyük hát meg ennek a közügynek érdekében azt, ami tőlünk telhetik, s kell is hogy teljen. Láng Éva Verona Sendzová háborús emlékeit idézi gáttá és továbbította a morzejeles parancsokat. akár sebesülteket ápolt, akár összekötőként vitte a híreket vagy éppen kenyeret sütött, meleg ételt főzött vagy mosott a partizánoknak, mind-mind hősi tettet hajtott végre, segítette a legszebb ügyet: a szabadság kivívását, a béke megteremtését. Verona Sendzová, Baékov községből jött emlékeivel a találkozóra, a trebiíovi (terebesi) járás küldötteként: — Juhtenyésztéssel foglalkoztunk és az erdő szélén laktunk férjemmel és négy apró gyerekünkkel együtt. 1944. augusztus végén bekopogott hozzánk két szovjet katona, akik fogolytáborból szöktek meg és civil ruhát kértek. Adtunk nekik szállást is. Szeptemberben még négy szovjet katonát fogadtunk be, főztem, mostam rájuk úgy, mint a családom tagjaira. Később, amikor megjelentek a németek, a Szalánci hegyekbe húzódtak, ahol a Csapajev partizáncsoport tevékenykedett. Onnan visszavisszajártak élelemért és hírekért. Nagy óvatosságra volt szükség, hogy a nácik észre ne vegyenek valamit. Novemberben nekünk is az erdőbe kellett menekülni. Már korábban ide rejtettük el a juhnyájat, így volt élelmünk is. Haza csak karácsony táján térhettünk, amikor megjöttek felszabadítóink és vége lett a sok-sok szenvedésnek, gyötrődésnek. Az első szabad karácsonyt nagyon boldogan ünnepeltük. Anna Fabianová DobSinán, a tábori kórházban ápolta a sebesült harcosokat. Édesapja bányakovács volt. Tagja a kommunista pártnak. Sokszor tartottak náluk házkutatást a csendőrök, plakátokat, röpcédulákat kerestek. Ilyenkor még az ágyat is felforgatták. A felkelés idején megalakult DobSinán a forradalmi nemzeti bizottság, a kolostori iskolában pedig tábori kórházat rendeztek be. Anna Fabianová azonnal szolgálatba jelentkezett a kórházba. — A szülői házban megtanultam, hol a helyem. Kevés volt az ápoló, bizony sokszor csak néhány órát pihenhettünk. Árulás folytán a kórháznak menekülnie kellett, csak a súlyos sebesülteket hagytuk hátra lepedőbe csavarva. Mi pedig a Cuntava és a Kohut hegyen keresztül Cierna Lehotára és SlavoSovcére mentünk. Mivel tudtam németül, dr. Viliam Horváth visszaküldött DobSinára, hogy nézzek körül, mi történt az ottmaradt sebesültekkel, meg aztán jó lenne gyógyszereket is szerezni. A kórházban már németek voltak, jelentkeztem hát náluk ápolónak. így hozzájutottam a szükséges gyógyszerekhez és híreket is szereztem a mieinknek. Sokszor megtettem az utat DobSina és Cierna Lehota között. Soria Klasová, a csehszlovák hadtest rádiótávírásza volt 1944. június 20-tól 1945. május 9-ig, a duklai harcoknál az első vonalban teljesített szolgálatot. Kárpátukrajnában, az akkori Ruszinszkó Novoselice falucskájában született, és 1939- beh tizenhét évesen átszökött a Szovjetunióba. Amikor a második világháború egyre jobban dühöngött, jelentkezett a harcosok soraiba. Megtanulta a fegyverforgatást, elsajátította a morzeábécét is, és indult a frontra. «Ahogy elnézem ma ezt a békés tájat, eszembe jutnak a duklai harcok. A lengyel oldalon Barvinkov területén húzódott a harcvonal. Hol előre nyomultunk, hol hátrálni kellett, nagyon kemény harcok dúltak. Rádiótávlrász voltam, de ha kellett őrséget is álltam. Hogy minél jobban tudjak célba lőni, szabad perceimben a hegyi patakban a halakat vettem célba. Rajtakaptak. Büntetésből aztán egy hétig krumplit tisztíthattam a konyhán. Amikor először voltam éjszakai vártán, öt tábori csendőr tette próbára bátorságomat, katonai felkészültségemet. Eleget tettem az előírásoknak, dicséretben részesültem. Később az egyikkel közülük megismerkedtem és 1945-ben Vaiecon tartottuk az esküvőnket. Ahogy hallgatom az emlékeket felidéző szavakat, megelevenedik előttem ezeknek az asszonyoknak a harminc évvel ezelőtt tanúsított magatartása. Látom őket a nagy veszélyben segítő kezet nyújtani, félelem No>Ш a szabadság szimbóluma nélkül szembenézni az ellenség golyóival. Bátor nők, jó hazafiak, akik a cselekvés óráiban nem is gondoltak arra, hogy tulajdonképpen hősi tettet hajtanak végre . .. A résztvevők megálltak Stropkón, az újjáépült Tokajik faluban, meglátogatták a harcok emlékeit őrző múzeumokat, megnézték a domaial üdülőtelepet, s végül Bzanyban az egységes földművesszövetkezet dolgozóival és a nőszervezet tagjaival találkoztak, ahol a múltat idézve már a békés életünk eredményeiről folyt a beszeigetes. KŐSZEGI ZSUZSA
