Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-06 / 36. szám

özvegyasszony vagyok már öt éve. Váltamat a 62. év nyomja. Annak ellenére, hogy sok nehézséget él■tatmát, mégsem éreztem az élet terhét, mert volt egy ragyogó, mindennél skebb Ideálom, amelyért küzdöttem, s amely volóra Is vált. Milyen is volt egy proletárcsalád gyermekének élete, míg nem élvezhette várva várt szabadságunk ózondús levegőjét?

Ezerkllencszáztlzenkettő tavaszának egyik napja — amikor világra jöttem — megörvendeztetett egy egyszerű, békés családi otthont. Szegények, nagyon szegények voltak a szüleim és mégis a legnagyobb szeretettel és örömmel fogadtak.

Ötéves koromban, 1917-ben édesapám Doberdónól hősi halált halt a hatalmasak érdekeiért. Egy évvel később feketébe öltöztetve állítottak egy koporsó mellé. Közömbösen álltam ott, mert még nem tudtam felfogni, hogy legdrágább kincsemet, édesanyámat is elvesztettem.

Árván maradtam, de megkönyörültek rajtam és egy szegény, hatgyermekes zsellérasszony magához fogadott hetedik gyermekeként. Nehéz volt eltartani a sok gyermeket, hiszen háború volt. Bizony sokszor éheztünk, mert még egy falat kenyerünk sem volt. Hat testvérem sírással könnyített az éhségen, én azonban összeszorítva fogaimat, a világért sem könnyeztem volna, nehogy valaki Is észrevegye kínjaimat.

A munkanélküliség Idején serdültem fel, és nagyon, de nagyon éreztem azt, hogy a több kenyérért, munkáért harcolni kell. Mór mint éretlen gyermek és mint Ifjú munkáslány, én Is segédkeztem éjszakákon át titkos plakátok kiragasztásánál.

Talán később ott kezdődött az igazi munkám, amikor családomnak egy-két tagja hozzám jött s tudtomra adta, hogy megfigyelés alatt állnak, s ezért

én menjek el egy bizonyos címre és értesítsem őket, hogy a titkos brosúrákat tüntessék el. Beszélgetés közben elmondták azt Is, hogy az elgondolásuk és a céljuk at, hogy segítségükre legyenek azoknak a katonáknak, akik szovjet barátaink ellen nem akarnak harcolni, Kedvemre való volt ez a gondolat, és készséggel teljesítettem kívánságukat, bár Jól tudtam, hogy mit vállalok és ml lenne a következménye, ha rájönnének.

Férjemet elhagyva, — akit természete miatt nem akartam beavatni a dologba —, kislányommal együtt kiköltöztem a város szélére, ahol egy nagyon szerény, egyszerű, egyszobás lakásban húzódtam meg.

Több katonát bújtattam a lakásomban és a környéken, akikért mindig eljött a partizán sógorom és elvezette Őket a legközelebbi partizánalakulathoz.

1944-ben a sógornőmet illegális tevékenysége mldtt becsukták. Majd a partizán sógorom már nem Jött az utolsó csoport katonáért. Helyette egy idegen, addig még általam nem látott partizán Jött és megrendült hangon értesített, hogy Stefan sógort több társával együtt elfogták a németek és kivégezték őket. A megcsonkított hullákat pedig elrettentő példaként kitették szemlére.

vrs

«

Jí

u

’Й

13

A hír nagyon, de nagyon megdöbbentett. Másrészt talán büszkeséget is éreztem, mert nemes célért áldozta fel az életét.

További életem úgy alakult, hogy a férjem, mert elhagytam, válópert Indított ellenem. A bíróságon nem is jelentem meg, mert nem érvelhettem Illegális tevékenységemmel. A férjem a háború után úgy is mindent megtudott, de akkor mór újból megnősült, így tehát egyedül maradtam ötéves kislányommal.

Az utolsó csoport katona nálunk maradt. Addig csak nappal voltak razziák, ők napközben az erdőkben bujkáltak és csak éjszakákon át kaptak menedékhelyet nálam és a szomszédaimnál. Az én egyszobás, szerény kis lakásomban két katona maradt. Elérkezett november 19-e. Ez a nap nagyon emlékezetes maradt számomra, mert éppen névnapom volt. A fiúk gratuláltak és azt kívánták, hogy jövőre már szabadabban ünnepelhessük. Viszonzásul megvendégeltem őket, de sajnos csak egy bögre teával kocinthattunk. Ezen az estén a szomszédom tizennégy évet kislánya is nálam tartózkodott. Beszélgetés közben egyszerre fegyvercsörrenést hallottunk. A lámpát azonnal eloltottuk, én az ablakhoz surrantam meggyőződni, hogy mi történik odakinn. Megszeppenve állapítottam meg, hogy körül vagyunk véve nyilasokkal és német katonákkal. Menekülésre nem volt mód. A két szökevény katonát csak az ágy alá tudtam elrejteni, várva a fejleményeket. Valahogy félelem helyett nagy nyugalom szállt meg engem. Bár nem voltam dohányos, mégis rágyújtottam az asztalon heverő cigarettavégre és egy másik véget a tizennégy éves kislánynak adtam, füstöljön ő is, hogy a gyanút eltereljem a katonákról.

Kopogtak és hangosan felszólítottak, hogy a törvény nevében nyissam ki az ajtót. Betoppant egy nyilas tiszt és egy német katona. Készséggel nyitottam ki a szekrényeket, fölvettem a legbájosabb mosolyomat, arra gondolva, hogy valamikor színésznői pólyáról ábrándoztam, s hogy most itt van a legnagyobb alkalom.

A német katona morózusan figyelte az arckifejezésemet, a nyilas tiszt pedig elindult az ágy felé, s rávilágított alvó kislányomra, aki fölébredt, hunyorogva nézett a fénybe, majd megfordult és tovább aludt. Én lenyeltem a füstöt és erősen kezdtem köhögni, mert közelemben éreztem a halál leheletét. A nyilas tiszt megszólalt: Ml az, fiatalasszony, talán nem tud dohányozni? Dehogynem, csak nagyon erős és rossz a cigaretta, ö mosolyogva, készséggel kínálkozott, hogy másnap majd hoz jobb cigarettát. Tehát randevút adott, ami sohasem valósult meg. Ebben a szorult helyzetben igyekeztem a razzia résztvevőit minél előbb kiterelni a lakásból, s kint már készséggel nyitogattam a pincét, padlást és a fáskamrát, mert tudtam, hogy ott úgy sem találnak senkit. Mit is érezhették az ágy alatt elrejtett védenceim!

Fellélegeztünk, mikor elmentek. De ezentúl már óvatosabbak voltunk. Éjjelenként a tizennégy éves kislánnyal őrséget tartottunk.

Ha jól tudom, 1945. január 5-ét írta naptár. Bementem a városba a kislányommal és jó szomszédom kislányával. A Fő utcán, a mai Lenin utcán, borzasztó látványnak voltam a szemtanúja. A nyilasok a fákra akasztották fel a harcolni nem akaró katonákat. Az utca felső végén az utolsó áldozatnál a lábam mintha gyökeret vert volna, mozdulni sem bírtam, csak azt éreztem, hogy hátulról valaki a váltamat megérintve, halk hangon megszólal. A férje?.., Nem. A testvére?... Nem. Ismerőse?... Az sem. Jöjjön el innen, mert nem jó ezt nézni, — Az idegen, látva rosszullétemet, hazakísért. Soha többé nem láttam a velem érző, ismeretlen férfit. A látottak erős lózt, és szívidegességet idéztek elő nálam, amelynek következményét még ma is érzem.

A következő éjszakán az őrködés is elmaradt a rosszullétem miatt A katonák kénytelenek voltak az erdőben tölteni az éjszakát, nehogy a nyilasok kezébe kerüljenek, akik most már érezve a saját vesztüket, fenevadakként viselkedtek.

Nehezen, de mégis elérkezett a várvo várt felszabadulási A nálam elbújtatott katonáknak nem történt semmi bántádásuk. A beérkező első szovjet csapatoknak átadtuk a fegyvereket. Azután fokozatosan felszabadult egyegy katonának a szülőhelye és így hazamehettek szeretteikhez. Még mielőtt elbúcsúztak, segítettek átköltözködni az utca túlsó felére.

Ódon ház volt az új lakásom, de a falai mintha meleget leheltek volna, s éreztem, hogy itt nagyon boldog leszek. A sejtelmem nem csalt. A következő karácsonykor a munkatársaim meghívtak egy táncmulatságra, ahová el Is mentem. Ott megismerkedem egy férfival. Rövidesen tisztázódott, hogy egyformán gondolkodunk. Fél év múlva egymásé is lettünk. Nagyon boldogok voltunk, és örültem, hogy a kislányom igen jó apát kapott. Úgy szerette, mintha a saját gyermeke lett volna.

Neklgyűrkőztünk a munkának és örömmel vállaltunk társadalmi funkciókat is, mert megvolt mindenünk, amlért harcoltunk.

Az ódon házban öt család lakott, de úgy éltünk, mintha egy család lettünk volna. Osztoztunk egymás örömében és bánatában. Szépítettük a környezetünket Is. Az udvarra egy szőlőlugas került, a kicsi kert kerítését pedig futórózsa díszítette és a kapu felé vezető utat orgonabokrok ékesítették. Az udvart is rendbehozta a férjem. A hibás betonozott részeket kijavította. Egyik reggel egy kis bosszúsággal vettem észre, hogy a kislányom mezítláb az ajtó előtti friss betonba lépett. A férjem mosolygott, hogy semmi baj, majd kijavítja. Aztán mégis azt mondtam: Nem, hagyd a lábnyomot. Erre a férjem: — tudom, mit gondolsz, a kislány megnő, kirepül a fészekből és te legalább egy emléket akarsz megőrizni. A lábnyom nem tűnt el, és sokszor mosolyogtunk és mulattunk azon, hogy serdülő kislányom megpróbálta beilleszteni a lábát a régi lábnyomába, de az már sehogy sem fért bele.

Egyik este férjem titokzatos arccal állított be: — Zsóka, lakást kaptunk bent a városban. Sikerült is meglepnie, de nem úgy, ahogy azt ő gondolta. Sírva fakadtam. Talán a kedves, ódon házat, vagy az elmúlt emlékeket sirattam?

Tizenhat évnek kellett elmúlnia, hogy abban a régi utcában legyen elintézni valóm. De milyen furcsa is voltl A házak mintha még kisebbek lettek volna, a falaik piszkosabbak. Csak a régi játszótér volt változatlan, ahol kislányom kora tavasztól késő őszig játszadozott. Most egy kisfiú volt ott. Rám nézett sötét, nagy szemével. Én szerettem volna mellé kuporogni, és azt mondani neki: Te, kisfiú, én is szeretnék játszani, mert nekem nem voltak játékaim, és én soha nem voltam igazán gyermek. Tovább mentem az ódon ház felé, melyet az Idő vasfoga nem kímélt. A ház vakolata nagy darabokban málladozott. Szerettem volna tolvaj módjára besurranni az udvarba is, hogy a kicsi lábnyomot megsimogassam. Féltem, hogy már nem találom ott, hogy az Is eltűnt, mint a szőlőlugas, a kiskert a futórózsával, az orgonabokrok, a múlt minden szép és fájó emlékével SPI5AK IMRENE