Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
о 6 w о J? о о LL. mert annál is többet akarnak tenni. Kalap Anna elvtársnőt olyan embernek Ismerik, aki a felszabadulás áta mindig vállalta a közérdekű munkát. Tartalmas, nehéz és szép hatvanhat esztendőt élt át munkában, tisztességben. Sokat dolgozott és tett a közösségért, igényes volt magával és másokkal szemben. Fáradhatatlanul tudott dolgozni és lelkesedni, agitálni és szervezni, de jó példát mutatni is a szövetkezetért, az előrehaladásért. Talán ennek köszönheti kiváló fizikai és szellemi frisseségét. — A gyerekek azt mondják, hogy a sok tisztségtől nem értem rá megöregedni — mondotta tréfásan Anna néni. A falu ügyes-bajos dolgairól, a választóiról, a szövetkezet másfél milliós csibekeltetőjéről, a gondokról és a tervekről ma is olyan tájékozotton beszél, mint huszonöt évvel ezelőtt. Pedig sok mindent élt át azóta, hogy férjével együtt elsőnek írták alá a földművesszövetkezetbe a belépési nyilatkozatot. — Nehéz, de szép idők voltak azok — emlékezett vissza Anna néni —, a két kezünk munkájából gyarapodtunk, erősödtünk. A szövetkezettel együtt mi magunk is más emberekké nőttünk, fejlődtünk. Ma férjével együtt nyugdíjas. Népes családjával egy huszonnégy házat számláló új településen lakik Selicén (Sókszelőcén). A sokszínű virágokkal, fákkal övezett hatszobás ház rendezett udvarára jó érzés belépni. Meggyőző képet ad arról, hogy a lakásban rend- és tisztaságszerető emberek élnek. A faluban szövetkezeti családnak tartják őket. A nagyüzemi gazdálkodás további fejlesztéséért ma már a lánya, a veje, az unokája és annak a férje tevékenykedik ugyanolyan hűséges hozzáállással, mint ahogy azt Anna néniéktől tanulták. A nagymama sok más tiszteletbeli funkcióján kívül mindennap hét felnőtt ember ellátásáról gondoskodik; ebéddel, vacsorával várja haza a csalód tagjait. — A múltkor megbetegedett az édesanyám — mesélte Fialáné, Anna néni lánya. — Akkor tudtuk meg igazán, hogy mit is jelent nekünk anyuka. Olyan volt a ház, mint a hajó kormányos nélkül, egyetlen nap alatt megfeneklett a háztartás. Anyuka olyan simán, szinte észrevétlenül megold mindent. Három család él nálunk egy fedél alatt. A szüléink megtanítottak arra, hogy takarékosan bánjunk a pénzzel, de az idővel is. Édesanyám nagyszerűen összehangolja a családtagok érdekeit. Az ő érdeme, hogy súrlódás, idegesség és elégedetlenség nem fordul elő. Pedig nálunk sok a tennivaló. Reggel korán kel mindenki. A férjem, én és Éva a szövetkezet csibekeltetőjében dolgozunk, a vejem pedig az efsz bádogosa, ő az építkezési csoportba indul. Magduska még tanuló, most végezte el a kilencedik osztályt, Suranyba jelentkezett о gazdasági középiskolába. Anna néni és férje a nap jelentős részét együtt töltik el a ház körül. Amíg az étel megfő, addig Károly bácsi a ház körül tesz-vesz. Az ő feladata az udvar meg a kert rendben tartása, a népes baromfiudvar ellátása és a tüzelő beszerzése. A fiatalok a munkából hazatérve mosnak, takarítanak, a nők rendben tartják a családtagok fehérneműjét, de kézimunkázásra is jut idő. — Sok újságot járatunk tájékoztat Magduska. — Nagymama kezdettől fogva járatja a Nőt és a Barátnőt, nagyapa az Új Szót, mi pedig az Ifjúsági lapokat. — Azt is mondd meg — szólt közbe tréfásan Anna néni —, hogy mennyi pénzt adtok ki hanglemezekre. Anna nénit hormadszor választották meg a helyi nemzeti bizottság képviselőjévé, tagja a hnb tanácsának és a Szlovákiai Nőszövetség galántai járási plénumának. Tizenhárom éven keresztül töltötte be a helyi nőszervezet elnöki tisztjét, a felszabadulás óta mindmáig számos párt- és egyéb tisztséget viselt és visel. Amikor afelől érdeklődtem, hogy milyen kérésekkel fordulnak hozzá a választói, a következő választ kaptam tőle: — Bármilyen furcsán hangzik is, egyre kevesebbel. A szövetkezet biztos megélhetést nyújt, az emberek jól élnek, házuk, autójuk van. A választási program feladatait tervszerűen teljesítjük. GÁL ETA gáék Tibijének a szeme. Betyárul tetszett neki a tégla. Tied? — kérdezte Gyuszit. Kié lenne? — vágta oda hetykén a kis betyár. Tibi mérgelődött. Ez a Gyuszi fura alak. No, de várj csak, majd meglátod a kék golyót. Igaz, a golyó csak golyó, az a fehér tégla viszont nem akármi. Csak tudnám, mire való morfondírozott. Ácsorgott az ajtó előtt. Majd csak kijön Gyuszi. Talán kihozza a téglát. Szeretné a kezébe venni, megcsodálni közelről. Várt, várt. Végre nyílt az ajtó, Gyuszi jött ki, de a tégla nélkül. Csak úgy üres kézzel. — Minek neked az? — kérdezte tőle bizonytalanul. — Milyen az? — szólt fölényesen Gyuszi. Hát az a fehér micsoda. Ja, a tégla? Az. — Hát itt azzal nem játszhatunk. Csak az óvodában. Vigyázni kell rá. Mert hát nem játék. Komoly dologhoz kell. — Komoly dologhoz? — Komolyhoz bizony. Mi is kis építők leszünk. — Aztán mit csináltok a téglákkal? — Mindent. Visszük a fejünkön, dobolunk rajta, várat építünk. Ezt persze gyakorolni kell. Hát mi már gyakorolunk. Milyen szép az a nagy fehér tégla. Neki nincs ilyen. Cipelik a fejükön, dobolnak rajta. Muris lehet. Még az ebéd sem ízlett. Csak ímmel-ámmal kanalazta a levest.- Neked meg mi bajod van? kérdezte az anyja. — Semmi — hangzott a kurta válasz. Nem akarta megmondani, milyen szép, nagy fehér téglát hozott haza Gyuszi. Hogyisne, az anyja megint lehurrogja: nem lehet mindent megvenni. Gyuszinak fehér téglája van, de nincs kanárija. Aztán mégis kikívánkozott belőle a szó: — Azt mondta Gyuszi, hogy belőlük kis építők lesznek. Kaptak egy remek nagy fehér téglát. Anyja megnyugtatta: — Belőled is lesz. Elfelejtettem megmondani, a ti óvodátok is részt vesz majd a spartakiádon. — Téglát is kaptok — nyugtatta meg az anyja. — De most már egyél. . -Az ajtó becsapódott. Tibi elviharzott. Hát csak meg kell mondani a Gyuszinak, hogy neki is lesz fehér téglája. Belőle is lesz kis építő!- OS — Iffa M az igazsághoz Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjait talán a legérzékenyebben és legizgatóbban foglalkoztatja az igazság útjának keresése. Vagyis a fiatalokhoz, akiket az iskola, az egyetem padjaiban magasfokú tudással vérteznek fel a materialista világnézet szellemében, míg otthon, idős, korosodó szüléink még az idealista világnézet védői. Az én esetemben legalábbis így van, és tudom, sok hozzám hasonló fiatal van a mi főiskolánkon is. Szüleim, túl a hatodik x-en, nem szívesen szállnak velem vitába a világnézeti kérdésekről. Nehéz életük ellenére sem azt vallják, hogy a természet, a társadalom örök mozgásban van, s hogy minden változik, fejlődik a világon. Becsületes, munkában eltelt életük miatt tisztelem őket, de néha fáj nekem, hogy sohasem tudtak elszakadni lelki bilincseiktől. Minden, amit tettek, szerintük Isten kegyelméből való, nem az ő érdemük... Talán ezért nem is építettek maguknak merész terveket, nem voltak magasra szálló vágyaik. Mindig túl szerényen, vagy inkább úgy mondanám, igények nélkül várták az új napot. Nincs is másuk, mint a munkában megöregedett két kezük ... Nekem persze ez jó indító volt az életbe. Már kisgyerek-koromban mindig arról álmodoztam, hogy olyan ember leszek, akire szülei büszkék lesznek, aki helyettük is álmodik majd Mondanom sem kell, ez nem ilyen egyszerű... Talán valóban büszkék arra, hogy egyetlen gyerekükből maholnap építészmérnök lesz. Be nekem kínzó érzés arra gondolni, hogy szerintük ez is isten ajándéka, akarata, kegyelme az ő állhatatosságukért... Mert én tudom, „tizenéves“ koromtól, csaknem egy évtizedig, mennyi lelki vívódáson mentem keresztül, amikor szüleim akaratával szembeszállva mentem a saját céljaim után... Amikor tudtuk nélkül a vasúti sínek között csavarogtam, és néztem a bonyolultnak tűnő vágányok rendszerét, ök meg azt hitték, a hiszekegyet tanulom a hittanórán ... Es vívódtam akkor is, amikor nem értették meg, hogy engem a templomba járás nem érdekel, de szeretek egyedül barangolni az épülő házsorok között, mert ott mindig látok valami érdekeset... Az érettségihez közeledtem, amikor elvi vitába szálltam apámmal. 0, a csendes szavú, örökké alázatos ember elhallgatott. Es éreztem, hogy fáj a szíve, hogy csalódik bennem... De nem tehettem1 másként, legalább önmagámmal rendben akartam lenni. És ma tudom, hogy nem tévedtem. Tudom, hogy nem isten kegyelméből kerültem a, főiskolára is készülhetek arra a hivatásra, amiről gyermekkorom óta álmodtam... Hanem azért, mert gyermekkori vívódásaim, útkeresésem megalapozták az érdeklődési körömet, s mert szíves, kitartó munkával küzdöttem fel magam idáig. Voltak már nekem is elkeseredett pillanataim, voltam már én is kilátástalan helyzetben, de sohasem egy földöntúli lény csodatevése segített, hanem az, hogy összeszedtem magam, és nekigyürkőztem a feladatnak. A saját erőmnek, képességeimnek és akaratomnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Meg annak is, hogy szüleimnek nem kellett fizetnie azért, hogy tanulhatok. Tisztelem a szüléimét, de már két külön világ a miénk. Én hiszem, hogy a világ anyagi eredetű, az én isten-eszményem hús-vér alakot öltött, a magam példájára mintázom. Es ha a nagybetűs Életről van szó, a világ szívdobogását, lüktető erejét érzem mellkasomban. HORVATH ZOLTÁN, főiskolai hallgató, Bratislava
