Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-02 / 31. szám

magukba. Könyveket és folyóiratokat la­pozva Tamara sokszor megcsodálta a híres vitorlázó repülők tudását. Nem is remélte, hogy ő is közéjük fog kerülni. Nem volt könnyű a vitorlázó repülést mesterfokon megtanulni. Egyszer az akkor még tapasztalatlan Zagajnova versenyre készült, és közben kis magasságban erős leszálló légáramlásba került. Most lenne jó a motor! Ügy látszott, elkerülhetetlen a kényszerleszállás. De könnyű azt mon­dani, hogy leszállás .. . Lent, ameddig csak a szem ellát, sűrű erdő. Kritikus helyzet. Hirtelen a feje fölött ezüst ma­darak jelentek meg: — Tartsd magad, Tamara! A barátai kerestek számára egy mentő felszálló áramlást. Jó félórán keresztül a kormányt szorítva, ajkait összeharapva, centiméterenként „kaparta össze" a ma­gasságot, míg végül о láthatatlan légi „lift" a felhők alá emelte. Később Tama­ra sokszor megismételte ezt a nagyszerű manővert, segített vetélytársainak a légi ösvényeken. Az emlékezetes volgográdi repülés óta nem egészen két év telt el, és Tamara ismét „küzd" a sebességért. Az a célja, hogy sebességi rekordot állítson fel az 500 km-es háromszög-repülésben. Eddig még a világon egyetlen vitorlázó repülő­nek sem sikerült kétüléses géppel teljesí­teni ezt az ún. „királyi" háromszöget. Ö lett az első. Újabb világsiker! S hogy öröme még nagyobb legyen, ugyanazon a napon férje, Valerij, és ta­nítványa, Ljusza Korovina megjavította az együléses vitorlázógépek szovjet rekord­ját. Következett 1970 júniusa ... Az OSZSZSZK bajnokságán szálltunk a fel­hők alatt. Hirtelen ismerős hang hallat­szott az éterből. Persze, ez Valerij, aki az Aeroflot pilótája lett. Utasszállító gé­pet vezetett Moszkvából, és rádióját rá­­állítotto a mi hullámhosszunkra. — Mi az útirányotok? — kérdezte. Marina Afrikanova, a Moszkva-környéki mérnök rögtön bekapcsolta mikrofonját: — Valerij, gratulálunk a fiadhoz! Ta­mara jól van ,.. Együtt örültünk barátaink örömének. De kissé szomorúak is voltunk. Sok-sok éve először fordult elő, hogy Tamara nem repült együtt velünk. Am nem kellett so­káig várnunk rá. Kisfia még egyéves sem volt, amikor ő már újra rajthoz állt, s úgyszólván edzés nélkül szerezte meg az OSZSZSZK bajnoki címét, egy héttel később pedig a Szovjetunió bajnokságán is érmeket nyert. A kisfiú már megnőtt, számolni tanul, és bizonyára tudja, hogy édesanyjának hány érme van. Gyűjteményében több mint 30 érem található, ebből 11 arany. Jó, ha az ember szakmája és sportága kiegészíti egymást. Tamara Zagajnova, az ismert vitorlázó repülőnő, a Szovjet Központi Vitorlázó Klub legjobb oktatója. Az elmúlt évadban kitűnő minősítéssel „bocsátotta szárnyra" a klub új tagjai­nak felét. Közöttük volt Pjotr Martinov munkás, Ludmilla Acsujeva és Alekszandr Sztugyenyikin, két tanuló, aki hivatásos repülő akar lenni. Nagyon szeretek vendégségben lenni Zagajnovéknál. Persze, nemcsak én. Gyakran meglátogatják őket barátaik. Kellemes lakásukban se vége, se hossza az érdekes repülőtörténeteknek, vitáknak, ünnepek alkalmával pedig igencsak szűk a lokás. Hadd mondjak el még valamit sport­társamról. Az 1973-as országos vitorlázó­repülő-bajnokságot Tamara Zagajnova nemzetközi minősítésű sportmester nagy­szerűen küzdötte végig. A nők számára kiírt négy versenyszámból háromban aronyérmet, egyben pedig ezüstöt nyert. Az ötödiket, a Nagy Aranyérmet szintén neki nyújtották át a vörös szalaggal együtt, amelyen ez áll: a Szovjetunió 1973. évi abszolút bajnoka. A. KOVAL sportmester SS FOTO: ANTONI ULIKOWSKI Ezüstösen csillan a fény­szórók csóvájában a ruhája, aranylón szőke haja, ahogy a berlini Aeros cirkusz porondján magas­iskolát lovagol fekete lipicai lo­ván. Hogyan sikerült akaratát rá­­kényszerítenie a büszke állatra, hogy ügetés közben a hátán állva ügyes rátermettséggel, eleganciá­val artiítamutatványokat végez­zen a nézők ezrei előtt? Manuela, a cirkuszi műlovarnő egy kis bepillantást enged hiva­tásába, életébe, melyben a siker, a csillogás csak egy kis részt ké­pez — jutalmat a kemény gya­korlatozásnak, az utazásokkal já­ró fáradságnak, a megfeszített munkának. — Soha nem akartam műlovar­nő lenni — állítja. Pedig cirkuszosok gyermeke. Szülei még most is együtt dolgoz­nak. Apja az ismert, művészeti díjas Helmut Rudat, aki a tüzes lipicai lovakat tanítja be. Manue­la gyermekévei jó részét interná­tusbán töltötte, míg szülei turnéz­tak. Mikor azután befejezte a ta­nulmányait, a családban felvető­dött a kérdés: Tulajdonképpen Manuela mihez is kezdjen? Kezdetben telefonkezelőként ült egy cirkuszi kocsiban. De ahogy ez gyakran megesik, egy lovarnő helyett váratlanul be kellett ugra­nia. Nagyon élveztem! És aki egy­szer megpróbálta, az azután már nem tud szabadulni a cirkusz varázsától. A papa ugyancsak szigorú taní­tó volt! De kinek van ilyen sze­rencséje, hogy a családban talál ilyen nagyszerű szakembert? Háromévi tanulás következett. Ez azt jelentette, hogy téli, haj­nali szürkületben ki kellett ugra­ni a jó meleg ágyból és az erdő­város csendjéből az S-Bahnnal Berlin központjába utazni a Friedrichstrassei Artistaiskolába, ahol matematikát, biológiát, tár­sadalomtudományt, esztétikát, ba­lettet és más szaktantárgyakat kellett tanulni. Este pedig kemény tréning a Dahlwitz-Hoppegarten-i próbamanézsban. Gyakorolni és gyakorolni, régen bevált trükkö­ket és újakat, mindig nehezebbe­ket. Mindez megfeszített munká­val járt, és mi tűrés-tagadás, né­hány csonttöréssel is. Azután az első szereplés a vá­rakozásteljes nagyközönség előtt! Föl és leugrás a körbe futó ló há­táról, akrobatamutatványok a ló­val, staffázs-lovaglás. Manuela is a magasiskolára specializálta magát. Ez a ló számára is nehéz. Egyszer egyik kedvencét ki kel­lett állítani a csoportból, mert megsérült a lába. Manuela hosszú ideig foglalkozott vele, könnyű gyakorlatokat végeztetett vele, hogy jó formában maradjon. Az eredmény nem is maradt el, ha­marosan újra szerepeltethették. — Nagyon fontos, hogy minden nap meglegyen a kapcsolat a lo­vakkal. Csak így ismeri meg az ember a tulajdonságaikat. Rögtön észreveszem, ha valamelyiknél nincs valami rendben. Jól isme­rem őket, így tudom, hogyan kell segíteni. Manuela nyolc éve turnézik már a cirkusszal, belföldön és külföldön egyaránt. Mikor dél­után vagy este ragyogó szépen körbelovagol a porondon, akkor már maga mögött tudja a min­dennapos gyakorlatozást. És ha kialusznak este a fényszórók, utána még végigjárja a 12 vilá­gosbarna szőrű, hosszú, göndör farkú Hafflingen istállóját, oda­megy fekete lipicai lovához, Con­­versanóhoz. Megnézi, hogy min­den rendben van-e, dicsérő sza­vakat mond nekik, egy-egy kocka­cukrot dug á lovak szájába, ba­rátságosan megveregeti a hátu­kat. Végre azután már neki is szabadja van, pihenni tér barát­ságos, lakályos cirkuszi kocsijába. Csak egy valaki hiányzik, a férje. Fiatal házasok, ő is artista. Kül­földön turnézik egy csoporttal. Üj szerelem, hosszú távoliét. De hát ezt is tudomásul kell venni — vélekedik Manuela. Télen, december elejétől már­cius végéig szünetelnek a cirkuszi előadások. Ilyenkor valódi ottho­nába megy, megpihen a Berlin melletti erdőváros csendjében. Mindketten élvezik az otthonu­kat, a kényelmet, a jó fürdőt. Nyugodt-kedélyesen kávézgatnak kettesben, útjaikról beszélgetnek. Sokan talán irigykednek is. Mi­lyen jó nekik, annyi országot be­járnak! Erre Manuela azt mond­ja: — Nem vagyunk mi turisták. Keményen dolgozunk, és Tia va­lamit látni akarunk az idegen vá­rosokból, erőszakkal kell ellop­nunk az időt a napi gyakorlato­zásból. De a tél sem a puszta pihenés Manuela és munkatársai számára. A Dahwitz-Hoppegarten-i cirkusz­ban a téli szálláson is jó erőnlét­ben kell lenniük az artistáknak és az állatoknak is. Hogy az egyre nagyobb igényű közönség elége­dett legyen. Hiszen a céljuk: a szórakoztatás. És minden nehéz­ség és lemondás ellenére Manuéla nem ismer, szebb hivatást, mint az övé. MARIANNE WERTHMANN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents