Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-26 / 30. szám
URBÁN ERNŐ No persze: jómaga is fiatalka még, első gyermeke az ötesztendős Biri, és ilyen messzire — a szomszéd megyébe és ilyen hosszú időre még egyszer se engedte el a szoknyája mellől. Öleli, szorítja, ölbe kapja, még a popsiját is összevissza csókolja, és csak aztán kérdezi, de olyan lihegve, mintha meredek kaptatón kellett volna fölkapaszkodnia: Hát nagyi! Hol a nagymama, csillagom? — Hátul, a kertek alján. Csalánt szaggat a cocáinak. Még kesztyűt is húzott. Mami pedagógus, egy alig pár száz lelkes község csemetéit vezeti be az írás-olvasás rejtelmeibe, és mint mindig, ha okosan szól a magzatkája, ezúttal is az villan át rajta, hogy ... ez a Biri, ez az én édes kis Prücsköm, hogy ez micsoda szabatosan fogalmaz?! .. . De mindjárt meg is fegyelmezi magát, mert nem kenyere az elfogultság, és a kicsit talpra állítva így szól: — Megkeressük. Együtt keressük meg. Csudára meg lesz lepődve nagyi. — Jó — mondja Biri, és lódul is a kertek alja felé, hogy rövid iramodás után hőkölve torpanjon meg. LU О и < О t— iTITftK ____ ’’ЧИЩррт--- --"MIM A görbe Göcsejben görbe kis falu. Végén cukorfehér, zsúpos kontyú házikó. Udvarát tippan és papsajt veri föl. Kerítése fölött napraforgók nézegetnek ki. Álmos, tikkasztó délelőtt. Valahol a határban cséplőgép dünnyög. Most a házikó előtt egy autó állt meg. — Anyu! Mamikám! — pillant oda és kiált föl az udvaron egy pöttöm lányka. Minden öltözéke egy falat fecskenadrág. Bőre fahéjbarna. Édes kis pofiján az öröm fölizzó pírja. Alig tíz napja csak, hogy látogatóba hozták nagymamához, s most mégis úgy röpül 'és olyan erővel csimpaszkodik mami nyakába, hogy annak a lélegzete is elakad. — Csillagom! Birikém! — hatódik meg Mami a kicsi viharos ragaszkodásától. — Ne, nem, hagyjuk! — jelenti ki. Előbb veled van beszédem, mami. Azzal megfordul, a vadszőlővel befuttatott tornácra vezeti a hüledező mamit. Ott leülteti, elébe áll, és kezét összecsapva ennivaló sopánkodással újságolja: Jaj, mamikám, hol voltam én, ha tudnád! — Hol, csillagom? Biri körülnéz, ujját ajkára teszi, és suttogó» fogott hangon közli: — Titok. Azt te sohase tudhatod meg. Soha, de soha. Komolyan? — De úgy ám! — fogadkozik Biri. — Nagyi is mondta. Meg ... azt is mondta, hogy te a lábadat se teheted be oda, ahol én voltam, Nem? Aztán miért nem? — Azt nem tudom. Nagyi se mondta Biri eltöpreng, majd hirtelen fölveti a fejét: Mami! És ha én mégis megsúgom neked, hogy hol voltam? Megsúgjam? — Hát .ha nagyon akarod. Erre Biri ismét röpül, egyetlen szökéssel a mami ölében terem, és nyakát átkulcsolva forró kis szájával egyenesen a fülébe súgja bele: — Templomban. Mami megdöbben, és olyan hőség borítja el, hogy a haját is meggyulladni érzi Nemcsak pedagógus, a községi pártszervezetnek is titkára, és most tessék, ezt kellett megérnie, ezt tette vele a kegyes lelkületű, lassú víz anyós: templomba csempészte Birit. Templomba . . . Gyönyörű egy história. És még csak haragudni se nagyon szabad miatta. Pistára való tekintettel Amilyen anyját pártoló, még zokon is venné Pista, ha az esetet megfelelő kommentárral fölemlegetné neki. Pedig . muszáj, hogy fölemlegesse. Biri sínyli meg, ha titkon templomba cipeli, és kétszínűségre tanítja az anyós. A kicsi megérez valamit mami gondolataiból, és aggódva kérdezi: — Valami zűr van? Mondjam, vagy ne mondjam a templomot? Nyilatkozz, mami! Mit lehet erre tenni, és főleg akkor, ha a felnőttes fogalmazást szigorú szemöldökráncolás is kíséri? Mami elmosolyodik. — Mondjad — puszilja orron a kicsit S az mondja — Há-á-át. . . nagy volt a templom Irtó nagy. Még . . . még a csikók karámjánál is nagyobb. — Nahát! ... — adja a csodálkozól mami, s magában azon derül, hogy apu nemhiába agronómus otthon, ez a csöppség mindent a gazdaság dolgaihoz mér És az se véletlen, hogy éppen a csikók karámja jutott eszébe. Ott szokott a legtovább és a legnagyobb élvezettel elálldogálni, névről ismer minden egyes csikót, a szelldebbekre még rá is kéredzkedik, s ha arról faggatják: mi leszel, ha megnősz, habozás nélkül vágja ki: kocsis. — Hiszed? — zavarja meg ismét mama gondolatainak szökdelését a kicsi. — Persze. Hogyne hinném, csillagom. Nagy volt az a templom. Óriási. — Meg . . . muris! — teszi hozzá köpés fintorral a kicsi. Ugyan?! De, de. . Képzeld, ahogy beléptünk, azonnal mosakodni kellett. Tudod: volt ott egy lavór Egy magas kőlavór Apunál, az iroda előtt vannak olyan kőlavórok. Csakhogy 6 muskátlit tart bennük. De a templomi lavórban víz volt Langyos víz. Nagyi először saját magái spriccelte meg vele, azután engem. lg) meg így. Biri keresztvetést miméi, csak éppen a mozdulatok sorrendjét keveri össze, majd így folytatja: — Na, össze is balhéztam én ott nagyival. össze én. Hogy . . . hát a törülköző? Meg . . . miért nem vigyáz? Mit vizezi össze a legszebb nylonruhámat? És különben is: láthatta, mosakodtam én reggel. Derékig. Szappannal, mosdókesztyűvel. Ahogyan te tanítottad, mami. Most mondd: nem volt igazam? . . . Mami csiklandást érez a szíve táján, és a legszívesebben hangosan fölnevetne Tagadhatatlan: van ebben a jókedvben némi káröröm is, mert szinte látja a jelenetet, ahogy Biri a szenteltvízzel való meghintés miatt méltatlankodik, s ahogy a kárvallott anyós riadozva és pusmogva csitítja. De főképp annak örvend, hogy a kicsi nem a szenteltvízen, hanem méltatlankodásának jogosságán problémázik. Ami arra vall, hogy úgy látszik: nem hagyott benne különösebb nyomot a templomi kaland. Amit látott és hallott, azt a maga módján látta és hallotta, és tapasztalataira is kellő magyarázatot talált. — Nagyi már öreg — csitítja tehát az utólag is háborgó szoknyás krampuszkát mami. — Öreg és feledékeny. Nyilván kiment a fejéből, hogy te alaposan megmosakodtál reggel. Nem szabad haragudni rá — Harag? — legyint a kicsi. — Arról szó se volt, csak a magamét mondtam meg neki. Az igaz, kicsit hangosan, de hát. .. muszájból voltam hangos. Igazán muszájból, mami. — C, muszájból! És . . miért? — A muzsika miatt. Muzsika is szólt Biztos . . tévé volt ottan eldugva valahol az muzsikált olyan hangosan. — Tévé? Miből gondolod, emberkém? Jó vicc, mikor a tévében a tenget haragszik és csupa-csupa hullám, akkot van olyan muzsika. — Nem tévé, orgona szólt ott, Birikém — Orgona ? — Bizony. Billentyűi vannak, mint a zongorának, vagy mint a harmonikádnak otthon. És sípjai. Nagy-nagy sípjai. Azok szólnak olyan erősen. Biri elgondolkodik, a nyelve hegyét is kidugja. — Mondasz valamit — szólal meg. A tévéhez villany kell. Igaz? Igaz. így történt, hogy visszatértem a kiindulópontra, egyelőre legalábbis, mivel rögtön látszott, hogy még nem ért véget. Ventotenében, mikor július 26-án a rádió közvetítette Badogllo felhívását, egy mondat mindnyájunkat megrendített, megrémített: a háború folytatódik. Lehetséges ez? De hát mit jelent ez? Nagy Isteni Mi értelme van a rendszer megbuktatásának, ha folytatják ugyanazt az őrült vállalkozást, ami arra a rendszerre kimondta az utolsó szót? Később, apránként, a rabok türelmével, azon a világtól elzárt szigetecskén, a tizenhét napos várakozás kényszerű tétlenségében, tucatjával eszeltük ki a magyarázatokat: néhány napról van csak szó, időnyerésre szolgál csak, Badogliónak még erősödnie kell, még nem tud szembefordulni, született valami megegyezés a szövetségesekkel, csak a megfelelő órát várják. A háború folytatódott, és mi ismét elmondtuk a vitatkozó társaságokban, a kis üzletek hátsó szobáiban, a parkban, elmondtuk, hogy a háborúból elég volt. Azután eljött szeptember 8-a, és о háború véget ért, és elkezdődött egy újabb, a miénk, a fasiszták és a németek ellen. 1943 karácsonya volt. Tizenhat éve nem töltöttem velük, vele a karácsonyt. Mégis, karácsony napja volt. Egyhetes ködös, szeles idő után kisütött a nap. Mikor megjelentem a folyosó félhomályában, az egész család körülvett, egy kicsit úgy, ahogy a bibliai Lázárral történhetett. Anyám az asztalfőre ült, közel a Vk folyosó-kijárathoz. Éppen csak hozzákezdünk a sózott húshoz, mikor megszólalt a csengő. Francesco bátyám lehajtotta fejét a tányér fölé, Luigi bátyám magasba emelte homlokát, ahogy a vadak figyelnek, ha neszt hallanak, anyám felállt, a szalvétát lassan letette maga mellé, hátratolta a széket, kiment, és ajtót nyitott. Még ma is kérdezem magamtól, mire gondolhatott akkor, és hogyan tudott szilárdan megállni öreg lábán, és mit tett volna, ugyan mit, ha öt-hat gazfickóval találta volna szemben magát. Az ő őrhálózata nem adott vészjelet. Mert volt. És volt egy kis csengő, amely közvetlenül a házmesterrel volt összeköttetésben. Ki szerelte fel? Anyám most halott, de az azt követő tíz év alatt egyszer sem találtam meg sem a megfelelő hangot, sem a szükséges akaraterőt, hogy ezt megkérdezzem. Egy kifutófiú volt, aki valami ajándékot hozott a bátyámnak. Különös ebéd volt, 1943 karácsonyán! A többiek talán nem érezték ezt, vagy csak kevésbé. Mi, anyám meg én, egymáshoz szorítottuk térdünket az asztal alatt. Derűs, sőt vidám volt, nyugodt, tiszta hangja simogatóan áradt, mint a langy melegvíz. A szertartás egyetlen mozzanatát sem felejtette ki, egy pillanatra sem gyorsította meg a fogások ritmusát: ha egy tűzhányó torkában ültünk volna, vagy vadállatok ketrecében, akkor sem tett volna másképp. Azután, mikor az ebéd végén valaki azt javasolta — s ezt mindnyájan tetszéssel fogadtuk —, hogy mondjon el egy mesét, nem kérette magát, arcomra emelte pillantását, és nekem mesélt, avval a megszokott hanglejtéssel, a megszokott mozdulataival, jól megválasztott szavakkal, helyükön álló pontokkal és vesszőkkel, az ő csodálatos varázsával. Harmincöt év porlott szét minden gondjával, bajával: Rosa, Francesco, Luigi, újra gyerekek voltunk, Mikor elhallgatott, csak a rizsföldek csöndje maradt körülöttünk. így történt, hogy visszatértem a kiindulóponthoz, de még húsz hónapnak kellett eltelnie. Ha megmondták volna, azt feleltük volna: nem, nem, nem lehet. Hogyan lehet állandóan visszafojtod lélegzettel élni? Kegyetlen tél volt. A hó megállás nélkül hullott, és szorongatta a partizánokat a hegyekben. Oleggióból Novarába menni kerékpáron (17 kilométer) több mint két órámba került; úgy szántottam a havat, mint az ekevas a földet, Anyám meg — el-eljött a rejtekhe-