Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-07-12 / 28. szám

►—

ш

z

о

и

<

О

►—

ос

ш

GO

—I

С

Az erdész, golyóspuskájával a vállán megy, megkerüli a faiskola kerítését, ahol az a kakukk tanyázik, Minden reggel a kakasok ébresztenek fel, június hónapban a tyúkól tetejének a résein a megrozsdásodott pléhen át, nagyon tisztán hallatszik a hangjuk. Néha láttam Mandulát (gondolja majd) még kislány korában, két fekete varkocsa, s a lásszinről, a ragadós, agyagos földre lógó hosszú lába volt. Az út közelében üldögélt, amely a táléi vadaskertnek és a Sadlavárkára vitt, és a falusi pásztor, apró, kötekedő emberke, aki ha egy kissé felragyogott a szeme, olyannak tűnt, akár egy cigarettavég, naponta elhaladt arra és olyankor mindig porzott a karikásostorának a csapója, ha azt kicsapta, porzott az ostor csapója a tehenek hátán.

És Mandula üldögélt a fásszinen, a lába lelógott, és csupasz sarka a

száll és az árnyéka vele suhan. Az út két oldalán fű nő, ám a fű helyenként csaknem szürke a ráülepedett portól, június hónapban, amikor szemernyi eső se esik a krumpli- vagy a kukoricaföldekre.

Az asszony, aki szinte csukott szemmel haladt arra, nem más, mint Mandula. Június hónapban. Csukott szemmel.

Az meg, aki szembe jön, Frido felesége, a postás, messziről felismerem a postásegyenruhájáról meg arról, hogy ezen az úton jár mindennap ugyanebben az időben. Frido felesége. A harminc korona. Mandula még senkinek se maradt adósa. Lehet, hogy már hétfőn megadja neki, amint a fizetését megkapja. Megadja neki, és a gyereknek elmegy kabátot venni. Be a városkába.

Honnan, honnan?

VINCENT SlKULA

(a mai modern szlovák próza egyik legnevesebb képviselője)

No

W

t4-szürke deszkákat érintette. Az úton túlra, a rétek és az erdő felé tekingetett.

— Hű, milyen formás kis lábad van neked I — szólította meg a falusi pásztor.

És csaknem mindig meg akarta fogni a térdét, bár tartott Mandula apjától, hogy kiront az üllő mellől egy járomszöggel vagy valamilyen más vasdarabbal, s széthasítja vele a fejét, úgy, ahogy mindenkinek Ígérgette.

— Hoznék neked valamit — beszélt hozzá tovább.

— Mit?

Édesgyökeret.

Minek lenne az nekem?

— Hehehel

A pásztor elnevette magát, megforgatta a feje fölött a hatalmas ostort úgy, hogy a csapójából egy darab raffia el is repült. A hozzá legközelebb álló tehén megijedt és odább ugrott.

Hol az a kakukk, minden reggel fellármáz, gondolja majd az erdész, hol az a kakukk, és csak aztán szólal meg hangosan:

— Mi van Mandulával?

Mandulával?

— Mi van vele? Már második napja nem jött munkába.

Június hónapban szinte a talpad alól szökken fel a fürj és fut, fut, és csak amikor már majdnem elkapod, tárja szét a szárnyát és emelkedik a magasba. Az út fehér, poros, s a fürj száll,

Mandula vállat von.

— Hallottam, hogy megszökött tőled.

— A harminc koronádat majd megu/iWAm

— Csakugyan megszökött tőled?

— Amint a fizetésemet megkapom, megküldöm.

— Szóval megszökött tőled.

— Meg. Tőlem nem kell tartanod,

in

Már miért félnék. Látod, ha te egyszer sohasem poroltad ki a nadrágját .

Nem, soha.

Hát most aztán megszökött.

Mandula rábólint. Aztán az ajkába harap és újra megfájdul a szeme. Június hónapban. Két asszony megy a poros földek között és mindegyik a maga útját járja.

KakukkI

És tényleg I A fásszinen üldögélt, a hatalmas pléhdarabokkal körbefoltozott vályogház mögött ücsörgött a fásszínen, a száraz mogyorófavesszőbőI font kerítés mögött, az emberek arra jártak el mellette és csaknem mindannyian megszólították, azokat meg, akik nem szóltak hozzá, maga szólította meg, előbb rájuk rikkantva, úgyhogy akarva-akaratlan oda kellett nézniük.

— Nem futja kocsikenőcsre, mi? kiáltott a paraszt után.

Hogyhogy?

Sírnak a kerekei.

ЫЛ4

I IUI, I ICIII.

Szegénykém!

— Te boszorkányt

Lenhardt, mármint Mandula apja, szögeket egyenesitgetett vagy az udvar közepén az akácfa alá téli patkósarkakat dobált, hogy ha szüksége lesz rájuk, megtalálja őket. Ha a faluban elveszett egy liba vagy egy tyúk, a gazdasszony mindig ide jött, és csaknem mindegyik hozott magával mindjárt csendőrt is, megálltak a deszkából összerótt kiskapuban és bámultak, bámultak, bámultak, néztek, lestek befelé, és egész idő alatt ugatta őket a hatalmas kutya.

— Mit bámultok? — gurult dühbe Lenhardt és eléjük ment tüzes patkóval a kezében.

Elveszett egy tyúk.

£n ugyan nem tartok tyúkokat.

— Nem tudom, hogy tartasz-e vagy sem — mondta a csendőr. Kinyitotta a kiskaput, kimeresztette a szemét és dobbantott csizmás lábával, hogy elijessze a kutyát. — Bele kell néznem a fazekaidba.

— Az enyémekbe?

— A tieidbe.

— Az enyémekbe?

— Ha mondom!

A csendőr bement a szobácskába, isten tudja, miféle bűz fogadta, hát nem is maradt sokáig, csak bekukkantott a fazekakba, s a szekrény alá, meg az ágy alá. Lenhardt az udvaron állt, az üllőt verte a kalapáccsal és átkozódott,

átkozódott, a kutya meg ugatott, Mandula pedig ült a fásszinen és onnan beszélt az alacsony kiskapu mögött álldogáló gazdasszonyhoz.

— Milyen szép maga, nénil

— Várj csak, várjI — fenyegette meg az asszony az ujjával.

— Olyan szép, akár egy grófnői

— Na megálljI Közben kijött az udvarra a csendőr,

a kutya mindjárt meg is fogta a kabátját.

Nem mész inneni — lordult meg, és a kutya pofájába rúgott.

— De szép maga, nénil

Elmentek.

Ekkor Lenhardt hátrasietett a ház mögé, létrával tért vissza, a falhoz támasztotta és felment rajta a padlásra. A padlata vékony volt, Mandula, aki egész nyáron át ott az alacsony, lyukas tető alatt aludt, gyakran rémüldözött, hogy egyszer még leszakad alatta.

— Nézd csak, megtaláltam azt a tyúkot — mondta Lenhardt, a létrán lefelé jövet.

— Mii?

Megtaláltam.

— Hol találtad meg? — kíváncsiskodott Mandula.

— Itt, ni. A kémény mögött. — A tyúkból még csöpögött a vér, mintha csak az imént tekerte volna ki a nyakát.

Csupán egy szomszédjuk volt, Nespalának hívták. De amióta megszökött a felesége, mindenki özvegynek nevezte. Gondolják csak meg! Megszökött a felesége. Megriadt, akár a fogoly madár. Nespala azóta minden pillanatban átszaladt hozzájuk, úgyhogy a zöld lóhereföldön, amely a két házat egymástól elválasztotta, gyalogutat taposott ki.

— Lenhardt, én csodálkozom rajtad kezdte mindig Nespala.

— Micsoda?

— Csodálkozom rajtad. Ha eszed volna, te úgy élhetnél

Hát nem élek?

Élsz, élsz, de szerintem ez nem

élet.

Te nyomorúságI Te hogyan élsz? Van egy fazekad, azt sincs, aki elmossa. Te nyomorúságI Még azt mondja, hogy csodálkozoml Neked otthon még az sincs, amin csodálkozhatnál, hozzám kell átjönnöd ha csodálkozni akarsz.

és órák hosszat el is tudtak Így beszélgetni egymással, mialatt Mandula a fásszinen üldögélt, és mivel már a tizenhetedik évébe lépett, sok minden megfordult a fejében, az is, hogy megszökik az olajkereskedőkkel, akik házról házra, ajtóról ajtóra jártak és mindenütt, mindenütt azt kiabálták, OLAJAT VEGYENEKI ... ■ ba ne lépjenek, ahogy Teofil bácsi mesélte a fiúról, aki hagyta magát elcsalni, és akit aztán kapával vagdostak össze, OLAJAT VEGYENEKI, vagy az is eszébe jutott, hogy cigányok jöttek a faluba, borotvákat és késeket köszörültek, esernyőket javítottak és megszólították, amikor áthaladt a lalu-Nem tudtom már, tréfálok-e, vagy komolyan beszélek, talán így is, úgy is:

— Úgy érted, hogy ketrec?

— Ketrec? — És úgy meghökkent,

hogy rögtön furdalni kezdett a lelkiismeret. *

— Megnyugodtál legalább?

Igen.

Igazán?

Igen.

és .. . gondolsz még rám?

В

— Hogy is ne gondolnék rád?

Nem éreztem elég bátorságot, hogy

továbbmenjek, és talán hasztalan is lett volna, hasztalan és gonosz. Mit is kértem számon tőle? A szorongást? A mindennapi aggódást? A nyugtalanságot? Mit követeltem tőle, magasságos ég! Hogy álmatlanul forgolódjék éjjelenként, szívében ugyanazzal a félelemmel, mint mikor néhány évvel ezelőtt a fasiszta csapatokba ütközhettem az utcán?

Ha a házasság volt az ár, amit az ő nyugalmáért kellett fizetnem, áldott legyen a házasság. Megtaláltam a mosolyt. kerestem a szavakat:

— Igen, mama, most igazán nyugodt lehetsz. A legnehezebb napokon már túl vagyunk, számomra is új élet kezdődött. Bármi történjék is, nem vagyok már egyedül. Mindig ketten fogjuk a dolgokat mérlegelni, ketten fogunk dönteni, és ketten segítjük egymást. Bármi

tm

4A

*7

történjék is, te tudod, hogy ott a másik, aki virraszt, és ír neked, és mindenről tudsz majd. így jó lesz? — Erősen megszorította a kezem. — ... aztán meg, hallgass csak ide, mamácska, ha néznek is, ki törődik velük, én éppen most akarlak megcsókolni.

Két kövér könnycsepp gördül le megöregedett arcán, eddig a szívére nehezedtek.

Többször nem jött Brüsszelbe. Múltak az évek. Az abesszíniái háború — mert egyesek ostobák voltak, mások gyávák, megint mások cinkosok — Mussolininak bukás helyett nagy győzelmet hozott. A történelem kereke őrült módon forgott, a történelem malomkövei Hitler és Mussolini számára őröltek.

1939. szeptember 3. vasárnap volt. A német páncéloszlopok két napja száguldoztak keresztül-kasul Lengyelországon, mint a gyerekek játékszerei az udvaron. A világ, ami a világból még maradt, visszafojtotta a lélegzetét.

Mirella nemrég múlt egyéves. Szép, szeptemberi vasárnap volt és a naptól

aranyos ámbraszínű, mint egy mézes sütemény. A St. Gilles park útjain a kavicsok olyan fehérek, olyan tiszták voltak, mintha valaki éjjel megmosta, megszárította, kirakosgatta volna őket, nagy türelemmel, ahogy a mozaikképet rakják. Mirella, kicsit még bizonytalan lábbal, szaladgált a kavicsos úton. Mikor odajött hozzám, kezecskéjével megfogta a kezem. Még nem tudta egészen átfogni. Volt valami édes, gyöngéd és megható ebben az erős kapaszkodásban. Arra gondoltam lám, most én vagyok az ő istene, ahogy anyám az én istenem volt.

Delet harangoztak, az utak kezdtek elnéptelenedni. A kövecskék tiszta, megfehéredett csontoknak tűntek. A hitleri lovak Lengyelországban a nagy keleti emberárban oltották szomjukat.

Szembejött a lengyel zsidó, Axt, a kislányával. Már messziről megláttam, és amint ő is észrevett, integetni kezdett, súlyos mondanivalójával nem tudta kivárni azt a néhány másodpercet.

Mi az, mit mond?

Háború! — nyögte ki, a fájdalom,