Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-07 / 23. szám
►— ш 3 о и < о — Vágd el! — kiált rá Aszth — vágd! Egész életedet víz nélkül élted. Mostantól fogva lesz víz bőven. Sóger anyó elnyírja a szalagot. Ebben a pillanatban Melik megtekeri a zsilip kerekét, és hirtelen felzúg az áramló víz. Tajtékozva hömpölyög az alagútban. Nem látjuk, csak halljuk... A víz gyors árammal folyik a Füstölőrét felé. Mambre bátyó érzelgős dalt játszik. Sóger anyó elrántja a zurnáját. — Nahát, illik ide ez a szomorú dal? Hiszen ez a nap örömnap. Játsszanak a gyerekek. Mindenki táncoljon, daloljon. Az emberek elindultak a víz nyomában, a Füstölőrét felé. Ki hogy tud, csak minél hamarabb odaérjen. Am legtöbben gyalog mennek. Melik motorkerékpárra ültette a családját. Aszth fehér csődörön suhant el mellettünk. Gracse lép hozzám. — Megyünk? ö vezet. Ketten ülünk a kocsiban. Űj úton haladunk. Az „övén“, ő építette. Ütközben felvesszük a nagyszüleit. Méltóságteljesen elhelyezkednek a hátsó ülésen. — Nagymama, ismered az orvosnőnket? — kérdezi Gracse. Nagyanyó hozzáhajol. — Ismerem, hogyne ismerném. Csinos lány. — Akkor küldjél hozzájuk kérőket — mosolyog Gracse zavartan. — Tisztelnünk kell a régi szokásokat. A kocsi vízben halad. Az alagútból rohanó ár már elért a Fogolyforrásig. Vékony erekben terjed tovább a kopasz, száraz talajon. Siet a messzeségbe. Mambre bátyó elsőnek száll ki. Letérdepel a szomjazó földre, előrehajol és iszitf: iszik a vízből, amelyet az unokái vezettek a Füstölőrétre. Eszembe jutott, mit mondott egyszer apám a Fogolyforrásnál: — Eloltottam a szomjamat, de te, kiszikkadt föld, te mikor oltod el? Mezítlábas gyerekek locsolkodnak a vízben, amely egyre árad. Aszth fehér csődöre idegesen felnyerít és ez a hang az egyik égtájtól a másikig terjed. SZOMJAZOM, ADJATOK INNOM A Füstölővölgyben új kertek keletkeztek. Minden üde, zöld színben pompázik. Első ízben kisgyerekként jártam itt, szántás idején. Földecskénk Hacsipapé mellett feküdt. Hacsipap szántott, engemet pedig ostorosgyereknek küldtek mellé. Amikor elfáradtunk, belekuporodtunk a barázdába, és eszegettünk. A falusi étel egyszerű: kenyér, aludttej meg valamiféle fűszer. — Miért ülsz a barázdában — kérdeztem csodálkozva Hacsipaptól. — Hogy a föld melege űzze ki a térdemből a hideget — válaszolta. Amikor befejeztük a szántást, hazaindultunk. Hacsipap gyalog ment, én a ló hátán ültem egy jó köteg széna mögött. Kicsi voltam még. Hacsipap nem szórta ki a földet a zsebéből, sem a sarujából, minden szemecskét hazavitt, hogy felfrissítse vele a ház előtti sziklás kertecskét. Az én értetlen tekintetemre ezt mondta: — Ha majd megnősz, megérted, milyen érték a föld. — Nem lenne jobb itt építeni házat? — kérdeztem egyszer. — Mit beszélsz! — haragudott meg Hacsipap. — Nincs helyén az eszed. Ki építkezne termőföldre? Első a kenyér, kedvesem. És Hacsipap úgy ráfeküdt az ekeszarvára, hogy az eke egészen belevágódott a kavicsos talajba. — Hej, fiú — kiáltott Hacsipap, a pásztorgyerekre. — Énekeljétek el kedvemre az Orovelt. Nekem is örömöm lesz benne, az ökröknek is, meg a földnek is. Valaki rákezdett egy ősrégi szántódalra, amely arról szólt, hogyan szomjazik a föld, hogyan kéri az embereket, hogy melegítsék fel a Tatan-hegy örökös havát, és oltsák el vizével a szomját. Hacsipap is hozzátársult komor öblös hangjával. A dal szárnyra kelt, egyre magasabbra emelkedett, végül elért Sóger anyóhoz, aki éppen a bölcső fölé hajolt. — Inkább elveszteném mindkét szemem világát, szegénykéim, megint szomjaznak, — sóhajtott fel az ötgyermekes anya, és nem tudta mihez fogjon: egy korsó vizet hozzon a gyerekeknek, frissítse föl a fáradt pásztort, avagy öntözze meg a kiszikkadt talajt? A trágyaszagú füstben megbúvó, hőségtől megviselt falun keresztülszállt a könyörgés: szomjas vagyok, adjatok innom! Vizet kértek az állatok, Hacsipap és én is. Meg a föld is, amely az embereket és az állatokat táplálja. A sziklakoszorúval körülzárt faluból fiatal lányok hosszú sora ereszkedik a völgybe. Vizet visznek a szántóknak. A víz élénken locsog. Hacsipap több vizet ereszt le a földre, mint amennyit maga kiiszik. — Hadd igyék a nyomorult föld is! — Valamennyien követik a példáját. De a földnek az kevés volt. Irigyen nézett fel ránk, és feljajdult: szomjas vagyok, adjatok innom! Szomjazott a Füstölőrét talaja. Szomjazott a magas Cicernavank, szomjaztak a szántók, a rétek, hervadt, szenvedett a sziklás vidék: szomjas vagyok, szomjazom, adjatok vizet! Ki tudja, hány száz, hány ezer éven át könyörgött — hiába ... Meleg van, mint ahogy tavasszal mindig meleg van ebben a völgyben. A víz úgy csillog, mint a nyakék a zöld rétek közepén. Idejött, arra a földre, amelyet Hacsipap vérrel és verejtékkel öntözött. S éppen Hacsipap unokái oltották el az örökké szomjazó, szenvedő föld szomját. A pataknál ülnek zöld pázsitszőnyegen. És itt vannak a régi barátai is, pásztorgyerekek, pontosabban mondva azok, akik életben maradtak. Késő este van. A víz szakadatlan zúgása minden léptemen elkísér. A Cicernavank mellett haladok el. Tövében susog, locsog a tenger. A víz tükrében nézegetik magukat az új lakótelep fényei s a kékesfekete égbolt csillagai is. — örvendezz, ujjongj!... Hacsipap sírja fölött menyasszonyként áll egy virágzó cseresznyefa. A villanypóznáról áradó vidám éles fény megvilágítja a tető alatt az ősrégi betűket: , „Bár meghallanám örömöd hangját!“ Sirályok keringenek a víz fölött. Kiáltásaik megtöltik élettel a templom nyirkos sarkait, életre keltik az örök néma sziklákat „Bár meghallanám .. Menj ember a kék tenger mentén ezen az úton. Zöld szőnyege vezessen el oda, ahol fény világít. Megyek. Itt, ez a ház az én Aszthom háza. Két ifjú jegenye lengeti csúcsát a piros háztető felett. Messze állnak egymástól, nem akad össze ág az ággal, nem találkozik árny az árnyékkal. A csillagfények a jegenyék levelei között bolyonganak és halványan csillannak rajtuk. Habozva lépkedek a lépcsőn, az ablakban virágváza, s benne szép nárciszok. Hófehér nárciszok.Mindig hófehér nárciszt vittem neki... Az ajtó sarkig tárva. Súlyos lépteimet a szívem számolja. Aszth az ablak előtt áll, és az ajtó felé figyel. A tavaszi éjszaka a nárciszok illatával végigsurran a kék völgyön. A sóhajtás széttörte a sziklán a hullámokat. Nem fázol? Aszth, a völgy tele van meleggel. És neked még egyetlen szál hajad sem őszült meg. — Hittem, és vártam — sóhajtott fel Aszth. Kint zúg a tenger. Nem vadul, de mégiscsak tengerzúgás. Sötét éjszaka ereszkedett le. Az égből csillag hullott, elérte a Cicernavank zöld keresztjét és rátapadt. Sóger anyó már nem kiált: — Hej, Aszth, gyere már haza! A Cicernavank fénye Aszth ablakába hull, a nárciszokra. Olyan tiszták, fehérek, mint a hó Fordította: Petrik József — Majd meglátjuk, mamácskám, pillanatnyilag nincs komolyabb baj, papa ne~ . ■ ianzsáa az, hogy csak véletlen volt. Hú, micsoda ötleteket vw.i u ,.л-ие uz en mamácskám! Micsodo bogarak muzsikálnak a fülébe! De nagyokos, és de nagy csacsiságok bántják! — tréfálkoztam, de a szívem nehéz volt. Csak mondd neki, mondd, hogy legyen nyugodt, este, hajtsa le fejét a friss párnahuzatra, és jöjjön az álom! Mondd, hogy ha nem vagyok otthon, ha sokáig késem a hazatéréssel, ne érezzen hangyanyüzsgést a lábában, ne ugráljon fel minden zajra, minden nyikorgásra, amely lentről felhallatszik, a lépcsőházban végigkopogó lépésekre! Mondd, hogy zavarja el a kórházi ágy lidércképét, és azt a másikat, amely mostantól kezdve nagyon gyakran fogja rémítgetni! Mit tegyek? — Eszedbe ne jusson, hogy még egyszer elcsípjenek! — üres szavak, mint az elhajított mogyoróhéj. Az év vége felé (T925), elhatároztam, hogy Spanyolországba megyek. Madridban Primo de Rivera diktatúrája volt uralmon, de Barcelonában könnyebb volt még akkor a levegő. Félig-meddig melléfogás volt ez, talán egészen az. Három hónapig maradtam ott, ha nem tévedek. Áprilisban letelepedtem Torinóban, ahol megismerkedtem Bruno Buozzival, Állásiéval, Fllippi Amedeóval és sok mással, és ahol И mi, fiatalok, de idősebbek is, a folyóparton, vagy a dombokon szoktunk összegyűlni a Pó túloldalán, és a gyufaszálak lángja üstökösként vezetett bennünket az erdőben. Szerettem Torinót. A mezőgazdasági kémiai kísérleti állomáson dolgoztam, volt egy földdarabom, és egy saját rendelkezésű mojorom, úgyhogy úr voltam a magam házában, bizonyos határig építhettem és rombolhattam tetszésem szerint. Meg azután huszonnégy éves voltam, előttem állt a világ. Szerettem élni, mindig is szerettem, akkor is, ha nem volt könynyű az élet, az akkori idők divatos szavával élve, veszélyes volt, és később is, amikor kifejezetten zord és nehéz lett, és egészen elvadult: most is szeretek. Torinóban senki nem ismert, és amíg el nem csípnek az Allasia házában tartott gyűlések egyikén, vagy másnál, vagy a Pó partján, amíg rá nem jönnek, hogy tilosban járok, addig semmi ok a panaszra. Az igazgatóm, Scurti professzor, csak a karrierjével törődött, hetenként egyszer szórakozottan végighallgatta a beszámolómat, és szabad kezet adott mindenben. Még kutyám is volt — először és utoljára életemben, egy nagyszerű farkas, hegyes fogakkal, királyi farokkal, ha velem volt, utánunk néztek a járókelők. Novarában, ahol minden héten egyszer, a hét végén, megfordultam, egészen más volt. La giovane Italia, a fasiszták lapja, mindig megújuló kirohanásaival bizonyos értelemben állandóan napirenden tartotta a nevemet, minthogy kirohanásait hozzám címezte. A második összetűzés az év közepe táján, a nyáron történt. Napnyugta felé a fasiszta csoportok mindenfelé mozgolódni kezdtek, bejárták a város utcáit fekete zászlóikkal és táncoló fütyköseikkel, amelyek alkalomadtán le-lecsaptak a járókelők hátára, hogy egy kicsit megsimogassák őket, vagy mert egy makacskodóval álltak szemben, vagy egyszerűen csak késlekedett az illető megemelni a kalapját, de elég volt az is, ha nem tetszett neki a képe. Eia! Eia! És vérlázító nóták és odaseneki és kihívó köszöntések, és lárma, és felfordulás, és kényszerű üzletzárás, és redőnyrugdosás, és bezúzott kirakatok, mindaz, amire az emberek jól emlékeznek, és úgy tesznek, mintha elfelejtették volna, mindaz, ami harminc évvel ezelőtt, egy semmiség miatt, gyönyörködtette a városainkat.
