Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-04-26 / 17. szám
ь— h* Ш z о и < о н 0£ ш оо < <— 1ду, ni — mondja az ágy fölé hajló fehér köpeny. Milyen furcsa, gondolja magában. Aztán úgy érzi, hogy egy nagy szúnyog telepedett a karjára, és most próbálja kiszívni maradék vérét is. — Ki látott már fehérköpenyes szúnyogot? Csodálkozik. A zümmögés hol erősödik, hol meg halkul a füle körül. Vagy a fülében? Igen. A szúnyog mintha a fülében körözne. Csak az lehet. Aztán a zümmögés hirtelen hangokká csomósodik. — Nem enne valamit, anya? A fehérköpenyes szúnyog most elrepül. Már csak az orvosság tartja hallja most messziről. Fölismeri a hangot. Hiszen ez az orvos hangja. Hogy kerül ide az orvos? Kérdezi csak úgy magától, és megpróbál arrafelé nézni, amerről a hang jön. Nem sikerül. Sápadt, aszaltszilva-arcát kövér párnák veszik körül és erősen tartják. A hatalmas dunyha is marasztalón szorítja. — Nem akarok én sehova menni — motyogja maga elé, és valami keserűvel telik meg a szája. Nagyot nyel. töltötte. A semmiből kezdték... öt gyereket szült. Három lányt adott férjhez, és nem is akárhogyan ... — A kutyaistenedet! — robban be egy hang az ablakon. — Látod-e, mit viszel magaddal? kérdi tovább a szomszédasszony. Nem figyel a szomszédasszonyra ... A szúnyog helyét most kakukk váltja tel. Tizenhatot kakukkot benne. Igen. Most vagyok tizenhat éves. Nevet. A réten szalad a kis liget felé. A kakukk még mindig kiabál. Huszonnégy éves fiatalember fut utána. Igen. Pontosan tudja, hogy huszonnégy éves. Kiszolgált katona. Már régen megnézte magának. Egyre lassabban fut. A fiú beéri. A kakukk hangja robbanásszerűen hal el... Akkor, ott.. . Jóleső meleg járja át fáradt, fonnyadt testét. — Már csak az orvosság ja az ismerős hangot. — Buta orvosok. Mindig csak fontoskodnak. Azt hiszik, az ő orvosságaik váltják meg a világot. Legyinteni szeretne, de ez a hatalmas dunyha-cet elnyelte a kezét, sőt talán az egész karját. TÓTH ELEMÉR .. — hall— így, ni — mondja újra a fehér köpeny. — Ettől majd megnyugszik. A szúnyog újra ott döngicsél valahol a fülében. A zúgás egyre erősödik, majd hirtelen minden elcsendesedik. Messziről nagyon halkan harangok csilingelősét hallja. — Ki halt meg? — kérdi tisztán, érthetően, s a fejét megpróbálja egy picit megemelni, hogy a szobában körülnézhessen. Tudja, hogy a menye itt van, de csak homályos, elmosódott árnyakat lát. — Senki, senki че halt meg. Miért? hallja a menye fáradt hangját. — Harangoznak — mondja, és apró egérszemével újra a szoba homályába mered. A fehér köpeny ismét ott lebeg felette, aztán újra eltűnik. — Majd még visszajövök — hallja az ismerős hangot és az ajtócsikorgást. Károgó hang csap a fülébe. — Jaj, Erzsi, Erzsi, hát Így megöregszünk mindnyájan. Bizony, Így megöregszünk. Megismeri a szomszédasszony hangját. Csodálkozik. Hogy kerül ide? Nem szól, nem szereti a szomszédasszonyt. Sose szerette. Kövér, mint a malac. Nem dolgozott világéletében. Csak a készet leste. Az amerikai csomagokat. Mindig is utálta azokat, akik nem szerettek dolgozni. Igen. 0 egész életét munkával — Enne valamit, anya? — hallja a menye hangját. A magasról szól a hang, a vitrin tetejéről. Mit keres vajon a vitrin tetején a menye? Ezen elgondolkodik. Aztán az orrába csap a bútortisztitó jellegzetes, émelyítően csípős szaga. Ennek bizony így kell lennie, gondolja helyeslőén. — Hét, hél Meg vagy te veszve?! zúdul be a hang újra az ablakon. — Enne valamit, anya?! — kérdezi újra a vitrin. Tagadólag billenti meg a tejét. — Pedig enned kell — mondja tele szájjal a szomszédasszony. A leheletének túróskalács-szaga van. Ha én nem kaparkodtam volna, hovo jutunk?/ A férfi mind egyforma, a legrendesebbje is. Elfolyik a kezük közül minden. Az övé is... Pedig sose volt kocsmázó. Soha nem kellett érte menni, mint más asszonynak. Vagy én, vagy a kocsma! — Bizony, bizony — hallja ismét a szomszédasszony hangját, de most se figyel rá. Nem érdekli, hogy mit mond. Mit is mondhatna? A kakukkra figyel. Most közelebbről szól. Aztán a kakukkolás vonatkerekek csattogásává változik. Igen, igen, a vonat . . . Szalad a vonat mellett, a vonaton ott a férje, az a szép szál legény, viszik katonának, háború van.,. Majd a lelke szakad ki, úgy rohan, az oldala is szúr, a vonat mégis lehagyja, elhúz mellette ... — Kedves feleségem — hall egy reszkető, ijedt hangot. — El ne menj még, itt ne hagyj, kedves feleségem — a hang sírás. Töri a fejét. Honnan ismeri ő ezt a hangot? De hiszen... — De hiszen ez annak a szép szál legénynek a hangja ... Hogy megöregedett... — Jó feleségem voltál — mondja újra a sírás hang, és egy reszkető szálkás kéz simogatja esetlenül az övét. A szúnyog és a kakukk most versenyre kelnek. A két hang cibálja, tépi egymást. Bebújik a dunyha alá, a párnákba, lelcsapódik a mennyezetre, majd az ágy alól szól. Aztán hirtelen csend lesz. — Te vagy az, Bálint? — suttogja maga elé. — Hát hazajöttél? Mégis— Enned kellene valamit, kedves feleségem — mondja a sirós hang. — Hogy meggyógyulj. Hogy megerősödj. Egy kis csibelevest. Vagy egy kis .,. — Igen, igen. Meggyógyulok. Rövidesen meggyógyulok... — A szúnyog újra ott zümmög körülötte. Fehér köpenye világít. Aztán a zümmögés hangokká oldódik: — Már csak az orvosság tartja benne a lelket. Nevethetnékje támad. Hogy lehet a szúnyognak fehér köpenye? Es hol tanult meg a szúnyog beszélni? A szúnyogok is járnak Iskolába? Biztosan járnak iskolába, mert egészen jól beszél. Biztosan ők is tanulták, hogy egyszer egy az egy, Erzsi hazamegy, Kétszer egy ai kettő, kosárfonó-vessző . . . Jaj, hiszen ez az orvos hangja. Megijed. Mit akar itt Kopócs Tibor illusztrációja csak hazajöttél? Hogy vártalak . ■ . Hogy vártalak... — Aztán már csak magának mondja befelé. —- Jaj, Gyorsan, gyorsan. Csibét vágok. Finom csibelevest főzök. Jaj, jajI De sovány vagy. Mit tettek veled, istenem, mit tettek veled! Nézd csak a lányunkat, hogy megnőtt azóta. Nézd csak, hogy megnőtt... A leves az majd rendbe hoz ... De nehéz volt, jajaj, de nehéz volt. .. Nézd a lányodat, Bálint, nézd, hogy megnőtt .., A szeméből borsónyi könnycsepp gurul ki és felivódik a fáradt arc barázdáiban. A kakukk elkergette a szúnyogot, és most veszettül, diadalittasan lármáz. Ott ülnek a közelében, a liget szélén, egy hatalmas pokrócon. A kislány távolabb játszik a rongybabával. Még fél a bácsitól, de már egyre gyakrabban tekint feléjük. — Most már minden jó lesz — mondja ö, és a nagyon sovány emberéhez bújik. A kakukk felkapja a szavát és mészszehangzón ismételgeti: Jó lesz! Jó leszl Varjú száll át károgva felettük: — Bizony, bizony, Erzsi, Így megöregszünk mindnyájan. Jaj, Így megöregszünk! — Emeld hát, ne aludj! — csattan a hang az ablak alatt. az orvos? Hess, hess, szúnyog! Hess, hess, te lehérköpenyes szúnyog! A zümmögés eltávolodik, de helyette újabb hangok rohanják meg a fülét. Gin-gal-ló, gin-gal-ló. — Ki halt meg? — kérdezi tisztán, érthetően. — Nem halt meg, anya, senki. Miért! — hallja a menye hangját most a szekrény tetejéről. — Harangoznak — suttogja. — Ne azt, a másik végét emeldI pattog a hang újra az ablak alatt. — Enned kellene, kedves feleségem.., Valami keserűt érez a szájában. Nagyot nyel. Az orvos hangja üti meg újra a fülét: Ebből három cseppet félóránként, Jaj, ezek az orvosok. Hát azt hiszik, hogy a mérgeik tartják meg az embert? Bálint, édes Bálintom, Itt vagy? Hazajöttél? Hogy vártalak... De nehéz volt.,. Csibét vágok. Gyorsan, gyorsan ... A jó csibeleves majd rendbe hoz. Ne félj, hamarosan rendbe jössz... A szúnyogok is járnak iskolába? Hát a kakukk? Egyszer egy az egy, Erzsi hazamegy . .. Hazamegy . . . Most, hogy itthon vagy, már könnyebb tesz .., Hess, te szúnyog! Hess, te ka kukk I... Jaj, ezek az orvosoki Azt hiszik... — Látod, itt marad minden ... Igen, igen! Itt marad Bálint. Vigyázz Olyan lelkiállapotban volt, hogy ha valaki azt tanácsolta volna neki, hogy legyen óvatosabb, csak gúnyos legyintést kapott volna: reggel hétkor, botjával a vállán, kiment a földekre, hogy megszemlélje a gabonát, vagy a kaszálóra, hogy megállapítsa, milyen a széna, vagy a rizsföldek gátjára: átvágott a legelhagyatottabb bozótokon, befordult a töltésekre, végigment az összevissza kanyargós sorok közt, délben hazajött, délután újrakezdte. Anyám minden alkalommal a kőhídon várta. Angelot hordta neki a híreket: húsz éve a bizalmasa volt, és bizonyos értelemben barátnője, ö szoptatott engem, nevelt, ápolt minket, ha megbetegedtünk, kanyaróban vagy vörhenyben, vagy egyszerűen csak szénanáthában, anyámmal egymást váltogatva virrasztottak mellettünk. Mikor még fiatalon és gyermektelenül özvegyen maradt Ш , ‘'' anyám közbenjárt apámnál az érdekében, és Angelot, ami még soha nem történt meg, ottmaradhatott, és elfoglalhatott egyedül egy béreslakást, amit egy kocsisnak szántak. Angelot most egyszerre csak nyugtalan, alattomos lett. Figyelmeztették? Kicsoda? És ha igen, mit mondtak neki? Soha nem sikerült megtudnom. Az az asszony, aki oly sok éven keresztül hűséges ragaszkodásában, anélkül, hogy észrevenné, megtagadt a saját osztályát, most megijedt. Nem jött többet napközben elmosogatni, megvárta a sötétedést: nem a tornác felől jött, a főbejáraton, hanem a tejes ajtaja felől surrant be a mosogatókamrába, és valósággal menekült, ha valaki kopogott az ajtón, és be akart jönni. Citromsárgára változott, és a szemére húzott kendő alatt sötét szembogara nem nyugodott egy pillanatra sem. Nem szólt senkihez, legfeljebb anyámmal beszélt a legsötétebb sarokban, és minden levélzördülésre megrebbent. Csak mi ketten, anyám és én vettük észre, hogy egyre jobban elszigetelődünk az elszigetelt majorban, de megfigyeléseinket nem közöltük egymással. A vihar 1920 nyarán tört ki. A sztrájk, elejétől kezdve soha nem látott méreteket öltött. Béresek, kocsisok, kaszások, gulyások, csőszök, mind, egy emberként, összefonták karjukat, mind, kivéve a pillanatnyilag állatgondozásra és fejősre feljogosított cselédeket. Főként fiatalokból álló sztrájkőrcsapatok járták a majorokat, összekötve őket, mint egy háló csomóit, és az egész lapályvidéken, a majorok százaiban, a rizsföldeken, a réteken és veteményesekben nem lehetett látni egyetlen bérest vagy egyetlen napszámost. Csak a földművesek, gazdák vagy bérlők dolgoztak imitt-amott, fiaikkal, asszonyaikkal a kaszálón, a lóherésben lekaszáltak, és begyűjtötték annyi takarmányt, amennyi elég volt, hogy a tej el ne apadjon. Úgy-ahogy, érthető aggodalommal, sebtében végzett munka volt ez. De az őrcsapat, ha rajtakapta őket ezen a tevékenységen, megelégedett pillanatnyilag avval, hogy megállt néhány percre a fűzfasor végében, megnézte, szómba
