Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-22 / 12. szám
—I — Nem szaretsz utazni? — Sohase gondoltam ilyesmire. — Ö, ha csak mi ketten lennénk! Elvinnélek mindenhová, Rómába, Nápolyba, Firenzébe. És Itálián túl is, még Amerikába is. Minden pénzt, amit keresnék, utazásra költenénk, és mindig csak kettesben: Amerikába, Ázsiába, Brazíliába. Hagyta, hadd áradjanak szabadon a csillogó és egy kicsit gonosz képzelgéseim. Este megvártam, míg apám lefekszik, aztán fogtam egy könyvet: — Most olvass fel egy fejezetet. — Késő van, holnap korán kell kelned. — Nem vagyok álmos, igazán nem vagyok álmos: csak egy fejezetet. Az első után következett, hogy rábeszéljem a másodikra, csak egy oldalt, a többi aztán már magától ment. Az igazi közelség ebből származott, ebből az édes-keserű síráshullámból, amely felkapta lelkünket, és elragadta messzire, mint két pihét. Megesett, hogy az aznapi olvasmány nem tudta elérni ezt a célját, akkor félbeszakítottam. — Jaj, mama, inkább Pietro Maroncelliről olvass, azt mikor megoperálták — (de lehetett Az Appenninektöl az Andokig vagy a Romagnai vér vagy a szárd dobos is). — De aztán majd sírunk. — Te csak azért sírsz, mert engem sírni Nem kérdezte: sokat szenvedtél? Alzt kérdezte: fáradt vagy? Biztosan fáradt vagy. Keze nyugodt, biztos mozdulattal messze űzte az emlékeket, és elválasztotta az időt, a tegnapot a holnaptól. A nagy szavakat, a nagy érzelmeket másoknak hagyta, talán a haza eszméje sem volt egészen világos számára, csak azt tudta, hogy minden férfinak kötelességei vannak, és senki sem bújhat ki a kötelességteljesítés alól. Két bátyámat, millió más férfival együtt hívták be: azt felelték: jó, helyes. Ha azt mondták volna neki, hogy valamilyen indokkal elrejtheti őket a veszély elől, azt hiszem a fejét rázta volna, és a többi anya fiaira gondolt volna. Abban az időben valami új, mély összetartás alakult ki közte és a béres-feleségek között, akiknek szintén ott kint volt a fiuk, s ez nem szavakból, hanem hírcserékből és megértésből. Ha odajött hozzá valaki, és azt mondta: — Irt a fiam — ő mindent abbahagyott, és kész volt meghallgatni. Az asszony apróságokat mesélt a fiú életéből, nehéz magyarázatokba bonyolódott, elveszett a részletekben. Anyám soha, egy szót se szólt, nem türelmetlenkedett, kérdezett, beleélte magát, vigasztalt, ha kellett, avval a nagyszerű derűjével, amely olyan volt, mint a napsütés. Sírt, mikor avval jöttek, hogy meghalt a Corbellini fiú: nem azt mondta: szegény fiú; azt mondta: szegény asszony! Akkor értettem meg őt. Mikor a fivéreim szabadsága lejárt, anyám legnagyobb gondja az volt, hogy összecsomagoljon nekik egy csomó ruhaneműt és mézesköcsögöket és gyümölcsöt és ennivalót, hogy vigyék magukkal: és ha Luigi tiltakozott: hú, mennyi holmit adsz!, és ha Francesco kijelentette: pulóverrel és mellénnyel már bőven el vagyok látva!, okkor anyám azt mondta: de hiszen nemmsAi/MAi látsz. Már nem vagyok gyerek. Próbáljuk meg. Az eredmény az volt, amit én akartam, de titokban mégis kikényszerítettem. A lámpa körül (a villanyvilágítás, ó, csodák csodája, Grampába is eljutott) éjjeli pillangók táncoltak, nagy néha egy denevér is besuhant, sötét röptével becikázta a szobát. Mikor a Börtöneim-et már elolvastuk, kétszer is, belefogtunk A jegyesekbe. Aztán jött a háború, én tizenkét éves voltam akkor. Elsőként Luigi bátyám ment el, alkalmasnak nyilvánították, és besorozták a 6. vasutas mérnökkarba, és elküldték tiszti iskolába. Néhány hónappal később aztán elindult a frontra. Francesco bátyám, az elsőszülött fiú, aki a borgosesiai üzletből visszajött a majorba, nem sokkal ezután követte. Annak idején, kiszuperálták, most, az ellenőrző vizsgálaton alkalmasnak nyilvánították, és besorozták egy tüzérezredbe. öt a trentói front hadiövezetébe küldték. Anyám szeme, ahogy visszaemlékszem, soha nem vesztette el derűs fényét, és élete ezekben az években egy csöppet se változott még akkor se, mikor 1917 végén mindketten benne voltak a caporettói viszszavonulásban. Este, lefekvés előtt imádkozott. Talán napközben is, mikor tömérdek tennivalója után járt, de senki nem vehetett észre rajta semmiféle zaklatottságot, semmiféle aggodalmat, azért, mert a két fia a legkegyetlenebb veszélyeknek van kitéve. Hogy Istennek mit mondott hosszú beszélgetéseiben, nem tudom. Talán, hogy: könyörülj rajtam, Uram, segítsd meg őket: talán azt is, hogy: legyen meg a te akaratod, Uram. Ha a meggyőződésemre hallgatnék, azt kellene mondanom, hogy inkább a másodikat: ez jobban illett az életfelfogásához. Mikor hazajöttek szabadságra, úgy fogadta őket, mintha kéjutazásról jöttek volna, kiáltozás, könnyek nélkül. Arcukba nézett, megsimogatta őket,'szinte lopva, azzal az ürüggyel, hogy a hajukat igazítja, vagy a nyakkendőjüket húzza a helyére, és lágy, békés mosoly áradt szét az arcán, ahogy a fény árad szét a hó felületén. csak te vagy ott. Ha tehette volna, mindenkinek juttatott volna valamit, ezekben a pillanatokban, igazából úgy érezte, hogy mindegyik katona az ő fia. A' városba nem kísérte be őket, elment a major kapujáig vagy a szérűig, ott elbúcsúzott, megölelte őket, aztán ott állt egyenesen, mozdulatlanul, hogy a fiúk, ha megfordulnak, ott lássák őt még mindig, egyenesen, mint a világ tartóoszlopa. Ott van a mama, ott van, mindig ott van. A caporettói visszavonulás idején, a hír nélküli hosszú napokon, amikor úgy tűnt, hogy a zűrzavar ott kint elnyel minden emberi lényt és az ellenállás minden lehetőségét, az aggódás egyetlen jele az volt, hogy mindennap a ház előtt, a verandán várta a postást. Mindennap talált valami nem tudom, milyen fontos tennivalót: uborkát tisztított télire, vagy az üvegeket készítette elő, vagy az utolsó paradicsomokat válogatta szét, meg mit tudom én, csakhogy valami oka legyen ott maradni: És szemével az utat fürkészte a kapu előtt, amíg meg nem jelent az öreg Fumagalli özönvíz előtti kerékpárja. Még élt az öreg Fumagalli: szép szál öregember, tüskés, fehér bajusza volt, bőrét megbarnította a nap, miközben, már vagy ötven éve, rótta az utakat, és csak hatvanéves kora után tanult meg kerékpározni. És micsoda kerékpár volt az, micsoda rendkívüli, nikkelezett, gumitömlős jármű volt! Magas, mint egy zsiráf, egyik kereke magas volt, a másik alacsony és a csengő, uramisten, egész biztosan az ócskavasak közül halászta ki. Mikor a Crosa hídjára ért, a lejtő előtt, csöngetett, anyám felvetette a tekintetét, és már tudta is, hóqy jött-e levél vagy sem. Hogy ez hogyan történt, az mindig rejtély maradt. Az öreg Fumagalli jelezte volna a szemével vaqy az arckifeiezésével? Eqy arcvonás? De hát hogyan láthatta anyám olyan messziről? Annyi azonban biztos, hogy ha nem volt semmi, és legtöbbször ícjy történt, anyám felállt, és visszament a házba, mielőtt az öreg odatámasztotta volna fantasztikus masináját a kerítéshez. Ha volt valami, egyenesen és határozottan elindult feléje, és soha nem tévedett. (folytatjuk) VÁRNAI ZSENI Szólni kellene A végtelen világ egy porszeme szót kér, mert érzi, szólni kellene, valakihez ... valamit mondani, csak épp, hogy szóljon ... mert fáj nagyon neki a némaság. A szó megilleti. Mert szólt, mikor vétek volt minden szava, mikor csillagtalan volt az éjszaka ... S mert szóiani mert, mikor virradni kezdett, mikor az új világ hajnala derengett. Szólt, mert érezte, hogy szólni kellene hogy az alvókat ő ébressze fel. . . Hajnali kürtszó volt az ő szava és hangját hallván eltűnt az éjszaka! Szívünkben az új világ dobog A NEMZETKÖZI NÖMOZGALOM ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA Tavaszodofi, a márciusi szélben asszonyi jaj szó sírt: — segítsetek! — Könny és verejték áztatta a földet, s úgy pusztultak a szegény gyerekek. Éhség, betegség vitte, vitte őket, s mikor kitört a világháború, láttuk az ifjú halálba-menőket, poruk fölé nem jutott koszorú. * Ömlött a vér, fiaink drága vére, s mi tudtuk már: csak lázadás segít! — Anyák, álljunk a fegyverek elébe! — Szólítottuk az anyák ezreit, fölráztuk az asszonyok millióit, mert láttuk már az égő csillagot.,. az új világrend vivta forradalmát. . . s „orosz anyák nem szültek már rabot I" Több volt ez, mint egy ország forradalma, s mint ha egy nép letépi láncait; az Auróra jeladó dördülése hivta a világ proletárjait, s elindultak a frontok katonái, a sebesültek, mezítlábasok, a szabadságért, életért csatázni. . . a akkor miránk is új kor virradott! De múltak évek, s szörnyet szült az élet. vad náci-poklok irtózata dúlt. új háború milliók pusztulása: a föld, mint égő tűzgolyó gurult... kik ellenálltunk s élni megmaradtunk, a milliókból férfiak, asszonyok, éltünk alkonyán, most is tenni vágyunk, mert szivünkben az új világ lobog. Most újra érzem azt a régi lázat, úgy átfut, mint a kezdet kezdetén, mikor szívemből lölszakadt az ének, sötét korszakban, mint a vak remény! De hol vannak a régi asszonytársak, kiknek ajkán életre kelt a szó?! Viharzó évek elsöpörték őket, hisz' életünk oly gyorsan illanó. * Mi minden zúg a márciusi szélben, mily kórust hall, ki érti dallamát; tömegsírokat bontogat, s az élők szemébe vágja mártírok porát, hogy őrködjünk, mert vérző távolokban a gyűlölet még ölni készen áll■ jaj a világnak, s jaj a föld fiának, ha ránkszabadul az Atomhalál! De nem lehet! Most már a fénybe nézzünk: az új tavaszba, ifjú nemzedék! Oly szépek vagytok, bátrak és erősek, szivünk anyai büszkeségben ég! Nincs magasság, amit ti el nem értek, mert minden út és gondolat szabad . . . ó, mily sugárzó élet int felétek az eljövendő ötven év alatt!
