Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-03 / 6. szám

lehér térti visszajött a szobába.

— Semmi — szólt —, egy csepp sem jön a csapból. Nyitva hagytam.

Visszaült a néger nő mellé a földre, s térdeit melléig fölhúzta. Az asszony nem szólt. Hátát a C-tejadagos ládáknak vetve, úgy ült összekuporodva, mint egy majom, s a dereka köré csavart kendőt combjai közé gyűrte. Fél arca össze volt karmolva, szeme bedagadt és a sárga sarong piszkosan, rongyoson lógott a válláról.

— Ügy látszik megszabotálták a vízvezetéket — közölte a levegővel a lehér ember —, és látod, milyen nyomorultul nézünk ki máris. — Mezítláb volt, lába szára teletröcskölve sárral, khakiszinű inge átizzadt, vérfoltos, rövidnadrágja mocskos. Homlokán mély sebhely.

Időnként óvatosan egy véres zsebkendőt nyomott a sebhez, ilyenkor arca fájdalmas fintorba torzult. Szeme alatt sötét árkok, arca borotválatlan, haja hosszú.

Az asztalon ott hevertek az Egyesült Nemzetek etiópiai katonáinak hátizsákjai, a lőszerládák, üres töltények és tábori ásók; a katonák o ház előtt beásták magukat. A sorokban, a tikfakredenc mellett még több nagy C-tejadagos láda, a legfelső megbontva.

Kint az utcán, már órák óta várt némán a tömeg. Szélcsend volt és lenn a magasban, a forró levegőben keselyük köröztek.

A férfi nadrágzsebéből egy gyűrött csomag cigarettát vett elő. Egy utolsó, meggörbült cigaretta volt benne. Rágyújtott, a gyufát az asztal alá pöccentette. Nagyot szippantott, mélyen leszívta, lenyelte a füstöt, aztán anélkül, hogy az asszonyra nézett volna, átadta neki a cigarettát. Keze reszketett,

Mlg az asszony a cigarettát szívta, a férfi hüvelykujja körmét vizsgálgatta: fekete volt és repedt. Elhúzta a száját.

— Nesze — adta vissza a fekete asszony merev kutyapillantással.

A férfi átvette a cigarettát, és oldalról futó tekintetet vetett az asszonyra.

Kibújik belőle a néger nőstény — gondolta undorral. — Két évig azt hittem, hogy sikerült, de most itt van: végérvényesen kibújt belőle, teljes glóriájában a néger nőstény.

Kint egy asszony fölrikoltott, a tömeg fölmordult, egy férfihang nyersen, durván kiáltott valamit, mire újra csend lett.

A férfi félősen, vállán át kisanditott az ablakon. A szakadozott szúnyogháló kilógott az egyik ablak sarkából.

A fedett teraszról, a félig nyitott dupla ajtóból vontatott, monoton torokhang darálta: Hat ... öh ... hat ... öh ... ez öh ... egy — hat ... öh ... végeztem, aztán a vevőkészülék zöreje.

— Ha leszáll az est, majdcsak belefáradnak — szólt a fehér férfi, miközben alt gondolta: az osztag hullámhosszán adnak le, de nincs összeköttetésük a parancsnoksággal.

— Mmm — felelt a néger asszony, szemöldökét felvonva.

JEF GEERAERTS

(Flamand író)

— Akkorra majd megunják és szépen hazamennek.

— Mmm —

— Nem maradhatnak itt a végtelenségig lesállásban ... mire is ... — a férfi nyelvével megnedvesitette ajkát, és megint az ablak felé pillantott. A szúnyogháló megbillent. — Az esti szél a folyó túlsó partjáról — gondolta —, a folyó partján az erdő, a lagúnák, papiruszföldek.

— Bár maradtunk volna Bokapóban — sóhajtott o néger asszony. — Akkor most nem volnánk itt.

— Bokapóban is kitör a balhé. Előbb-utóbb mindenütt, nem lehet meglógni előle. Itt tartunk már, 6, a dögök, a kutyák. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a fegyvert a Miokába hajítsam. Ha fegyvert találnak a csomagok között, azonnal agyonlövik az embert.

— Mielőtt a kormányt átdobhattam volna, már rajta is voltam, — magyarázta a férfi. — Ez van, ha az elefántfüvet az út szélén nem kaszálják le. A kanyarban nincs az embernek kilátása és észre sem

veszi, és máris elgázolt valakit. Ha ott maradtunk volna Pintónál Mindembában ebédre, még most is megvolna a kocsim, a kofferok, a pénz. Az istenit neki, ha még egyszer a szemem elé kerül az őrmester, úgy lelövöm, mint egy kutyát, a pisztolyom összes golyóit beleeresztem, abba a dögbe, óbba a hiénából

Idegesen szippantott egyet, aztán az asztal alá dobta a cigarettát, melyből szikra pattant. Kint a rádióvevő még mindig néma volt.

— Várnak — szólt 0 néger asszony.

— Arra várnak, hogy kijöjjek, és kicsináljanak — nevetett fel kurtán a fehér férfi —, a rohadt dögök, és most még a gépfegyver is, majd én...

— Földühödtek, mert az asszony megsérült.

— Mit tehetek róla, mielőtt észrevehettem volna, már a kerekek alatt volt.

— Azt hiszik, szántszándékkal tetted.

— Pamba.

férfi zsebkendőjét a homlokához szorította, féllábát kinyújtotta és a térdét kezdte piszkálni. A nap most ferdén sütött be a szobába, az esti szél megélénkült úgy, hogy a szúnyogháló ide-oda lebegett.

A fehér ember a kék hegyekre gondolt, az élesen rajzolt lehér csúcsokra, és elfogta a honvágy.

A néger asszony ránézett. Szép szeme volt, festett pillákkal.

— Dzsan — szólalt meg könyörögve.

— Igen — felelt a férfi, elmerülve térde birizgálásába.

— Nagyon kellene viz, Dzsan ...

— Még mindig tartt

— Hisz még csak tegnap kezdődött.

— Kár, hogy éppen most...

A néger asszony nem szólt.

— Erősen van? — kérdezte a férfi rövid szünet után.

— Második nap mindig. Tudod, hogy másodnap mindig átázom. Menj, nézz utána, van-e már viz — tette hozzá könyörögve.

— Nincs víz — felelte bosszúsan —, egy csöpp se jön a csapokból. Mind nyitva vannak, úgy hagytam őket.

— Nem akarod megnézni. Neked mindegy, hogy az egész szoknyám csupa vér lesz, halálra szégyellem magam. Pedig tudod, milyen sokat adok a tisztaságra ...

— Hallgass — suttogta a férfi vad, mély hangon. — Ha valamit nem bírok most, az a te nyovalygásod a vérrel, meg a rohadt fekete banda ott kinn az úton, meg azok a gyáva kutya E. N. katonák, akik a nadrágjukba csinálnak, ahelyett hogy beledurrantanánok a tömegbe — utállak, és az egész világot is utálom, most pedig légy szives és hallgass, fogd be öt percre azt a szép kis szádI

A néger asszony a földre szegezte tekintetét, és óvatosan megtapogatta szoknyája szélét. Közben azt gondolta: Talán már nem szeret, fél, ideges és hamis, de milyen hamis, már nem szeret úgy, mint régen, de most már nem tudok nélküle élni, ha elhagy, belehalok.

A férfi talpra állt és az ablakhoz lépett.

A kert füvében, a vörösen virágzó bugainvilleák, citromcserjék és diszbokrok között gépfegyver fészkelt. Mögötte két etióp katona hasalt, a fegyvert a fekete tömegre irányítva, amely a ház előtti sétány pálmái alól csendben figyelte a házat. A nap a szemébe tűzött, izzadság verte ki, égette a sebet a homlokán. Vagy kétszáz néger ült mozdulatlanul, halálos csendben, szemüket le nem vették a házról. A pálmák törzsét rőt por borította, levelük most ernyedten csüngött, mert a szél elült.

— Ha moccannak, tüzet nyitunk — biztatta őket a kis mérges gyerekarcú kapitány, mikor egy órával ezelőtt a kék Dodge-zsal elhajtott. Azóta állandóan összeköttetésben állt vele walkie-talkieján a hosszú, arisztokratikus, ragadozó madár arcélű tuager rádiós, aki valahányszor bejött, mindig rajtafelejtette szemét a néger nőn.

— Hat ... öh ... hat ... öh ... itt egy — hat ... öh ... végeztem — hajtogatta a rádiós. Közben szakadatlanul zúgott a vevőkészülék. Az őr, aki a ház hátsó bejáratát őrizte, most belépett, és géppisztolyát a kredencnek támasztotta. Levette a sisakját, megvakarta rövid, gyapjas haját, és barátságosan ránevetett a fehér férfira és fekete asszonyára. Hosszú lábai, keskeny csípője és nagyon széles válla volt. Finoman hajlott orra és előreálló alsóajka tipikusan hámita jellegű. Nevetése nagyon rokonszenvessé tette. Bőre még az etiópok között is világos volt.

— Helló — üdvözölte a fehér férfi barátságosan, etióp visszamosolygott, lekapcsolta övéről a kulacsát, lecsavarta a kupakját, belekortyolt, kiöblítette a száját, és a vizet a

földre köpte.

— Beszélsz angolult — kérdezte a férfi. Átfutott rajta a gondolat, hogy a mozgása olyan, akár egy vadállaté.

— Littla bit, sah — egy kicsit uram.

— Hol a kapitányt

— Kapitányt — kérdezte vissza az őr, s még húzott egyet a kulacsából.

— Igen.

— öh ... kapitány .,. villa ... villa — felelt az őr,

aztán visszacsavarta kulacsa száját, és újra az övére akasztotta. Mellső zsebéből egy csomag kék Albertcigarettát vett elő, megkínálta a lehér férfit, kecses mozdulattal tüzet adott neki, aztán komolyan, ősi ceremóniával meghajtotta a fejét. A fehér férfi csukott szemmel szivta be a füstöt, s ezalatt azt gondolta: Sok százados kultúra áll ezek mögött, nemes néphez tartoznak, uralkodásra termettek.

— Nincs vizet — kérdezte váratlanul a néger nő. — Ö, Dzsan, légy szives, kérdezd meg tőle, van-e egy csöpp vize.

— ló — hagyta rá a férfi, anélkül, hogy ránézett volna, de az őrtől azt kérdezte: — Nincs, hadnagyi

— Nem érteni, uram ...

— Hadnagy, két csillag. Kapitány, három csillag ...

Az őr barátságosan ránézett, cigarettáját a földre dobta és rátaposott. Aztán fölvette sisakját, vette a fegyverét, megkereste az ajtó reteszét, és kiment.

— Vízért mentt

— Azt hiszem.

— Megkértedt

— Persze.

— Mit mondotti

— Nem hiszel nekem t

— De hiszek. Mit mondottt

— Hogy várnia kell a tisztre.

— Vajon megértette-e, amit mondtál nekit

A férfi nem válaszolt. Szemét le nem vette a sétányon, a pálmák alatt összesereglett tömegről és ujjaival idegesen dobolt az ablakon.

— Már nem vagy kedves hozzám — mondta váratlanul a néger asszony. — Régen, kezdetben, de még múlt héten is mindig kedves voltál hozzám. Múlt héten még biztosan magad mentél volna nekem vízért. Nem, már nem vagy hozzám kedves.

— De ha már meg kell halnunk, akkor inkább Bokapóban — folytatta az asszony — Bár maradtunk volna ott, ahogy... mintha előre éreztem volna.

— Leszel szives, és még egy percre befogod azt az édes kis fecsegő-locsogó szád — mondta a férfi rekedten. Nagyon sápadt volt, szájaszéle remegett, ét feszülten figyelt kifelé, ahol a pálmafák alatt egy csoport feketeinges fiatal fickó izgatottan vitatkozott, a házra mutogatva és a többieknek jeleket adva. Figyelte a feketeingeseket. Torkában gombóc csomósodott össze, képtelen volt lenyelni.

A néger asszony főipillantott.

— Mi azt

— Ott — mutatta a férfi rekedten, és újra nyelni próbált.

— Ha jönnek, beléjük lőnek a katonákf — oly szorosan simult a férfihoz, hogy az a csípőjén érezte a hasát.

— Remélem.

— És a tiszt... itt van márT

— Nincs.

— Ha nincs itt, fognak-e lőnif

— Nem tudom. Honnan tudnámt Miért kérdezel annyltT

A néger asszony elhallgatott. A férfi kinézett. Látta, hogy odakinn a fiatal feketeingesek vadul hadonásznak, kiáltoznak és öklüket rázzák a ház felé. A két etióp a gépfegyve'r mögött nyugtalannak látszott. Az egyik fölöslegesen továbbrakta a tartalék muníciót, a másik az irányzókészüléket babrálta a gépfegyver mögött hasalva. Tisztán látszott, hogy rendkívül idegesek.

— Dzsan — suttogta az asszony, lágyan megslmogatva karját, és hozzásimult. A férfi tejében ez forgott: egyszer vége kell hogy legyen, egyszer mindennek vége, de hogy így végezzem, ez rettenetes; megostromolják a házat, rámrohannak és machettálkkal darabokra hasogatnak — nekem pedig semmim sincs, amivel védekezhetnék. Izzadság csurgott a nyakáról és belül üresnek, gyengének, betegnek érezte magát. A teraszon a dupla ajtó mögött a walkietalkie zöreje hirtelen abbamaradt, recsegés, fütyülés jött, majd egy hang tisztán, lassan bemondta:

— Itt hat ... aztán etióp szöveg következett, mire a rádiós hadarva válaszolt:

— Itt egy — hat, Roger, végeztem — az ajtó kicsapódott, belépett a tuareg arcú rádiós, szabályszerűen tisztelgett, előbb a néger asszonyra, aztán a fehér férfira nézett, és megszólalt: — Kapitány üzeni, azonnal indulnia kell. Magának egyedül.

A fehér férfinak ismét nyelhetnékje támadt, és rekedten mondta angolul.

— Kiséret kell. Fegyveres. Két vagy három E. N. katona. Ezek ... öh ... — kimutatott az ablakon. A rádiós is félmosollyal ránézett.

— Rendben van, két ember. Gyerünk.

— Mit mond? — kérdezte az asszony még mindig a férfi karjába csimpaszkodva.

— Van vize. Azt mondja, talált vizet. Megyek és hozok. Neked. Két katonával, jó, mit Nem örülsz Juliet — hangja furcsán rekedt volt, mélyen, lővésszerűen lélegzett.

— Ú, Dzsan, nagyszerű — ragyogott fel az asszony mosolya.

— Gyerünk, uram, szólt a rádiós mereven. Kiszólt az ajtón etióp nyelven. Két katona felkelt a teraszon, a fal tövéből és fegyverét lassan vállára vetette.

A fehér férfi nyelt egyet.

— All right — szólt elfulladt torokkal —, mehetünk.