Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-03 / 6. szám
A folyóiratokkal zsúfolt asztalnál, kényelmes karosszékében ülve várom Ada Kotovszkaját. Halk, monoton zúgás rezeg a a levegőben, a zaj nagy, kerek terembe vezető ajtó mögül hallatszik. Mát többször voltam bent, jól ismerem a helyiség berendezését. Képzeletemben megjelennek a terem egész átmérőjét elfoglaló hatalmas centrifuga karjai. Ezt a „körhintát“, amely a karokból, meg a ráfüggesztett fülkéből áll és a mesterséges gravitáció létrehozására szolgál, „ördögkeréknek“ vagy „ármányos barátnőnek“ hívják mindazok, akik megismerték acélos ölelését. Fehérköpenyes orvosok, laboránsok látszanak a készülékterem félig nyitott ajtaján át. A centrifuga vezérlőpultjánál, a televíziós képernyőknél és az orvosi ellenőrző műszerek előtt állnak. — Jó, nagyon derék! Ritkábban lélegezzen, ritkábban. Nem kell gyorsítani — hallatszik Ada Kotovszkaja mély hangja —, így jó lesz... A képernyőket nem látom, de körülbelül el tudom képzelni, mit él át most az, aki a centrifugában ül. Tízszeres túlterhelés ... Csak egyetlen gondolat tartja hatalmában: ki kell bírni, ki kell birnl! Elül a zaj a falon túl, Ada Kotovszkaja gyors léptekkel jön ki a hallba. Céltudatos, energikus Ada Kotovszkaja Valentyina Tyereskovának az űrrepülés előtti utolsó edzésre való felkészülését figyeli asszony. Kicsi a keze, de a szorítása erős. Nyílt, magas homloka van, a frizurája divatos. — ó, ezek az újságírók — mosolyog barátságosan —, sosincs nyugtom tőlük. — Maga semmit nem változik, Ada — mondom én szintén mosolyogva —, tizenöt évvel ezelőtt ugyanezekkel a szavakkal fogadott engem ... — Valóban tizenöt év telt el azóta? — Bizony ... Éppen akkor bocsátották fel a Lajkát. Most itt ülünk ebben a kellemes hallban. A fal mögött nem szünetel a monoton zúgás. Ada a múltat idézi. Pontosan egy évvel azelőtt, hogy az űrbe felszállt a Föld első mesterséges holdja, Ada Kotovszkaját ide irányították dolgozni. Csodálatosan érdekes időszak volt ez. A szovjet rakétatechnika megkezdte a világűr meghódítását. A tudományos műszereket hordozó rakéták a Föld légkörének felső rétegeit szondázták, egyre magasabbra emelkedtek: 100, 200, 500 kilométerre ... Még abban az évben, amikor Ada Kotovszkaja megkapta or-vosi dipolmáját, egy ilyen rakétában először emelkedtek fel élőlények, mégpedig két kutya. Üjabb és újabb kísérletek következtek. A kozmosz meghódításának orvosbiológiai problémái hónapról hónapra bonyolultabbak lettek. Az egyik legfontosabb kérdés — ezt tanulmányozta Kotovszkaja — a túlterhelések problémája volt... — Igen, repül az idő — mondja most elgondolkozva. — Ügy tűnik, ezek a legutóbbi évek legszebbek eddigi életemben. Először kevesen voltunk. De hogyan dolgoztunk! Éjjel-nappal. És semmi másra nem tudtunk gondolni! — Bizonyára különösen emlékezetes az az idő, amikor megkezdték a munkát az űrhajósokkal? — kérdezem. — Igen, természetesen. Tulajdonképpen egész idő alatt arra készültünk, hogy hamarosan emberek is felszállnak. De amikor megtudtuk, hogy kiválasztották az első űrhajós-jelölteket, izgulni kezdtünk, találgattuk, milyenek lehetnek? És aztán az elsők már valahogy egyik napról a másikra bekapcsolódtak életünkbe, munkánkba. Fiatalok, energikusak, egészségtől duzzadok voltak. Minél inkább megismertük őket, annál világosabban jelentkeztek azok a vonások, amelyek mindnyájukra jellemzők. Gagarin, Tyitov, Nyikolájev, Popovics, Bikovszkij, Beljajev, Leonov, Komarov... Valamennyien erős akaratú, igen kulturált és rendkívül szerény emberek. Egyre gyorsul a hatalmas centrifuga — Ugye, valamit akart még mondani? — emlékeztetem, amikor újra megjelenik a hallban. —■ A lányokkal bizony nem volt könnyű — emlékszik az orvosnő. — A női szervezet fiziológiai sajátosságai miatt gondos előzetes kísérleteket kellett elvégeznünk. Emlékszem, hogy zajlott le az első próba Valja Tyereskovánál. Amikor megjelent az edzésen, pulzusszáma 80-ra szökött fel. Egy darabig a pihenőszobában tartottam, aztán határozott léptekkel odament a centrifugához. Beült a karosszékbe és mosolyogva mondta: — Eszembe jutott a vidám parki körhinta. A barátnőmmel voltam ott, ő rosszul lett... A hinta is majdnem ilyen ... — Itt más a sebesség — válaszoltam neki. — Csak vigyázzon, nehogy most maga legyen roszszul. A centrifuga elindult. Válját a székbe nyomta. — Ne hunyorogjon — mondtam neki a telefonba. — Nem hunyorgok. — Mindent látunk. A túlterhelés percről percre nőtt, de Válja már alkalmazkodott. Semmi félelem nem volt benne, még mosolyogni is próbált. Amikor a centrifuga megállt, nem akarta elhinni: — Ez az egész? — Gratulálunk a jó leszálláshoz — köszöntöttük. Az utolsó vizsgaedzése kitűnően sikerült. És mivel ez az esemény a születésnapján történt, mi, akik itt voltunk — Szvetlána Filipovna orvosnő, Ludmilla Grigorjevna és Irina Szerefimovna laboránsnők meg én —, felnyitottunk egy üveg pezsgőt, felkőszöntöttük Válját. ő akkor persze meg sem kóstolhatta ... Hány remek embert ismert meg az utóbbi években, hány fiatalt segített a vizsgálatok és edzések nehéz útján. — Mi vésődött legjobban az emlékezetébe? — Gagarin repülése — felelte. — Az ember első startja Bajkonurban. Sok űrrepülőt kísértem el azóta, de ezt a startot soha nem feledem. Éjjel érkeztünk meg az űrrepülőtérre és rögtön megláttuk a rakétát. A fényszórók sugárkévéjében olyan volt, mintha márványból faragták volna, hatalmas, de légiesen könnyű. Felmentünk a kabinig. Erős szél fújt. A csillagok egész közel voltak. Nagyon izgultunk. Minden újabb kísérlet előtt izgul. Elvégre nagyon-nagyon fontos ügyről van szó. Hát hadd verjen gyorsabban a szív! T. MASKEVICS
