Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-19 / 51-52. szám
IGOR GROSSMAN felvétel. 6. Akik segítették munkánkat Slaná Lehotán 7. Miehal Kulha: Nevek hosszú sorát kell átnézni 8. Mária Roékárová emlékezik... 9. Elena Rafajová: Ha nem is testvérem, egyszer felkeresem ... 10. Egész életemben azt gondoltam, hogy Ilona él! ■s t&wmmmmmmmnsmmc i ímmmHBmSHBBhmí i megholtak, meghalt a férje is, akinek emlékét ma is úgy őrzi a szívében, mintha csak tegnap költözött volna el. Pedig idestova három évtizede, hogy a negyvenhét éves Juraj Rafaj több társával együtt fegyvert fogott a fasizmus ellen. A Zvolen melletti Lieskovcén esett el. — Nem tudom, mi lett volna velem, hogy éltem volna át a sok szenvedést és bánatot, ha nem álltak volna mindig mellettem a testvéreim — emlékezett vissza Rafaj néni. — Arra azonban soha sem gondoltam, hogy még egy testvérünk élhet, akiről eddig nem hallottunk ... Ha nem láttam volna kétségbeesett, jajveszékelő édesanyámat, amikor a kis testvérkénk a karjaiban halt meg, talán azt mondanám: emberek vagyunk, az életben sok minden megtörténhet. .. Úgy határoztunk, hogy ha Zsuzsa csakugyan a mi családunkból való, vagy ha távolabbi rokonunk, autóba ülünk, és azonnal felkeressük. De ha csak névrokonunk is, a jövő nyáron akkor is meglátogatom . .. 7 a céllal mentünk Rimavská Sobotára (Rimaszombatba). Itt is készséges és segíteni akaró emberekkel találkoztunk. Margita Bartakovicová és Miehal Kulha segítségével végiglapoztuk az anyakönyvet, de hiába. Semmi nyomra nem találtunk. Ezek után már ésak abban reménykedtünk, hogy az egykori állami menhely iratai között bukkanunk valamilyen kiindulópontra. Bódi Éva, a városi irattár dolgozója a legmagasabb polcok egyikéről emelt le egy hatalmas, porlepte könyvet. „Az elhagyott gyermekek nyilvántartási könyve" — olvastuk a fedőlapon. Nevek, bejegyzések és tragédiák könyve ez, a múlt társadalom ellen tanúskodó, vádoló dokumentumok és bizonyítékok, amelyeket senki a világon nem cáfolhat meg. Eredmény nélkül, és keserű szájízzel hagytuk el az irattárat. Cljabb nyom Mielőtt elindultunk, még egy szempontot vettünk figyelembe: „Sósligeten születtem, Lovinobanán" — írta Kovácsné. Márpedig azt tudjuk, hogy az egykori Sósliget nem Lovinobanán van, hanem Pojtár mellett, amelynek ma Slaná Lehota a neve. Erre nem csak mi gondoltunk, hanem 8 Ahány név, annyi tragédia Mátyás Zsuzsannát egynapos korában árvaházba vitték, ahonnan kilenchónaposan nevelőszülőkhöz került. Ha ez valóban így volt, akkor a Rimavská Sobota-i (rimaszombati) vnb irattárában vagy másutt kell találni valami bejegyzést, ami újabb nyomra vezethet. De az sincs kizárva, hogy az ottani anyakönyvvezetőnél jelentették be a csecsemőt. Ezzel Pet'ko elvtárs is, aki minket megelőzve jó szándékkal telefonon érdeklődött a poltári vnb-n a Mátyások iránt. Slaná Lehotán nem élnek és nem is éltek Mátyások, hangzott a válasz. Ezért nem fordítottunk különösebb figyelmet erre a községre. Mégis elmentünk a poltári vnb-re. A legkevésbé bíztunk abban, hogy éppen itt találjuk meg mindazt, amit napok óta kerestünk. Itt derült ki az anyakönyvből, hogy Mátyás Mária „negyvenhárom éves hajadon 1908. május 30-ón Slaná Lehotán szülte meg Zsuzsanna nevű lányát". A bejelentő Zvonár nevezetű volt. A Mátyás név mindössze kétszer fordult elő az iratokban, egyszer a szülés alkalmával, majd egy évre rá az elhalálozottak nyilvántartásában, amely szerint „Mátyás Mária 17 esztendős korában vérhasban meghalt". A bejelentő itt is Zvonár... De a két név egyetlen személyre utal-e? Az egyik 43 éves, a másik 17.. . Két Mátyás Mária is élt volna a faluban? Esetleg anya és leánya? Ha igen, az egyik valahol még ma is élhet? . .. Feltételezés még nem bizonyosság. Gyerünk tovább! Slaná Lehotán nincs községháza, ezért a falu modern élelmiszerboltja előtt érdeklődtünk az arra járóktól Mátyás Mária felöl. Ondrej Sopuch bácsi, aki ott nőtt fel, és ma 67 éves, soha sem hallotta ezt a nevet. — Várjanak csak — gondolkozott el — keressék meg Jankó Jahodníkot, ő jóval öregebb nálam, kiváló emlékezőképességü ember. A Mátyás név azonban az ő fülének is idegen volt. Ezután még többeket megkérdeztünk, de a válasz egyformán hangzott: Soha sem éltek itt Mátyások. Akárcsak másutt, itt is segíteni akaró emberekre találtunk. Ilyen volt Mária Sopuchová és Helena Machá is, akik velünk járták a falut, ők vezettek el Mária Rockárová házába, aki nyolcvanéves, és korát meghazudtoló, kiváló szellemi frisseségnek örvend. — Ha huzamosabb ideig élt volna itt, akkor hallottam volna róla — mondja —, hiszen én akkor már tizenöt éves voltam, amikor ő a mi falunkban eszerint megszülte a gyermekét. Talán szezonmunkás lehetett a cserépégetőknél? Akkoriban sokan iórtak ide munkát keresni, rövidebbhosszabb ideig itt dolaoztak. anélkül, hoay letelepedtek volna. Abban az időben sokan haltak meg a járványban. Azonban nem ismertem olyan tizenhét éves lányt, aki vérhasban halt meg, pedig akkor én is 16 éves voltam . .. A kör bezárul... Vagy méqse? Kitől tudja a levél írója, hogy Lovinobanán Ilona nevű testvére élt? Minden hiába? Amikor megálltunk Kovácsné- Mátyás Zsuzsanna szécsényi kis háza előtt, izgatott reménykedéssel foqadott. Ugye. megtalálták a testvéremet? El kellett szomoritanunk . .. — Kilencéves voltam, amikor nevelőszüleimtől hallottam, hoav Ilona nevű testvérem él Lovinobanán — emlékezett vissza. — Sok minden történt velem, inkább rossz volt hozzám az élet, mint jó. Egészen fiatalon szolqálni mentem, Budaoesten éltem tíz évig. Volt eay kislánvom, de meqhalt, aqyonütötte o villám. Ha ő életben maradt volna, eaészen másképpen alakult volna az életem. Sok rosszat éltem meq, és soha nem állt mellettem senki, akivel meqosztottam volna a aondokot. (Két évvel ezelőtt ment férjhez.) Ezért írtam önöknek. Mindig arra gondoltam, hátha csakuayan él Ilona, akitől a sors hatvanöt évvel ezelőtt elszakított, és életünk vége felé járva, pótolhatnánk mindazt, amit az élet elvett tőlünk . . . De most mór látom, hoav minden hiába . .. Eay kazettából előkerült a féltve őrzött, eayetlen és hiteles réai okmánv Mátvás Zsuzsanna illetőséaéről: Az anvakönvvi kivonat másolata, amelyet harminckét évvel ezelőtt adtok ki Poháron ... és amelvnek eredete szószerinti felieavzéseit Poltáron meqtnláltuk az anvakönvvi kivonatban. Ez minden, ami megmaradt számára . . . Valóban ez minden? Seaiteni akartunk mi is, és sokan mások is. Ez az őszinte iavekezet kísért véaiq eaész utunkon. Nem sikerült. Nem derült ki semmi ... De akinek maaánvát ennvi ember iavekszik feloldani, bizonyára nem morod egyedül... GÁL ETA Ebben az évben 11 számunkban közöltük kis rejtvénysorozatunkat, a „Sherlockiádát", hogy olvasóinknak apró, szórakoztató örömet szerezzünk. Olvasóink viszont nekünk szereztek örömet azzal, hogy szép számban bekapcsolódtak játékunkba: a 11 kis „krimire" összesen 834 megfejtés érkezett. A legérdekesebb levelezőlapot Bratislovából, a 82 éves özvegy Bogyay Annától kaptuk, a következő szöveggel: „Szívesen közlöm önökkel a megfejtést, volt diákköri szerelmem nevét. A híres vonatrobbontó polgári neve Matuska Szilveszter volt. . Érthető, hogy ez a válasz felcsigázta kíváncsiságomat, és így felkerestem otthonában a lap feladóját. Kedves, törékeny idős hölgy fogadott, s mikor letelepedtünk meghitt szobácskájábán, szívesen osztotta meg velem bakfiskorának már-már fakuló emlékeit: — Ismertem, jól ismertem a fiatal Matuska-fiút. Kalocsán laktunk akkoriban, édesapám az ottani gimnázium zenetanára volt. Hogy úgy mondjam, nagyon élénk diákéletet éltünk. Nekem három bátyám volt, a szomszédban pedig, Braunhoffer néni a két fia mellett kosztos diákokat is tartott. Vasárnaponként összejártunk mi fiatalok, és így ismerkedtem meg Szilvivel. — Hogy milyen volt gimnazista korában? Komoly, szelíd fiú volt a Szilvi, talán az összes között a legcsendesebb. Nem, nem volt visszahúzódó, eljárt velünk q zsúrokra, a kirándulásokra, sokszor megvárt a zárdánál, ahova iskolába jártam, hazakísért, csak éppen nem bolondozott annyit, mint mi többiek. Olyan gondolkodó típus volt. Mondta is nekem párszor: — Tudja, Pannika, nekem nagy terveim vannak ...” De arról már nem szólt, hogy mik azok. Még nekem sem, pedig azt mondta mindenki, hogy szerelmes belém. A szállásadónője is mondogatta: — Te Panni, ez a Szilvi még megkéri a kezed .,." Én, mint amolyan vidám, fiatal lányka, 15 éves lehettem akkor, csak nevettem, dehogy vettem komolyan ... — Aztán mi rövidesen elköltöztünk Kalocsáról, s Szilviről csak akkor hallottam, amikor az esetéről óriási címek alatt írtak az újságok. Emlékidéző, csendes perc után most Pannika, azaz a mostani idős Anna kérdez: — A perrel kapcsolatban valami Leót is emlegettek, ugyan nem tudja ki lehetett az? Sajnos, nem tudtam, csak arra emlékeztem, hogy Matuska a per folyamán úgy is vallott, hogy tetteit Leó, a „szellem” sugalmazta. S miután a hölgy emlékezete mélyebbre nyúlt az időben, mint az enyém, ismét ő vette át a szót: — Ahogy úgy visszagondolok, az utcánkban, tőlünk vagy a hatodik házban lakott epy gimnazista magányos édesanyjával, öt hívták Leónak. Ö nem járt a mi társaságunkba, de Szilvivel barátkozott, sokat látták őket együtt... Hogy ő lett volna a sugalmazó?... — tűnődött halkan. Nos, ki tudja... Özvegy Bogyay Anna búcsúzóul megbámult fotográfiát nyújtott át, amelyen a régi Pannika mosolyog. Akinek az emlékezetében a bűnügyi krónikák e különös alakja — Matuska Szilveszter, a „biatorbágyi rém" -— még ma is úgy él, mint a csendes, szelíd Szilvi, akinek nagy tervei voltak... LANG ÉVA t
