Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-19 / 51-52. szám
Belokolodov és M. Szkurihina játföld legtávolabbi szegletéből is összesereglenek a nézők. S amikor felcsendülnek a nyitány hangjai, Larisza sudár Odette-ként, lábujjhegyen, kinyújtott karral, hattyúkecsességgel úszik ki a színpadra,.. Ezeket a sorokat a Bajkól-tó partján, egy kis házban írom, és közben kikinézek az ablakon. Vajon kik ezek a nők, akik a tóparton sietnek, vidám, tűnődő vagy gondterhelt arccal? Idegenvezetők talán, akik új csoportot várnak, hogy elinduljanak a tajgába; talán két orvos-barátnő megy erre a helyi szanatóriumból, vagy a íimnológial Intézet tudományos munkatársai, akik a Bajkál növény- és állatvilágát tanulmányozzák? Külsőre nehéz eldönteni, kicsodák ők. Ha azonban bronzszínű, nyílt, szép arcukat nézi az ember, abban bizonyos lehet: szibériai nők. L. SINKARJOV IUB Szolja Motigina, az irkutszki hőerőmű igazgatója, a műszaki tudományok kandidátusa Larisza Szahjanova, a Szovjetunió kiváló műrésze és más nemzetiségű lányok, asszonyok közül sok nagy műveltségű tanár, orvos, mérnök, állattenyésztő technikus, muzsikus, író és képzőművész kerül ki. Burjátföldi utam során megismerkedtem Larisza Szahjanovával, a Szovjetunió kiváló művészével, a kitűnő baletttáncosnővel. Larisza édesanyja forradalmár volt, kommunista, Szibériában harcolt a Szovjethatalom megteremtéséért. A kislány már gyermekkorában kitűnt tánctehetségével. Ha az Októberi Forradalom előtt nőtt volna fel, amikor a burját nők közül még senki sem tudott írni-olvasni, tehetsége aligha bontakozhatott volna ki. így azonban felfigyeltek rá, és a moszkvai színházak legjobb balett-táncosnőihez küldték tanulni. Amikor az Ulan-Ude-i operaház színpadán Larisza Szahjanova táncol, Bur-Ludmilla Taranova, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának képviselője, a szibériai építkezések egyik legjobb munkásnője pezos korcsolya-akrobata együttest látták, a szereplők között Edithet is megtalálhatták. De hő óhaját csak egy trapéz-művésznő ismerte, aki engedve Edith állandó könyörgésének, titokban beavatta mindabba a trükkbe, amellyel a magasban repülő akrobatának uralnia kell a helyzetet. Hogy a cirkuszsátor magasságán, a hintát irányító partneren múlt-e, vagy pusztán azon, hogy Edith mégiscsak inkább két lábbal állt a földön — nem lehet tudni. Egy bizonyos: egy álom véget ért. A könnyű Múzsa azonban nem engedi szabadon azt, aki neki ajándékozta a szívét... Lipcsében sláger-versenyt rendeztek. Egyszerűen odamentem és énekeltem — meséli Edith. — így fedezték fel. A hangján még csiszolni kellett. Käthe Brikmann hangversenyénekesnő — az NDK slágercsillagának, Frank Schőbelnek az édesanyja képezte ki Edith hangját. Tíz éve ennek. Azóta járja a Fekete-Fehér táncdalegyüttessel a világot, tizennyolc férfi között egyedüli nőként. Vidám és kiegyensúlyozott lényével sok feszült helyzetben billentette már helyre a megingott egyensúlyt. Fellépés előtt, menet közben próbák az autóbuszon. Találkozók mindig egy központi helyen, mert hisz szerte, szétszórtan laknak az NDK- ban. Azután ismét tovább és tovább: művelődési otthonok, üdülőhelyek, körzeti rendezvények, a főváros, Berlin. Ott voltak természetesen a VIT-en is. Edith szereti ezt a mozgalmas életet. Üjra és újra örül annak a jó kapcsolatnak, amely közte és a közönség között van. Élvezi, hogy jó hangulatot teremt, örömet szerez. A siker külföldön se hagyta el. Még ma is sok levelet, lapot, jókívánságot kap. Mint sok más asszony, Edith is szívesen horgol magának álomszép „csodaruhákat“. Majdnem minden holmiját ő készítette. Másik nagy hobbyja: gitározni tanul. — Szeretem a sanzont, a dzsesszt, a latin-amerikai ritmusokat. De azért még sokáig és szívesen maradok az együttesünknél. Jól közéjük illek, a slágereket, táncdalokat játszó zenekarom karakterébe. A hangja felvidít, könnyedén szárnyal három oktávon, biztosan és csengőn. Röviden: Szeretik őt hallani. MARIANNE WERTHMANN I A zenekart — ha szabad Így neveznem — a rádióból ismertem meg. Nem az együttes szerepelt, csupán az édesapjuk. — Három kislányom van, velük szoktam otthon muzsikálni — mondotta a többi között dr. Tersztyánszky Ödön, a Budapesti Központi Bíróság tanácselnöke. Ezek után kértem és kaptam meghívást Tersztyánszkyékhoz — házi muzsikára. Az előszobában két ifjú hölgy fogad, a harmadik a szobában várakozik. — A lányaim! — mutatja be őket az apjuk. Ami azt illeti, tényleg — kislányok. Dorottya, a bogárszemű kis boszorka, hatesztendős, Orsolya — szöszke kölyök, Pán, kezében fuvola, bocsánat: piccolo! (mindössze nyolc), Kati — fűzős csizmás kis Cherub a zongoránál — tízesztendős. A zongorán, ahol másutt nippek, itt furulyák hevernek. Egy furulya a papa házikabátja zsebéből kandikál ki. És kezdődik a házi muzsika •. . — Bach, hetes menüett, C-molll — jelenti Kati, csengő hangon, és már zeng is a zongora az ujjai alatt. Bachot Bartók követi: a Mikrocosmos . . . A szóló után az együttes következik. A zongorához a nagymama ül. Előbb a Kiskarácsony, nagykarácsony-t halljuk. (Előadja a kórus. Tagjai: Papa, mama, Kati, Orsi, Dóri.) Majd Schubert: An die Musik. (Ez a család himnusza — mondja a papa —, minden dalok királynője.) A dalt Kati énekli, a nagymama zongorán, Orsi fuvolán, a szülők és az óvodából kinőtt Dóri furulyán kísérik. Ojabb Schubert-dal: a Wohin következik (a családi induló), hasonló szereposztásban. A műsort Orsi fuvolaszólója zárja be: Utazás szánon. Honnan a lányok öröksége? A nagyapjuk nevét ugyanis még ma is sokan ismerik, de a hírnevét nem a zene terén szerezte. A nagyapa, Tersztyánszky Ödön olimpiai kardvivó-bajnok, aki 1928- ban az amszterdami olimpián két aranyérmet szerzett. — A lányaimnak elég jussuk van a zenéhez — mondja az apa. — A családunkban sokan muzsikáltak, az élő gyökér azonban a nagymama, engemet is ő tanított zongorázni. — Hogyan sikerült a lányokkal ennyire megszerettetni a zenét? — Megpróbáltuk rászoktatni őket az éneklés, a zene örömére. Kati még beszélni sem tudott, de már tisztán és örömmel énekelt. Íme, a Tyersztyánszky család „pedagógiai füveskönyve“. Ebben az otthonban mindig szól valami zene: a rádió, a zongora, vagy ők maguk muzsikálnak. A gyerekek a beszéddel együtt tanultak meg énekelni. Az alaphangszer a béres-furulya, „szellemes, könnyen kezelhető és gyors sikerélményt nyújt“. A furulyát a kirándulásokra, nyaralásra is magukkal viszik. Napi egy óra gyakorlás, szolfézs, blattolás, egyéni és közös muzsikálás, magnó („nagyon fontos pedagógiai eszköz, az ellenőrzést szolgálja“), s egy egészen szokatlan módszer: a zene és a rajzolás összekapcsolása. Hallgatják a zenét, s közben lerajzolják, mit hallanak. így már számtalan bájos, mozgalmas „mű“ született, a legjobban Orsi fantáziája gyullad föl. — Nálunk állandó „Ki nyer ma?“ folyik — idézem a családfőt. — Ha a zenét is, meg a szerzőt is felismerik, a díj 2,— Ft. Ha csak a szerzőt, akkor 1,— Ft. Az élen Kati jár, Bachot, Bartókot elmélyülten ismeri. De már Dóri és ráhibázott a Kékszakállúra. Kapott egy forintot, és nagyon boldog volt. A célunk az, hogy maximális lehetőséget adjunk nekik a képességeik kibontakoztatásához. Éppen azért arra is vigyázunk, hogy a nevelés ne legyen egyirányú. A „kötelező“ házi és iskolai munka (mindhárom lányka zenei tagozatos általános iskolába jár és kitűnő tanuló) mellett tornásznak, úsznak, kiállításokra, hangversenyekre járnak, s társaságba is, természetesen gyermektársaságba. Mi is tanltjuk őket, de egymást is korrepetálják, hadd tanuljanak meg helyesen parancsolni is, mert engedelmeskedni sokkal könnyebb, mint parancsolni. — Nem sok ez egy kicsit a jóból? — Egyszer Dézsy bácsi, az öreg és vak zongorahangoló járt nálunk. Amikor a munkája közben a lépten-nyomon felcsendülő muzsikát meghallotta, Így szólt: Bár minden családban ennyit muzsikálnának, mennyivel kevesebb idő jutna a veszekedésre! Erről — folytatja Tersztyánszky Ödön — nekem, mint bírónak is ez a véleményem ... — Mikor játszanak ezek a gyerekek? — kérdem ijedten. Ebben a pillanatban halkan kinyílik a szoba ajtaja. A résben, lent a padlón, kócos fejecske jelenik meg. Orsi kúszik befelé, négykézláb, mögötte Dóri, zokniban, titokzatos holmit tolnak maguk előtt a parketten. — Jön az Auróra! — kiáltják. — Vigyázat! Most lő az ágyúval! Bumm! Üjabb lövés dördül, ezúttal a Dóri hangján. — Jaj — sikolt Orsi —, az a marha cár eltalálta az Aurórát! Ezzel aztán véget is ér a „nagyok“ beszélgetése. A szoba megtelik a lányok zsivajával, Orsi az imént még az anyja törékeny derekán lovagolt — miközben a fuvolával hadonászott —, most pompás cigánykerekeket vet a padlón. A két másik is nyomban kedvet kap a szerepléshez: Dóri — a papa az „ Untermann'' szket mutat be, Kati hátra-hidba hajol... Az imént még áhitatosan daloló trió egy csapásra a Csongor és Tünde manóivá változik, a parketten Kurrah, Berreh és Duzzog viháncol, a kurta farmerekből kikivillan a csupasz derekuk. Búcsúzáskor, még egy vizsgakérdésre, Kati pattan elém: — Tetszik ismerni a királyi témát? Királyi téma? Hát ez mi fán terem? Zavartan állok, tudatlan barbár a zene egyik múzsája, Polyhymnia előtt. S felcsendül a nevezetes chromatikus hangsor — a thema regium —, amelyet Nagy Frigyes adott fel Bachnak. Kati szolmizálja, Orsi fuvolán kíséri. S miközben Kati kis keze előttem pked, Kodály szigorú arcát látom: lyeslően mosolyog. MOT.NÁ AURÉL
