Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-01 / 49. szám

melyben a jó hangú férjek Is szívesen dalolnak — varázsolt derűt a falu legidősebbjeinek arcára. Nem feled­keztek meg az olyan dalokról sem, melyeket még ők énekeltek a fonóban, kukoricafosztásná! vagy a katonai életben. Nagyon sokan elővették a zsebkendőket, hogy az öröm és a meghatottság könnyeit letörüljék. Az ünnepség után azt mondogatták: — Mindnyájunkat könnyekig meg­hatott ez a kedves találkozó, ez a szép ünnepség. Ne feledkezzenek meg so­hasem a fiatalok az Idősebbekről, máskor Is hívjanak bennünket össze, hiszen olyan szép volt ez a mai nap ... Kőszegi Zsuzsa téri megoldása a helyzetnek; elhisz­­szük neki, hogy nagy kópé és ugyan­akkor mégis tlsztalelkü ember. A Kakuk Marcit mintha róla min­tázta volna Tersánszky: alkata, egész arckifejezése képes hozzáidomulni szerepéhez. Amikor siltes sapkájá­ban megjelenik a színpadon, meg­kezdődik a varázslat, amely a da­rab végéig bűvkörében tartja a né­zőt. Érdekes, hogy a szereplők vala­mennyien otthonosan mozognak Ter­sánszky világában. Az egyedüli fenn­tartásom a darabbal szemben csak az, hogy a sziporkázó első felvonást kissé szürkébb második követi. Mint­ha a legtöbb petárda az első rész­ben pukkant volna el, a második, középső részre alig Jutott, a harma­dik felvonásra aztán újbál előkerül­nek a tüzes, színes gyutacsok. A szereplők valamennyien meg­tették a magukét; szép volt Gom­bos Ilona és Kövesd! Szabó Marika kettőse (Csuriné és a lánya), volt móka Szabó Rózsi és Várady Béla kajánkodásában (Pattanó Rozi és Tömpe Ambró), tetszett Szoby Gabi és Gyurkovics Mihály (a méltósága és a méltóságos). Külön említeném meg Kovács Jó­zsefet (Bojnyik), Horváth Lajos (Sus­­tik) és Tóth Erzsit (Gizust). Három különféle szint jelentett játékuk, Ko­vács József kés-produkciója nem mindennapi teljesítményi Lengyel Ferenc, Érsek György, Ta­más Jolán, Boráros Imre és Kuslczky Gyula kisebb szerepeket játszott, de a fő célt — Itt is Tersánszky-atmosz­­férát teremteni — sikerült megváló­­sitaniok. A kis Веке Artúr Ígéretes tehetség, ő is részese az ötletes In­dítás sikerének I Okvetlen meg kell említenem a Bartusz-házaspár díszletét és jelmez­terveit. Vukón György zenéjét sokan talán már ismerik is a film-musical­ből; Félix Dömény koreográfiája jól simult bele az előadás egészébe. A Kakuk Marcival tulajdonképpen tovább folytatódik egy szép és di­cséretes munka a Tháliában: felfe­­dezgetni és bemutatni azokat a mü­veket, amelyek jelentős részei Iro­dalmunknak, de amelyek — talán azért is, mert nem a sablon mintá­jára készülték — ritkán kerülnek színpadra. A Tamási-féle Énekes ma­dár és Vörösmarty Csongor és Tün­déje után a Kakuk Marci újabb szép siker. Mindhárom darabban, de leg­inkább a Kakuk Marciban felbukkan az a sajátos lira, amely a sorok kö­zött van. Ez adja az előadásnak azt a különleges varázst, amelynek ha­tása még a bemutató után is sokáig él az emberekben. ВАТТА GYÖRGY UTAM az igazsághoz Az életünk a gyermekkortól kezdve útkereséssel kezdődik; az igazság feltárására ösztönöz: mindig többet és többet tudni a világról, környezetünkről, az emberekről és önmagunkról. Az ember egy meghatározott kör­nyezetben születik. Ez határozza meg jellemének, világnézetének fejlődését, irányát. Több tényező hat egyszerre, s ebből az igazságot kereső egyén nehezen tudja kivá­lasztani azt, ami meghatározó és döntő a dolgok valódi megismeré­sénél. Az én utam sem volt egyszerű a materialista világnézetig. Azoknak a fiataloknak, akik még nem ju­tottak el idáig, de már járják az oda vezető utat, szeretném, ha sze­mélyes példám ebben segítségükre lehetne. A korhoz és szokásokhoz híven vallásos szellemben nevelkedtem. Szüleim nem nagyon szigorúan, de a szerintük legfontosabb intelmek­kel irányították utamat: „Az isten megbüntet, mindent lát, imádkozni kell stb. Kisiskolás koromban először az idealista világnézet alapján kaptam meghatározott oktatást, majd 1948 után fokozatosan kezdtem meg­érezni a társadalomban történt vál­tozásokat. Tanítóim igyekeztek fel­tárni a társadalmunkban történte­ket. Megtanítottak tisztelni a Szov­jetuniót, a munkásosztály vívmá­nyait. Kettős nevelés hatott rám — az egyik oldalon a materialista világnézet alapján történő iskolai oktatás, a másikon pedig részben a családban uralkodó idealista ne­velés, részben a vallásoktatás, a vasárnapi iskola és a templom. Mint kötelességtudó gyermek mind a két helyen mindig megtanultam, amit követeltek. Egyszerre tanultam a teológia tanítását és a marxizmu­sét. Tanultam verseket a szocialista építésről, énekeltünk mozgalmi da­lokat, de ugyanakkor zsoltárokat, aranymondásokat bibliai története­ket is. A valláshoz való kapcsolatom inkább érzelmi vonalon nyilvánult meg, s éppen ez volt a legnagyobb problémám. Nem kutattam azt, hogy létezik-e földöntúli lény, csak féltem valamitől. A középiskolában tanultam Dar­win fejlődéselméletéről, a világ ke­letkezéséről. Ezt azonnal elfogad­tam, igaznak tartottam, mégsem tudtam elszakadni a vallástól. Sokat olvastam, s a regényhősök­ben kerestem a példaképet, az esz­ményi igazság megtestesítőjét. Mint Jókai Fannija, én is „gyógyírt“ ke­restem, „világfájdalmamra“. S erre jó volt a templom hűvös csendje, az orgonaszó hangja és a közös éneklésben való feloldódás. De tet­szett nekem és vonzott Zoja Kosz­­mogyemjanszka hős és bátor ki­állása, lelkének rendíthetetlensége és hite az igazabb, jobb jövőben. Miután az általános műveltséget nyújtó középiskolába kerültem, itt alaposabban megismerkedtem az ateista nevelés problémáival. Sokat vitáztunk a lélek létezéséről, a dol­gok oksági összefüggéseiről. Ösztö­nösen megéreztem az igazságot, csak még nem jutottam el hozzá. Az érettségi előtti időszakban arra a megállapításra jutottam — ha értelmileg anyagi eredetűnek te­kintem a világot, akkor egy nagy feladat előtt állok: érzelmileg is meg kell szakítanom a „földön­túlival“ való kapcsolatomat. Elha­tároztam, hogy többet nem megyek templomba. Ez így is történt. Be­vallom, sokat vívódtam önmagám­mal, főleg a harangszó keltett ben­nem hiányérzetet. Az imádságokról is lemondtam, hisz ez sem lett volna becsületes. Vagy a teljes igazság, vagy semmilyen. A meg­alkuvást már nem tudtam elkép­zelni. Nagy segítségemre voltak jellem­beli tulajdonságaim is. Gyűlöltem a ravasz, hazug embereket, s így önmagamat még szigorúbban bírál­tam. Főiskolai tanulmányaim során sikerült érzelmileg is elszakadnom attól a lénytől, akiről sokáig azt hittem, hogy a mindennapi életem függ tőle. Megtaláltam az igazságot, elju­tottam egy új hithez, az emberek­be, az ember alkotó, világmegvál­toztató képességébe vetett hithez, a kommunista meggyőződéshez. Akaratomnak tudható be, hogy eljutottam jelenlegi világnézetem kialakulásához, és ebben nagy gze­­repe volt a marxista-leninista ta­nok tanulmányozásának. Szeretném, ha sokan követnék példámat, főleg azok, akik a peda­gógiai pályát választották hivatá­sukul. Érezniük kell, hogy a kettős énű, nagy szavakkal érvelő tanító­nak nincs igazi jellemet és világ­nézetet formáló ereje. Napjainkban már nem elegendő csupán a társa­dalomban elfoglalt előnyökért kép­mutatóan beszélni ,a világ anyagi­­ságáról. Pedagógusainknak min­dent meg kell tenniük annak érde­kében, hogy eljussanak az igazság­hoz. A fiatal szülőknek azt javaslom, hogy gyermekeiket óvják a kettős neveléstől. Már kiskoruktól fogva vezessék a tudományos igazság út­ján, hogy a szocialista társadalom kiegyensúlyozott, értékes tagjaivá váljanak. JALECZ MARIA

Next

/
Thumbnails
Contents