Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-27 / 44. szám

— Ki ai én legügyesebb kisfiam? Tüskésdisznóm, indióníőnököm, urundiburundiml Kié ez a talpacska? A cicáé? No, majd megcsiklandozom, meglátjuk, ki húzza össze a lábát? Jé, ez a talpacsko nem is a cicáé, hanem Gyurgyókóé. — A fiatalasszony fölkapta az ágyról a csiklandóson kacagó gyereket s néhányszor játékosan, meglódította a levegőben. — Zsupp, zsupp, kenderzsupp, ha megázik, kidobjuk!

A szoba teljesen ép. Csők a szekrényeket ürítették ki módszeresen, s az ágyakból vittek el mindent, ami textil. Csupasz szalmazsákon, egyetlen pokróc alatt alszik anya és fia.

Nem fáznak — soha még ilyen trópusi nyarat nem látott ez a vidék. Mintha leforrázták volna: a megfeketedett, görcsbe rándult faágakon nem rezeg egyetlen húsos levél; megfonnyadt, alvadt vérszinűvé rozsdásodott a parányi kert sokféle kincse is: a borsó, az eper, a paprika, a málna, a paradicsom, a sárgarépa, a kapor, a torma. A kénsav marja fel füstölögve így a földet. Tegnap fölmerészkedtek a dombra, kiásni a sórgorépát, hátha akad ehető — látták, hogy a lapály, ahonnan máskor arany színnel és kenyérszaggal üzent a nyár, fekete porrá morzsolódott pusztaság.

A tornác lépcsőjén reggeliznek. Vízben főtt krumpli, egy pohár langyos tea. A szomszéd háznak nincs teteje — nádas ház volt —, csak a tömésfalak állnak fejükön fekete koszorúval. A gyerek nem tudja megszokni. — Ilyen melegben nem is kell tető — magyarázza könnyedén az asszony. — Mire ősz lesz és esni kezd az eső, így: ssss, ssss és fújni kezd a szél a hegyek felől, hjuuu, hjuuu, akkor raknak rá új tetőt, ilyen szép piros cserepekből, mint a miénk.

■ Anyu, most nyár van?

— Nyár van, tengelicém. Te már tanultad az óvodában, hogy négy évszak van, tavasz, nyár, ősz, tél. És tizenkét hónap. Gyere, szépen mondd utánam: Január elöl jár. A nyomán február. Március szóntóvető. Április nevettető. Május szépen zöldellő. Június nevelő. Július érlelő. Augusztus csépelő. Szeptember gyümölcshozó. Október borozó. November télelő. December pihenő ... Most augusztus van.

— Mit csépel az augusztus?

— Gabonát, kisfiam. Abból lesz a kenyér,

bántják is anyukát. Azt akarod, hogy bántsák anyukát? Ugye, hogy nem. Lehet, hogy már ma ide érnek. Tegnap ugrottak ki abból az égő repülőgépből, te is láttad azokat a kis fehér gömböket a levegőben, azok voltak a pilóták. Egy ilyen pilótának mindene van, a legdrágább műszerekkel és fegyverekkel van fölszerelve. Van vízálló ruhája, ejtőernyője, pillanatok alatt fölfújható műanyag csónakja, rádiója, kézifegyvere elegendő lőszerrel, összeszerelhető dzsungelbicskája, amit fűrészelésre, ásásra vagy fejszeként is használhat, gyufáját nedves vagy jeges helyen, a szélben is msggyújthatja, füstjeleket adhat, jelzőrakétákkal rendelkezik, kötszere van, fertőtlenítő szere, a betegségek ellen különleges labdacsok védik, ha szükséges, horgászik, ha cápák támadják, vegyszert szór ellenük a tengerbe . . . csak tudod, kisfiam, mije nincs egy ilyen katona bácsinak? Kenyerei És útközben nem talál gyümölcsöt, dinnyét, barackot, semmit, és nem tud lőni .fácánt, mert azok is megdöglöttek ebben a szárazságban, és nem tud fogni a folyóban halat, mert azok is fölfordultak mind. Pedig sokat kell ám gyalogolnia, mire ideér, és már nagyon-nagyon éhes lesz. és mennyire örül majd, ha anyukától kap egy kis kenyeret. Igaz?

Az asszony elhallgatott, mert kásás lepedék tapadt a hangszálaira. A gyerek kíváncsian nézte.

— Most a páskomkutat meséld el,

anyu.

tan.- Melyiket? — kérdezte szórakozot— Amikor a csöcsös korsót beleejtetted a páskomkútba, és apu leengedte érte a vasmacskát.

Az asszony nem felelt. Nehézkesen feláll.

— Eredj homokozni, kisfiam.

A gyerek örömmel iramodott az udvar sarkában sárgálló homokbucka felé. Ezt a kocsi homokot minden tavasszal meghozzák neki, mert minden télen elmossa a hóié. Megnyugtatóan visszaszólt:

Nem ülök óm rá, csak a sarkamra

ülök.

— Ráülhetsz — mosolygott az anyja.- Meleg.

A reggeli maradékát, még a krumplihéjat is visszavitte a domboldalba fúrt pincébe. Aggályoson ügyelt, egyetlen falat ennivaló ne legyen a házban, az

vasrudakkal szurkálták, hogy elásott hombárokat találjanak, a boroshordóknak kiütötték a fenekét, a szalmakazlat széthányták — de kinek jutott eszébe, hogy egy üres kádat odébb fordítson a faltól?!... Amikor о tábornok autója fölrobbant a Szittyósér fahidján, anyósa ráparancsolt: rejtőzzék ide a gyerekkel. S aszott melle közül a sárga zsinóron lógó bőrzacskót az ő nyakába akasztotta. — Pendzsi, ha úgy látod, nincs más megoldás... Anyósa füvesasszony volt.

Egy hétig lapultak itt a vaksötétben. О szakadatlanul mesélt, ne reszkessen a gyerek, ne sírjon, ne hallja a robbanásokat, a tankok dübörgését, farkaskutyák vonítását. Egy hétig? Nem, nem tudja biztosan. Napok óta csend volt, amikor előmerészkedett, s a pinceajtó résén át látta, hogy a házuk áll. A házuk igen.

... Csak percekig maradt a rejtekhelyen: a gyereket nem szabad egyedül hagyni. Szerencsére, kicsi még, nem érti, mi történik körülötte, testében mégis fészket rakott a rettegés: éjszakánként tízszer is fölsikolt. A gyertyafénynél számba vette, mennyi élelmük maradt. Kis zacskó rizs, fél zsompor krumpli, egy bögre fenekén kanálfej zsír. Jól beosztva egy hét. És azután? ... Megtapogatta

zett a nagypapa fényképére, mindig felsóhajtott: „Miért nem szólítanak már engem is, de jó lenne végre megpihenni, járj közben érettem szent fiadnál, Mária, aranyház." Nagymamának most már jó, szépen alszik, és nem fáj о dereka.

Engem is elásol? — érdeklődött komolyan a gyerek.

Az asszony szívenütötten bámult, karjába kapta a gyereket, csókjaival borította. — Édes kis csiripiszlim, te vagy anyuka mindene, dehogyis áslak el!

... Egy hét* múlva végigballagtak a falun. Indióncsákójában a gyerek, barna-fekete fácóntollal körültüzdelve, derekán vörös selyemből arasznyi széles -szalag, kezében cifra nyelű, fából faragott fokosa. — Elmegyünk Istihez, és játszhattok indiánosdit a szórkupacok között. Aztán ha egy kicsit föl akarja tenni az övedet, ne legyél ám olyan irigy, mint a múltkor, mert Isti neked unokatestvéred ... — és beszélt, beszélt megállás nélkül, ne lássa a gyerek, amit ő. Sok ház kiégett, de látszott, hogy a falut nem akarták módszeresen elpusztítani — ha körülötte felperzselik a földet, üres házakban ki tud berendezkedni? Azok se, akik netán a hegyekbe

GALGÓCZI ERZSÉBET:

IUYOLC KARÉJ KENYÉR

A gyerek félretolta a krumplit: — Adjál kenyeret.

— Hogy kell mondani?

A gyerek engedelmesen darálta:

— Anyu, kérek szépen kenyeret, köszönöm szépen, szívesen.

— Nincsen, kisbogaram.

— De van! —- makacskodott a gyerek. — Ott van a kredencben. Mutasd meg, hogy nincs.

— ölébe húzta a gyerek durcás fejét.

— Azt nem szabad megenni, kis receficém, mert az a katona bácsiknak kell. Nemsokára itt lesznek a katona bácsik, és nagyon mérgesek lesznek, ha nem adunk nekik kenyeret. Talán még

egy kerek cipón kívül, amelynek máris hiányzott a serclije. A hűvös, dohszagú pincében a hátsó téglafaltól elgördített egy üres szapulót. A mögötte levő nyíláson legugyorodva éppen csak befért. A pincének ezt a meghosszabbítását még a háború kitörésekor határozta el anyósa, egy hetvenéves ember előrelátásával: ide rejtették az ennivalót. Csak ezzel az üres szapulával álcázták, Minél hanyagabbul takarunk valamit — mondta anyósa —, annál kevésbé gyanús. Ha a padláson, a tűzfalon lenne ez a nyílás, elég volna nekidönteni egy feleslegessé vált kiskertajtót, rajta néhány száradó ronggyal. A rekvirálók még az udvar, a kert földjét is hosszú

mellén a zacskót: még hagyott benne annyi fehér port...

Észrevétlenül megállt a gyerek fölött. Gyurgyóka kis lapátjával mély lyukat ásott a homokba, belefektette Bencsi nevű gumibabáját, gondosan betemette. Meg is púpozta a tetejét. Fölnézett az anyjára, öreg volt az arca.

— Anyu, miért ástad el nagymamát?

Anyósát a küszöbön találta, mellén

bajonett ütött sebet. Talán azért védelmezte olyan elszántan az üres házat, hogy félrevezesse a behatolókat?

— Mert már öreg volt, kisfiam, öreg volt, beteg volt, éjjel nem tudott aludni; fájt a dereka, fájt a lába, nem tudta befűzni a cipőjét, és valahányszor ránémenekültek. Talán telepeseket szánnak majd ide ... A templom (kislánykorában építették, s a szakállas festő az ő fekete fürtös fejét is fölpingálta az oltár körül röpködő szőke kisangyalok közé) porig égett. A szürke hamuban megszenesedett csontok virítottak irdatlan mennyiségben. Hányinger gyötörte, összegörnyedve kuporodott az árokpartra, de csak mocsárzöld hab bukott ki a száján. Azt hitte, vége: képtelen tovább alakoskodni, a gyerek se élhet ebben a rettegésben, halálfélelemben. Aztán a megviselt, eszelős, arcocskára nézett, érezte a beléje kapaszkodó ujjakat: — Miért égett le a templom, anyuka? összeszedte magát.

— Belecsapott a villám, kisfiam. Tudod, egyszer minálunk is belecsapott a nagy akácfába, egészen a gyökeréig ketté hasította. Apu lánccal összekötözte, hátha meggyógyul, de nem gyógyult meg, elszáradt, ki kellett vágni. Emlékszel, te is ott voltál, segítettél is apunak. Először fölment rá a létrán, minden ágára kötött egy vastag kötelet, a kötelek végét kihúzta a kertbe, kicövekelte. Aztán fogta az ásót, a fejszét, a csákányt és a fűrészt, és elkezdte keresni az utolsó gyökeret. S amikor mélyen a földben megtalálta az utolsó gyökeret, szólt nekem meg a nagymamának, meghúztuk a köteleket, s a nagy akácfa kidőlt,

Istiékat nem találták otthon — „biztosan kimentek a szőlőbe permetezni" —, s megértette, hogy nincs több élő a faluban. Ha egyedül marad, nem ilyen iszonyú. Miként döntsön egy reá bízott, gyanútlan élet felől? A legjobb esetben is éhen veszünk.