Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-20 / 4. szám
És már elő is veszi a Lett SZSZK-ban tett utazása emlékeként a Rigában készített akvarelleket. Finom csipkézetű gótikus templomok, bűbájos, ódon utcácskák barokk emlékekkel, ismerősnek tűnő városrészek, szinte mintha Bratislava óvárosában járnánk, amint a fátyolosán áttetsző, világoskék, rózsaszín akvarelleket szemléljük. A vidám, erőteljes színek viszont Szamarkandot idézik. — Oh, az gyönyörű! — lelkendezik a festő*művésznő. — Nagyon szép élményeim voltak Üzbegisztánban is. A közép-ázsiai parasztasszonyok életét tanulmányoztam. 1973-ban egy nagy kiállítás készül a Föld és lakói címmel. Az üzbégek kedvességéről, vendégszeretetéről órákig lehetne beszélni. Ha vázlatokat készítettem, körülvettek, figyeltek. Ha befejeztem a munkámat, azt se tudtam, melyikükhöz menjek, annyian meghívtak az otthonukba. — A festőművésznő nagyon sokfelé járt már a világon. Ahogy említi, Párizs, Sztambul, Tokio, Firenze, mind művészi ihletet, élményt adtak alkotásaihoz. Hol érte a legmélyebb hatás? — Jelenleg a reneszánsz itáliai nagy mestereinek a bűvkörében élek: Boticelli, Raffaello, Michelangelo. Időtlen művészetük lenyűgöz. — Hogyan indult pályáján? Végigsimít őszülő haján, azután emlékezik: — Apám orvos volt, anyám rajzolgatott. Tőle örököltem a készséget. Talán az otthoni kedvező légkör segítette elő, hogy tehetségem kibontakozhasson. Moszkvában végeztem el a főiskolát. Alekszej Gafcsenko volt a mesterem, de sokat tanultam Nyikolaj Szergejev népi festőtől is. ' Vera Aralová először a színház világában élt. Díszleteket, kosztümöket tervezett. Nagyon sok moszkvai színházban ö készítette a dekorációt. 1970-ben ezért a munkásságáért nyerte el az Érdemes művész címet. De a múltból másfajta emlékek is felbukkannak. Mikor még a Front Színház dekorációin dolgozott. — Ma már nem is tudom elképzelni, hogy bírtuk? És amikor a romokon újra kezdtük a színjátszást, hogy az embereket szórakoztassuk! Bizony sokszor jéghideg volt és úgy kellett a festéket felmelegíteni a díszlet festéséhez. De csináltuk lelkesen! A festőművész későbbi alkotásai, ahogy említi, számtalan kiállításon szerepeltek. Tagja a Moszkvai Művészek Szövetsége vezetőségének. A NOSZF 50. évfordulója alkalmából ő rendezett, kizárólag festőművésznők műveiből, válogatott tárlatot. — Sok műtermet megnéztem, sok érdemes festővel találkoztam és válogattam össze a kiállítás anyagát. — Nagyon mozgalmas, tevékeny életet él a festőművésznő. Családi körülményei megengedik ezt? — Bizony, míg a két fiam kicsi volt, sok időmet lefoglalták. De most már felnőttek, önállók. Az egyik költő, — mosolyodik el egy kis anyai büszkeséggel. — Ma már szinte a műterem az otthonom. Pedig az igazi ott van, látja — mutat a moszkvai este ezer fényében egy légvonalban nem nagyon messze eső, kimagasló épületre. — Még felteszem a kérdést: — Mi a véleménye a modern, absztrakt festészetről? — A realista ábrázolás híve vagyok. Érzem a művész felelősségét, azt, hogy a széppel kell megismerkednünk, nevelnünk kell népünket és mindezt érthető, művészi eszközökkel. Felkeltettük az érdeklődésüket, különösen a fiatalokét. Jó eszköz erre a rádió, televízió, meg a sok kiállítás. Ha a munkások megnéznek egy tárlatot és nem értik, hogy mit ábrázol az a festmény, bizony megmondják a véleményüket. Hogyan állhatnék a szemük elé? — És a művész kísérletezési joga? — Annak semmi akadálya, hogy a magunk kedvtelésére ne próbálkozzunk újfajta stílussal. De a nyilvánosság elé nem visszük. Tárlatlátogatóink hisznek bennünk, és ez minket is arra kötelez, hogy a szépet, a nemes érzelmeket hozzuk felszínre, tehetségünkhöz mérten. A hétmilliós város forgatagában robogva, tolmácsnőmmel még percekig arról beszélünk, hogy ez az ízig-vérig művész mennyire össze tudja hangolni hivatását népe szolgálatával. BERTHÁNÉ S. ILONA Moszkva egyik külső kőrútján, egy sok emeletes ház tetője alatt van a műterme Vera Aralovának, a Szovjetunió érdemes művészének. A megszokott műtermi látvány tűnik a belépő elé: festőállványok, kis asztalkára helyezett ecsetek, vázlatok, könyvek, egy indiai sál, néhány szál virág és persze képek és képek. Mindez kissé bohém elrendezésben, de mégis megnyugtató harmóniába olvadva és egyéni elképzelésben. Persze, a külsőségek csak másodlagosan teremtik meg az intim légkört. Az atmoszféra valódi megteremtője maga a festőművésznő, közvetlen, természetes egyszerűségű lényével. Máris ott gőzölög előttünk a jó, erős orosz tea, mellé sütemény, és így a háziasszony eleget téve vendéglátói figyelmességének, nyugodtan megindulhat a beszélgetés. — Úgy tűnik, a barna a kedvenc színe, — mutatok jó néhány nagyobb festményre, amelyek kisgyermeket tartó és vizet hordó asszonyokat ábrázolnak, és amelyeken feltűnően dominál a meleg árnyalatú barna szín. — Sokféle színt használok, nézze, például ott a sarokban azt az élénk pirosat. De ezeken itt valóban a barna az uralkodó tónus. Indiában jártam legutóbb. Nagyon meleg volt. Ügy éreztem, ezzel a színnel tudom legjobban érzékeltetni az ott vibráló légkört. Nagyon tetszettek nekem az indiaiak. Szép alakúak és mozgásúak. Csak nagyon sajnáltam az asszonyokat nehéz életük miatt. — Milyen technikával dolgozik? — Temperával, olajjal. De sokat dolgoztam grafikusként és akvarelljeim is vannak. BÍZNAK BENNÜNK ÉS EZ KÖTELEZ...
