Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-28 / 31. szám
VLADIMIR MAJAKOVSZKIJ Lilikének Levél helyett Dohányfüst cserzi a levegőt. Szobám: Krucsonih poklából egy fejezet, Emlékszel-e, az ablak előtt hogy ültünk először, s én önfeledten simogattam a kezed? Ülünk ma is, szived vasban. S holnap talán kidobsz, szitkozódva, gyalázva: rohanok az előszobába, remegő karom alig leli, hol a kabát ujja, és testem elnyeli a förgeteg utca. Szörnyedek, mordulok, kétségbeesem s majd felfordulok. Minek ez a játék? — Édességem, százszorszépem, búcsúzzunk el másképp, s mert szerelmem nehéz súly kolonca rajtad örökké, bárhova tűnnél: végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa utánad most a keserűség. Munkája végén a hajszolt ökör elmegy, s hideg vizekbe fekszik, ahol alhat. Nekem csak egy tengerem van, a te szerelmed, de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat. Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt, királyion végigterül a napvert homokon. Fölöttem csak a te szerelmed lángol nap gyanánt, de hogy kivel és hol vagy, nem tudom. Ha költőt kínoznál ennyire, az, kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel, de nekem mindabból, ami csengés, rím, vigasz, csak a te drága neved csengője kell. A lépcsőházban nem vetem le magamat, mérget sem iszom s ravaszt nem húzok meg halántékomon: tekinteted kése marad fölöttem az egyetlen hatalom. Holnap már azt sem tudod, hogy koronám fejeden ragyogott, hogy virág-lelkem fölperzseltem érted, s a gyors napok szárnyas karneválja prédául dobja verseim a szélnek, Vagy megállít szavaim avara, mialatt mohón lihegsz majd valahova? Engedd legalább, hogy búcsúzni csókjaimat terítsem távozó lépteid alá. Szabó Lőrinc fordítása ■ ■ .... .. ■ H ■ I Amikor visszaértek az üdülőbe, a liftes kiszólt a felvonóból : — Tessék beszállni. — Csak az elsőre megyünk. — Tessék csak beszállni! Beléptek az ingó kalickába, és ekkor megértették, miért kell liften menniök az első emeletre. Az ülésen ott kucorgott a liftes kisfia. — Liszt! ... liszt! ... — tapsolt a kisfiú nevetve, boldogan. — Mit mond? — A liftet mondja lisztnek. Szomorú, féllábú férfi volt a liftes, a hiányzó féllába ott fagyhatott le a Donnál — most meghatottan nézte a selypítő gyereket. A kalicka zökkent, kiléptek az első emelet hosszú folyosójára. ' — Miért hagyja, hogy így mondja? — kérdezte a mérnök. A liftes változatlan szomorúsággal és meghatottsággal felelte: — Mert így könnyebb neki. Csapódott az ajtó, a kivilágított lift lassan lemerült a mélybe. A lány a falnak dőlt a nevetéstől. — Liszt!... liszt!... A férfi bosszúsan rászólt: — Ugyan, ne nevess! Még azon az estén veszekedtek is. Vacsora után — a langyos holdfényben — az országúton sétáltak. A férfi megállt, az egyik magasra nyurgult jegenyére mutatott: — Nézd ezeket a jegenyéket! Itt a tetőn, az örökös széltől, féloldalas lett a koronájuk. Nézd, egészen olyanok, mintha lófarok-frizurát viselnének. Látod? A holdfény még jobban kirajzolja ... Hirtelen a lányra" pillantott. — Egészen olyan, mint a tiéd. Már igazán elhagyhatnád. — Mit? — kérdezte a lány bágyadtan. Olyan boldog volt a rátörő szerelemben, mintha csak erre az egyetlen kérdésre futná az erejéből. — Mit ... mit! ... — gúnyolódott a férfi. — A lófarokfrizurádat. Már nem divatos. Mindenki ezt viseli, még a mátrai jegenyék is. A lány mintha felriadt volna a kábulatból. — Nekem tetszik. — Nekem nem! — Nekem igen! — Krétapapírra nyomtatnálak, és egy tavalyi divatlapba préselnélek. A tavalyi divatlaptól sértődött meg. Tulajdonképpen három szénaszag van: a frissen vágott fű szaga, a napon száradó széna alattomos, súlyos füstölgése és a lobogó nyár fényeitől megperzselt növényi illatok. Állandóak ez a három bódulat keveredik, és mint álnok szeszei«, egymást erősítik. Részegek voltak, fölöttük az óriás, vakító égbolt. És ez a hatalmas kékség lángolva zuhant rájuk. Azon a délutánon a lány olyan füstszagúan ért haza, mintha egy szénacsomót hozott volna magával, melybe belekapott a láng. Két szobatársnője és a szempillahúzó Loli éppen együtt voltak. Loli kertelés nélkül beleszagolt a lány ruhájába. — Mitől olyan füstös ez a vászonrongy ? ö nem felelt. De az asszony csak tovább feszegette: — Mondja, Kati, maga szenet éget ilyenkor az erdőn? Attól füstös? Mit felelhetett volna? Csak nevetett. Csak nem vallhatta be, hogy a férfi, amikor utána megcsókolta a szemét, a „nagy, fekete, kormos“ szemét, ezt mondta: — És most mit tegyek drágám? A bazárosnál legfeljebb egy tábla csokoládét vehetnék, mert az emlékpoharat vagy a levelezőlapot igazán mellőzhetjük ... Ha a csokoládé mellett döntünk, a táblát kettétörjük, te beleharapsz az enyémbe, én a tiedbe, és így őrizzük meg. No nevess Katikám ... És nyisd ki a szemedet, nyisd ki egészen! Ugye, ezt mégsem lehet ... Ezt a csokoládét ... De várj csak, valamit azért kitalálok ... Nézd, ez a kis fiatal fenyő itt állt mellettünk, éppen a fejednél . . . tavaly ültették ... Ez Rt leselkedétt! ... Nézett minket ! ... Nézd, milyen formás! ... öt nem hagyjuk itt! 1 Kiásom és hazavisszük. — És mj le.sz vele? — Otthon hordócskába ülteted, és ott álLmajd az erkélyeden. Ö akkor megint lehunyta a szemét. — Ne, ne vigyük! Elszárad ... — mondta halkan. S még hozzátette: — Félek tőle ... A férfi megcsókolta. — Igazad van, a kicsinek élni kell! De akkor jelöljük meg másként ezt a délutánt ... Tűzáldozattal, mint a régiek. Igen, tűzzel fogunk áldozni az isteneknek, akik szerettek minket. Égettél már borókát? — kérdezte vá. ratlanul. ö csak a fejét ingatta: nem, ,nem ... Alig hallotta a férfi szavát-. Hanyatt feküdt, s az alkonyi égboltot nézte. Már szürkéskékké halványult. Madarak köröztek a magasban. Nagyon sokan és nagyon sebesen. Sűrű rendetlen csapatokban köröztek, mintha lázasak lettek volna. Lassan a homlokához nyúlt: lázas volt ő maga is. A férfi bicskájával már ki is vágott egy borókabokröt. A bokor ártatlan volt, gyanútlan volt, lihegett a melegtől. A férfi száraz ágakat gyújtott meg először, majd a kis máglyára dobta a bokrot. — Ne, Zoltán ... Igazán ne ... — többször, értelmetlenül, halkan elismételgette. És azután a boróka egyszerre lángolni kezdett. Nem csapott magasra a lángja, de perzselt és pattogott és füstölt. És csodálatosan aranysárga volt a láng. És az ő kis tisztásuk pil-ILLÉS ENDRE P YÁRI TÁJ KÉT FIGURÁVAL (Befejező rész) lanatok alatt megtelt füsttel. A kis borókabogyók még zölden sustorogtak, majd megaszalódva, ráncosán, hirtelen belehulltak a tűzbe. Szép volt? Talán szép is ... De hosszú, és ijesztő, és köhögnie is kellett. Már nagyon dobogott a szíve. Legszívesebben elfutott volna. ... A három asszony még mindig a ruháját szagolgatta. Hát mondja el nekik, hogy a férfi a karján hozta le a dombról? A karján — egészen az országúiig. És még az úton is így vitte jó ideig. Már megint kint ültek egy másik domboldalon, most a fagyott erdei fenyvesben. Néhány éve ültethették itt a fenyőcsemetéket, azok nőttek tavasztól őszig, majd új tavasztól az újabb őszig, de az elmúlt tél, a nagy viharok csonttá fagyasztották az egész nyugati oldalt. És ezen a nyáron már olyan volt ez a rész, mintha lángnyelv nyalta volna végig a fiatal erdőt; rőtbarnán álltak a kis fák mind. De a hosszú tűlevelek még mozdulatlanul kapaszkodtak az ágon — holtan, mereven. Nagy gyantaszag. És délutáni csend. Nem véletlenül elhalkuló pillanat, mint a városban. A csend — súlyos ősi elem, mint a víz. Néha egy-egy rebbenés: szöcske ugrik, madár csirren, nagyon távol valaki kiélt. De a csend itt nem borítható fel, ez a csend a világ nagyon régi halmazállapota. A férfi fogja a lány kezét. Ez a nyugati domboldal egészen olyan, mint egy kis temető, sírokkal és sűrű, barna keresztekkel. A fagyott, fiatal fenyők között feltűnik egy-egy lila kóró is, a gyermekláncfű pelyhes feje és a piros vadszegfű. Mintha valaki virágokat hozott volna a kis sírokra. A lány megborzong. Arra a csúnyán meghalt, legelső, ostoba szerelemre gondol. A múlt télre. És tudja, egészen pontosan tudja: a férfi is valamilyen régi emlékkel bíbelődik most. Utolsó délutánjuk. Még körülnéznek a jól ismert tájon: távolban a kékbe vesző erdők, körülöttük ez a barna fenyves, és közbül rengeteg zöld. A reggeltől estig változó zöldek, a halvány fűzöldtől a fenyők mély sötétjéig. És más a nyírfák zöldje, s megint más a tujabokroké, a gesztenyéé, a távoli hegyeké, a közeli domboké. Van kékeszöld, szürkészöld, feketébe omló zöld. Csoportonként, foltonként, rétegenként új meg új zöld. És körülöttük is egy-egy pettynyi zöld. Itt-ott egy-egy fagyott fenyő küzd az életéért. Az egyiknek a csúcsa zöld, a másiknak a felső ágai is, a harmadiknak csak egyetlen ága, de némelyiknek zöld az egész oldala. Egyre erősebb gyantaszag. Ezek élni fognak. Közbül magas, egészséges, erős nyírfák is. Ezek nem fagytak meg. A férfi feláll. — Induljunk, Kati! A lány is felnéz, majd mindkét kezét nyújtja, hogy felhúzzák. Amikor kiegyenesedik, megáll a férfi mellett. — Valami emléket mégis viszek innét. — Mit? — Amit a liftes kisfia mondott: liszt. A férfi várakozva ránéz, a lány megindul. — Különben nem is ezt, csak az apja magyarázatát: „így könnyebb“. Hát legyen könnyebb. Nekünk is.
