Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-07 / 28. szám

ász felkészült ró, hogy a felesége harcolni fog a gyerekekért, elszántan, kíméletlenül, .akadályt nem ismerő szívóssággal, melyet a bosszú forrpontig hevít. De Lili meglepő nyugalommal egyezett bele, hogy a fiúk nála maradjanak. Csupán azt kötötte ki, hogy a hét végét meg a vakációt együtt töltsék. Gergő, az idősebb fiú — a kamaszkor most vette munkába az arcát, feldúlva gyermekvonásait, kiélesítve mindazt, ami puha és gyöngéd volt rajta —, komoron vette tudomásul, hogy el kell hagynia az anyját. Haragja az apja ellen fordult, aki gyámoltalan igyekezettel próbált a kedvében járni, öcsi élvezte a változást. A még félig üres szobákban tihanyi visszhangot játszott, ismerkedett a szomszédokkal. Köteles néninek elénekelte az úttörő indulót, Zsókát táncdalokkal szórakoztatta, sétálni vitte Darkóék kutyáját, kézállásban ment le a lépcsőn. Nem telt belé egy hét, a ház össze lábosait ő nyalta ki, ő mártogatta tisztára a peosenyezsiros tálakat, a körfolyosó visszhangzott o nevétől. Ihász elégedetten állapította meg, cseppet sem hiányzik neki az anyjo. S ugyanokkor szorongás fogta el: hűtlen természet, akárcsak Lili. Nem éri be a szeretet állandóságával, hódításokra vágyik, azonnali győzelmekre. Elbukfencezi az érzelmeit, hízelgéssel pótolja a ragaszkodást. Kis bohócI Gergőt nemesebb anyagból gyúrták. Szilárd és egyenes, képtelen engedményeket tenni, őszintesége mármár sértő. Sok baj lesz még vele, sok gond. Máris magányos. S magányát o fájdalom támadására használja fel. Persze őt támadja, amiért elszakította Lilitől, akit lázadozva, kínlódva szeret. Sokkal értelmesebb annál, semhogy ne tudná, hogy a pusztító veszekedések mindannyiok életét kikezdték, menekülniük kellett, hogy ne tartsa fogva őket Lili legvadabb kitörésein is álderengő könyörtelen varázsa.

Végre megszabadult tőle. Ügy kikerüli a közös emlékeket, mint a pocsolyákat. Jól meglesznek hármasban. Pár hónap, és magához szelídíti Gergőt,' a bizalmába férkőzik, azt is elmondja, amit szégyell. A szégyellni való dolgok sajnálatot ébresztenek Ilyen kamaszban, lám, családapa létedre milyen gyenge, rászedhető vagy. Helyes ez a módszer? Nem célravezetőbb, ha takaréklángra csavarja az érzelmeit?

Gergő a sarokban ül, térde közt lógatva kezét. Előtte egymásra rakott könyvek, összefirkált papírszalvéta.

— Mit csinálsz, fiam?

— Semmit.

— Tanulj vagy olvass.

Gergő a fejét rázza.

— Kísérj el.

— Nincs kedvem.

— Mihez van kedved.

— Ez az örökös gondoskodás! Szállj le rólam. A lélegzetemet is számon tartod.

Hülye kölyök! Ahelyett, hogy belém kapaszkodna. Serdülőkori forrongás, erjedés. Türelem kell hozzá. Az anyjával sosem forrongott. Úgy viselkedett, mint aki tisztában van vele, mit vállal, mégis vállalja.

— Apu, én elkísérlek — ajánlkozik öcsi.

Mire megjöttek, Gergő nem volt sehol, öcsi fütyült, hahózott, majd megrándította a vállát. — Ellógott. Megehetem az almás pitéjét?

Ihász csak másnap kérdi meg, mintegy mellékesen:

— Hol voltál? — S mielőtt Gergő felelne, válaszol is.

— Nem baj, ha jársz egy kicsit, levegőzöl, rád fér egy kis mozgás.

— Anyánál voltam.

öcsi egyik tenyeréből a másikba gurítja az üveggolyókat. — Kártyáztatok? Anyu csal a kártyánál.

— Te csalsz. És lopsz is. Elloptad Anya fésűjét.

— Nekem odta.

— Frászt odta neked!

— Elég legyen! Nem bírtad kivárni a szombat délutánt? Ügy állapodtunk meg ...

— Nem érdekel. Akkor megyek, amikor rám jön.

Rá kellene szólni, micsoda hang ez?! De Gergő

hangja nincsen szinkronban az arcával, melyet gyermeki segélykiáltás feszít. Szemhéja vörös, mintha virrasztott volna. Lehet, hogy sirt. Múltkor megleste. Az ablakpárkányon lógózta a lábát, s szinte taktusra folytak a könnyei.

— Hogy van Anya?

— Jól! — mondja gyorsan. — Nagyon jól! — teszi hozzá, és a térdére mered.

Ihászné a kertben várta őket, kézen fogva futott velük a kavicsos úton, majd térdével betaszította a félig nyitott előszobaajtót.

— Itt vannak! — Kiáltására hosszúra nyúlt fiatalember dugta ki a fejét.

— Sziasztok.

— Ez Tódor István, a híres vizipóló-játékos.

öcsi noteszt halászott ki a zsebéből. — Tessék ideírni a nevét.

Ihászné felkacagott. — Élelmes srác! Nem féltem! Gergő, amilyen nagy lakli, olyan mimóza. Hitted, hogy ekkora fiam van? — Kirohant a konyhába. — Isteni ebédet kaptok!

A szoba bizalmas rendetlensége meghatotta Gergőt. Ez Anya. Mindent elkezd, mindent abbahagy. Folyton keres valamit. Dúdolva turkál a fiókban, közben elfelejti, hogy mit keresett. Csörömpölés jelzi jöttét. Álmában is hallja a csörömpölést.

— Nincs tiszta abroszom. Muszáj teríteni? Nem muszáj.

— Én ülök Anyu mellé!

— Két oldalam van. Pityukám, add át a helyet öcsinek.

Pityukám ... És Anyu külön főzött neki. Párolt spenótot, hogy ne hízzon, főtt marhahúst, almakompótot. Hát aztán? Egy sportolónak tartani kell a kondit. Gergő lopva a rekamiéra pillant. Dúlt párnák, lesodort takaró. Marhaság. Anya sietett a takarítással.

— Miért nem eszel?

— Anya . . . Ma sok dolgod volt.

— Pityu segített. Erős, mint egy bivaly. Mutasd a muszklidat!

— Mihez kell erő?

PALOTAI BORIS

Pityu nevet. Anya magához húzza Gergőt, aki beszívja hónaljának édeskés szagát. Érzi, hogy feje fölött két pór szem cinikusan összenéz. Hirtelen felemelkedik. Anyára bámul, mintha össze akarná hasonlítani azzal, akit magában őriz. A napfény arcára vetíti a csipkefüggöny pókháló mintáit.

— No, mi az? Egyél.

— A szemed sarkában két kis izé . . . ránc.

— Neked meg pattanás nőtt az orrodon.

, — Majd elmúlik. A ránc nem múlik el. — Micsoda gonosz erő mondatja vele? Hiszen ha rágondol, csupa olyan szó jut az eszébe, amit csak Anyával együtt tud kiejteni. Édes ... drága. Verset írt. hozzá Te kedves címen. Ha valaki elolvasná, azt hinné, szerelmes vers. Majd hülye lesz megmutatni! Igenis kedves vagy ezzel a csutak hajaddal!

— Miért fested a hajad?

— Csak hamvasítom. Persze apád . . . na, semmi. Pityukám, tedd fel a kávéfőzőt. Van sütemény is.

öcsi megtapogatja Pityu muszkliját, ököllel ráver. Aztán nekiesik a süteménynek. — Pakold be a többi.

kéri Anyát. — Csontokat is pakolj Bundásnak. Ha lesz kölyke, Apu megveszi nekem.

— Sok jó tulajdonsága van apádnak — mondja Anya olyan hangsúllyal, mintha valami súlyos vádat emlegetne.

Pityu kihörpinti a kávéját, nyújtózkodik.

— Mi az ott? — kérdi öcsi.

— Nem láttál még tetoválást? *

— Szappannal se jön le?

— A bőrömbe égették tüzes tűvel.

— És hagytad?

— Még fizetett is érte! — Anya és Pityu egyszerre nevetnek, mintha egyazon rugóra járna a nevetésük.

— Hazaviszem a magnómat — mondja hirtelen Gergő.

— Az enyém is! Kettőnké!

— Majd megkeresem.

— No, én most ellépek. Beszélgesséttek ki magatokat.

Anya lábujjhelyre áll, cipője tiltakozva nyikorog. — Nincsenek titkaink,

— Este visszajövök.

Az előszobából behallatszik szapora suttogásuk. Anya rábeszélően suttog, duruzsolva, könyörögve. Hangját váratlanul bekapja a csend.

Csókolóznak, állapítja meg Gergő, és ráordít öcsire, hogy túlkiabálja a csendet. — Ne fúrd az orrod!

Anya összeborzolt hajjal jön vissza. — Kidobtam. Jobb így hármasban, Hát nem jobb? Most meséljetek.

— Vendéglőben kajálok — henceg öcsi. — Apa befizetett értünk a Kulacsba.

— Jaj, elfelejtettem beadni a madártejet I No majd este. Elmegyünk a Vidám Parkba, Vagy inkább . . .

— Sehová — vág közbe Gergő.

— Remek filmet adnak a Puskinban.

— Mit keres itt az a krapek?

— Kedves pofa. Elegem van az okos emberekből. Pityu felnéz rám . . .

— Miért kell rád felnézni?

Anya fémes csengésű nevetése betölti a szobát. Egy párna repül Gergőhöz. Gergő visszadobja, majd odaugrik, párnástól együtt magához szorítja Anyát, püföli, csókolja dühös ellenkezéssel, mert ez a hadonászó két kar nem az övé, ütésre emelt tenyerét, didergő, vad ujjait más valaki rángatja, ő csak engedelmeskedik, pedig nem akar, nem akar! öcsi hátulról belerúg, összegabalyodva hemperegnek a földön, lihegve, sikongva tépik egymást.

— Jól elintéztetek! — tápászkodik fel Anya, és kuncogva arcul legyinti Gergőt. — Csupa kék folt leszek! Senki sem fogja elhinni, hogy a kölykeim nyomogattak Így össze.

Gergő a fürdőszobában találja öcsit. Az üvegpolcokon matat, borotvakrém és pamacs van a kezében.

— Az övé! — Végighúzza képén a.pamacsot.

— Dobd a klóba I

— Itt lakik?

— Dobd mór bel

— Én csak pisilni jöttem.

Mielőtt hazamennek, Gergő újra kéri a magnót. Meglesz, ígéri Anyu, és lopva az órájára néz.

öcsi rácsimpaszkodik. — Nyolcig maradhatunk!

— Fél kilenc.

— Siet az órád — mondja Gergő nyersen, és megöleli.

A kaputól még visszafordulnak. Anya integet, majd tenyeréből csókokat fúj feléjük.

— Apának ne szólj Pityuról.

öcsi a vállához dörzsöli a fülét.

— És arról se, hogy a földön hemperegtünk.

A lakás sötét és üres, Egy cédula van a kilincsre tűzve. „Beteghez hívtak konzíliumra,"

Gergő már felkészült a titoktartásra, arra, hogy nemcsak Apával, de önmagával szemben is megvédi Anyát. Csalódottan ténfereg a szobában,

Ihász nem csupán azért sürgette Gergő kivizsgálását, mert rossz bőrben volt, de abban reménykedett, hogy a kórházi környezetben majd olyannak ismeri meg, amilyen. Energikusnak, pontosnak, határozottnak. Mert az otthoni — hol morcos, hol nagyon is élénkre srófolt apa nem ad valóságos képet róla, s még kevésbé az a tanácstalan férfi, aki a Lilivel való szüntelen hadakozásban mindig alulmaradt.

Gergő dacosan járkált a fényesre sikált folyosón, visszautasítva fel-feltörő csodálatát, mely mindannyiszor elfogta, mihelyt az apja slepptől követve kilépett a kórterem ajtaján. Gőzöd sincs, hogy mi bajom. Csak én tudnám megmondani, de engem hiába faggatsz. A leletekből semmi se derül ki.

(folytatjuk)