Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-23 / 26. szám

I

zott,- üzemüket, munkájukat szerető emberek. Messziről nézve parányiak e fantasztikus üzemkolosszushoz viszonyítva, de szavaikból, céltudatos munkájuk alapján ítélve — őáltaluk lett nagy az üzem. Nélkülük a leghatalmasabb tartály, a legbonyolultabb műszer sem érne semmit.

— Velünk nőtt fel a gyárunk... szeretettel és büszkeséggel meséltek róla, mert hosszú és keserű volt az az idő, amíg az övék, a dolgozóké lehetett.

Az üzem építését még a németek kezdték el Csehszlovákia megszállása után, 1939-ben, hogy az észak-csehországi barnaszenet kiaknázzák, saját háborús, rabló céljaikra feldolgozzák. Ügy tervezték, idegen országokra halált szóró repülőgépeik, szabad földeket tipró tankjaik részére itt készül majd hajtóanyag. Évi hatszázezer tonna hajtóanyagot Akartak gyártani a leigázott Csehszlovákia barnaszenéből... A fasizmus legyőMost, amikor az INCHEBA ismét felvonultatja előttünk a szocialista országok — köztük hazánk — vegyipari termékeinek széles választékát, önkéntelenül a BARÁTSÁG Kőolajvezetékre gondolunk, amíg a színes gyermekjátékokban, leheletkönnyű függönyökben, praktikus bútorokban, munkánkat megkönnyítő tisztítószerekben, tapétákban, ruhaanyagokban gyönyörködünk. A Barátság Kőolajvezeték több mint ötezer kilométernyi távolságot tesz meg, hogy a szovjet kőolajjal biztosítsa a szocialista országok vegyipari termelésének fejlődését. A KGST tagállamainak megegyezése alapján így fejlődik rohamosan az 1980-as évek elejétől hazánk vegyipara is. Országunk területén a Barátság Kőolajvezeték 900 kilométer hosszú, legészakibb állomása Záluíí — a Csehszlovák Szovjet Barátság vegyipari üzeme.

Kéményerdő, lüktető, dohogó, füstöt, gőzt fúvó rengeteg, ameddig a szem ellát. Az óriási csövek szövevénye alatt a hatalmas kémények tövében, e bonyolult gépezet vezérlőasztalánál határozésével a háború céljait szolgáló terveket is megsemmisítette a felszabadító szovjet hadsereg. A lebombázott, romhalmazzá vált üzemben 3500 cseh és szlovák munkás kezdte el a berendezések helyreállítását, hogy most mór — a felszabadítás után az ország újjáépítését szolgálják vele. Itt állították elő az első csehszlovák autóbenzint, a kokszot, a villamosenergiát, hogy feldüböröghessenek, megindulhassanak a gépek — hogy megfíidulhasson az ország vérkeringése.

A Szovjetunió hadizsákmányként leszerelhette volna, elszállíthatta volna az üzemet — hiszen az a német fasizmust szolgálta. De nem ezt tette. A Szovjetunió kormánya a csehszlovák nép tulajdonába adta; tehát itt minden fogalomnak minden dolgozó által mélyen átérzett tartalma van. A gyár — a dolgozó népé. És hogy a neve a Csehszlovák—Szovjet Barátság üzeme — az már régen természetes volt. Hát még azután, hogy megépült a Barátság Kőolajvezeték és elkezdhették a barnaszén mellett a szovjet kőolaj feldolgozását is.

Azóta ez a nyersanyag képezi az üzem termelésének alapját. 1957-től 1970-ig hatszorosára emelkedett a kőolaj-feldolgozás.

inte nincs olyan területe az életünknek, ahol ne használnánk a vegyipari üzem valamelyik termékét. A háztartásban, az egészségügyben, a közlekedésben, a mezőgazdaságban — még az üdítő italok előállításában is nélkülözhetetlen.

Kik azok, akik bonyolult csövek, gépek, berendezések segítségével részeire bontják a kőolajat, hogy petytyes pohár, színes labda, műtrágya, habkönnyű függöny, padlóburkolat, gumiabroncs, hajtóanyag, gyomirtó, kozmetikai készítmény vagy aszfalt lehessen belőle?

Laboránsnő, technológus, üzemőr, főmérnök, ipari tanuló, tudományos dolgozó, szakmunkás, takarítónő, vegyész, hegesztő, tervező, esztergályos, szakácsnő és műszerész — amilyen sokrétű az üzem termékeinek felhasználása, olyan széles a skálája az üzemben dolgozók szakmájának is. És a szakemberek ezreit ők maguk nevelték fel — saját tanonciskolájuk, kutatóintézetük, tervezőközpontjuk van — mert az ilyen gyárváros külön életet él.

És itt, ahol érzékeny műszerfalak jelzik a termelés minden rezdülését, pontos számok vetítik elénk a biztos holnapot — a levegő nem virágillattal, hanem füsttel van tele. A kémények tövében aprócska lénynek tűnik az ember — mégis az ő erejének tudata teszi közelivé, életüktől elválaszthatatlanná e munkakörnyezetként eléggé ridegnek tűnő gyárrengeteget.

Beszéltem férfiakkal, akiknek arcán nyomot hagyott a savak párolgása, nőkkel, akiknek hajába beivódott a füst szaga, és szavaikból, vallomásukból egyértelműen az csengett ki: Büszkék munkájukra, gyárukra — nem akarnak, nem tudnának másutt élni. Bizonyára része van ebben annak is, hogy nemcsak a kereseti lehetőségek kitűnőek itt. A dolgozókról való gondoskodás is. Lakások, gyermekintézmények, egészségügyi gondoskodás, ellátás, szolgáltatások, kulturális és sportolási lehetőségek. A levegő szennyezettségét egyelőre hazai és Fekete-tengeri, bulgáriai üdülőikben, pionírtáborokban gyűjtött erővel, egészséggel ellensúlyozzák a dolgozók.

Kézzelfogható tény itt a gondoskodás, amelyben erősödnek, mély gyökeret vernek a munkásdinasztiák. Apáról fiúra száll az elhatározás: itt akarok élni — dolgozni.

Különös súlya van itt e szónak: barátság. Belesűrítődik a felszabadulás, az újjáépítés és a tény, hogy a gyár a dolgozóké. Megerősíti az a közvetlen kapcsolat, ami baráti, tanulmányi látogatásokban, csereutakban nyilvánul meg a szovjet üzemekkel, városokkal. És táplálja az a tény, hogy a szovjet kőolaj teszi lehetővé a termelés növelését, német segítség, magyar tapasztalatok az új termékek előállítását. Aki itt dolgozik, tudja, aki csak egyszer is végigjárja ezt a csőrengeteget, megérti, hogy nemcsak jelkép, hanem fejlődésünk, jövőnk záloga a szocialista országokat egybe fűző segítség, a BARÁTSÁG Kőolajvezeték.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBET