Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-16 / 25. szám
KÖSZÖNTŐ DÉNES GYÖRGY. A NÉPSZERŰ KÖLTŐ, A CSEHSZLOVÁK RADIO MAGYAR ADASANAK IRODALMI SZERKESZTŐJE ÖTVENÉVES. EBBŐL AZ ALKALOMBÓL ÜDVÖZÖLJÜK OT Ml IS A NO SZERKESZTŐSÉGE ÉS OLVASÓTÁBORA NEVÉBEN. KÍVÁNJUK, HOGY MÉG SOKÁIG JO TESTI, SZELLEMI ERŐBEN ÉLJEN ÉS ALKOSSON, HOGY ÉLETÉBEN ÉS MUNKÁJÁBAN SAJÁT MAGÁNAK ÉS AZ OLVASÓINAK IS OROMÉ TELJEN. Ámulj még Amulj, ámulj még s törj össze minden fájdalmat magadban ringasd szemedben bokrok sárga lángját, ringasd a zenét, hadd folyjon össze benned, ami szép. Szikrázzon sorsod könnyben, szenvedélyben és így rajzolja fel a végzet árnyát; s te így fogadd a teljesség ízét, a halhatatlan csillagok futását. Nem árvaság ez. Por vagy ím, a porban, hús fűszálakban serdülő mosoly, felszállsz a harmat párás melegével, űzött szabad madárként bujdosol. A tárt világban árván s boldogan hevülsz a csillaggyűrűs éggel .. . S mert ember voltál, sóvár szívvel égsz el. DÉNES GYÖRGY A Gyerek — nogy szemű, pajkos, szőke sörényű, fejebúbján égnek meredő taréjjal. Játszunk neki. Apám, anyám a férjem és én. Izgalmas új fajta játékot. Valami izét, nem tudjuk a nevét, de annál jobb. Dobozban színes műanyagformák, szabálytalan szabályok. Leginkább előre gyártott házelemekre hasonlítanak. Hamar összerakbatók, s könnyen rongálódnak. A Gyerek délben érkezett, hóna alatt a dobozzal, s jellemző nyíltszívűséggel egyenesen a tárgyra tért. Kiborította és szerteszét szórta a színes lapokat. Azután kivágtatott az udvarra, leköpte a gyanútlan macskát, jót odasózott a harcias kakasnak, a házunk fölött elszálló madarak után dobálta a köveket. ötpercenként kirohantunk hozzá, felváltva könyörögtünk, hízelegtünk, ígérgettünk, csak hogy jobb belátásra bírjuk. Semmi sem használt. Tehetetlenül néztünk egymásra, de két óra múlva, amikor megpillantottuk anyám öreg, szelíd kendermagosát, régi játékautó vázát vontatva rohangálni le-fel az udvaron, testületileg kimondtuk az ítéletet. — Azonnal betirhulsz játszani I Tessék, itt a doboz, ülj le és játszszál! S kaján örömmel nézzük oldalról a Gyerek megnyúlt, keserű arcát. Először immel-ámmal szorítja egymásba a lapocskákat, de aztán egyre jobban belejön. Kipirul az arca, csillog a szeme. Véglelke lenne, él. Anyámban nagy tehetség veszett el. Aztán felbukkannak sorra az aprócska disznóól, az aprócska csűr és a gémeskút. — Kész, jelenti ki anyám fáradtan és boldogan sóhajtva. Ragyogva néz körül. Nem bánja, hagy elpocsékolt egy órát a napjából, pedig nem szereti a drága időt haszontalanságokra fecsérelni. — Akkor összetöjöm és csinájunk jakétát — rikkant a Gyerek. — Miii? — síkoltunk egyszerre anyámmal. — Hozzá ne nyúlj I Ne merészelj! Egész nap nyüzsögsz! — Bátyád is mindjárt itthon lesz — folytatja anyám az érvek felsorolását. — Éhesen, fáradtan jön a munkából, hogy fog majd örülni, ha meglátja. — Szép — mondja a férjem, amikor megjön. — Igazán szép — tapogatja óvatosan és leül enni. Utána beletemetkezik az újságokba. — De most máj összetöjöm — jelenti ki a Gyerek. — Törjed —, von vállat anyám, — nem érdemes neked semmit csinálni — s szótlanul a kötés fölé hajlik. A Gyerek vad örömmel, kétszeres gyönyörűséggel töri-zúzza-rombolja anyám művét. S utána, nem tudom, hogy előre megfontolt szándékkal-e vagy öntudatlanul, férjem közelébe férkőzik a csalétekkel. Lelkesen ütögeti, pofozgatja a lapokat és dünnyög is hozzá. Férjem egyre sűrűbben szólunk, javaslatokat „nyújtunk" be, férjem kivitelezői minősítésben lelkiismeretesen gondolkodik felettük, de kivétel nélkül visszautasítja mind. Ez most az ő hajója. Egyedül az övé. Jelképes bosszú és diadal a sanyarú gyermekkor emléke fölött. — Kész, sóhajtunk fel zsibbadt tagjainkat tornáztatva úgy kilenc óra körül. S a büszke, száz csaták győztes hajója ott tornyosul előttünk az asztal közepén, még zászlója is van, amit vidáman cibálnak a szelíd dél-amerikai szelek. Elsőnek a Gyerek tér vissza a valóságba. Elkapja a hajót, s bumm, nekidobja a vizes kancsónak. — Te! — kiáltunk rá egyszerre, mert azonnal lezuhant a parancsnoki híd, s agyonzúzta az őrt álló matrózt. Teszed le! Nem kell rögtön összetörni. Ne dobáld, csak nézzed szépen. Látod milyen gyönyörű? S megpróbáljuk elragadni tőle. — Nemi — kiabál vissza ő Is hangosan és dühösen és egy újabb zuhanással ledől a főárboc, s elszabadul egy nehéz ágyú, ami most már, hogy a Gyerek ide-oda dobálja, fékevesztetten tör-zúz a hajóközben. — Tedd le, te! — Nem érted? Azt akarod, hogy elvegyem? — Vegyétek el tőle! — Vegyétek, vegyétek — zúg a tömeg, vagyis mi. télén és különben is féktelen gyermeki fantáziája egymás utón szüli az újabbnál újabb formákat, absztrakt csodákat. Anyámon tör ki először a „betegség". — Nem úgy kell —, teszi le a kötést és átül a Gyerek mellé. Ennek így nincs semmi értelme. Határozott formákban kell elgondolásainkat kifejezni. Várj csak, megmutatom. Na —, fészkelődik a zsákmánnyal, s gyöngéden odébb löki a Gyereket, hogy több helye legyen — most építünk egy boszorkányházat, boszorkánykertet, mindenféle boszorkánysággal. Jó lesz? — Jó — kúszik igazán érdeklődve közelebb a Gyerek, de anyám ismételten odébb löki. —• ülj nyugodtan, így nem lehet. És elkezdi. S dühöngve, s ujjongva megépíti a csodálatos boszorkányházat. Nagyon szép. Gyerekkori meséim mézesháza pompázik előttem, abbahagyom az olvasást, s anyámat figyelem. Elkészül a kerítés, olyan mint egy álom, gyöngéden öleli körül a házat, mintha pillant fel az újság mögül, ami különben nem szokása. — Na mutasd csak, — mondja végül, túlzott könnyedséggel, szinte heherészve. S maga elé húzza a dobozt. — Hadihajót építünk — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. — Jó — tombol a Gyerek. — Mama, hajót csinálunk bátyával, — kiabál. Anyám felderül, leteszi a kötést, s az asztalhoz húz egy széket. Én is odahúzom a székemet, s néhány perc múlva már a legnagyobb egyetértésben borulunk össze a meleg fényű lámpa alatt. Igazi családi idill. Férjem izzadva dolgozik. Gondolkodik, fontolgat s készül a soha nem látott csatahajó. Apám is betoppan, már rendbe hozta a felforgatott udvart. Egy darabig állva néz bennünket, azután odaül közénk. összébb húzódunk, hogy elférjen. Múlnak a percek, elmúlik a vacsoraidő, más ablakokban már kéken viliódzik a televízió, $ mi csak egyre ülünk, s figyeljük a csodálatos hajót. Néha halkan közbe— Hálátlan, haszontalant S végül, puff, egy nagy pofon, ez tőlem származik, de ekkor már semmi sincs a hajóból. A Gyerek jogosan bömböl, de anyám nem kel a pártjára. — Háromórás munkát így, egy pillanat alatt tönkretenni I Mintha mással már nem is játszhatna. Menj, s ülj le valahol, ide ne merj ma jönni I — ezzel a díványra cipeli a rugdalódzó gyereket. Mi pedig összegyűjtjük o szétroncsoíódott hajó darabjait, s elfoglalva az asztalt, újból neki kezdünk a felépítéséhez. De most már ésszerűen, munkamegosztással dolgozunk. Fele idő alatt, másfél óra alatt elkészülünk. — Megnézheted, de csak meszszlről — fordul a dívány felé anyám. De a Gyerek nem nézi meg. Se közelről, se messziről, Mert közben elaludt. Felszáradt könnyei maszatos térképe alatt pirosán duzzadó arccal, mint' egy kövér angyal, egyenletesen szuszog, feje alatt az összegyűrt macskával.
