Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-16 / 25. szám

KÖSZÖNTŐ DÉNES GYÖRGY. A NÉPSZERŰ KÖLTŐ, A CSEHSZLOVÁK RADIO MAGYAR ADASANAK IRODALMI SZERKESZTŐJE ÖTVENÉVES. EBBŐL AZ ALKALOMBÓL ÜDVÖZÖLJÜK OT Ml IS A NO SZERKESZTŐSÉGE ÉS OLVASÓTÁBORA NEVÉBEN. KÍ­VÁNJUK, HOGY MÉG SOKÁIG JO TESTI, SZELLEMI ERŐBEN ÉLJEN ÉS ALKOSSON, HOGY ÉLETÉBEN ÉS MUNKÁJÁBAN SAJÁT MAGÁNAK ÉS AZ OLVASÓINAK IS OROMÉ TELJEN. Ámulj még Amulj, ámulj még s törj össze minden fájdalmat magadban ringasd szemedben bokrok sárga lángját, ringasd a zenét, hadd folyjon össze benned, ami szép. Szikrázzon sorsod könnyben, szenvedélyben és így rajzolja fel a végzet árnyát; s te így fogadd a teljesség ízét, a halhatatlan csillagok futását. Nem árvaság ez. Por vagy ím, a porban, hús fűszálakban serdülő mosoly, felszállsz a harmat párás melegével, űzött szabad madárként bujdosol. A tárt világban árván s boldogan hevülsz a csillaggyűrűs éggel .. . S mert ember voltál, sóvár szívvel égsz el. DÉNES GYÖRGY A Gyerek — nogy szemű, pajkos, szőke sörényű, fejebúbján égnek meredő taréjjal. Játszunk neki. Apám, anyám a férjem és én. Izgalmas új fajta játékot. Valami izét, nem tudjuk a nevét, de annál jobb. Dobozban színes műanyag­formák, szabálytalan szabályok. Leginkább előre gyártott házele­mekre hasonlítanak. Hamar össze­­rakbatók, s könnyen rongálódnak. A Gyerek délben érkezett, hóna alatt a dobozzal, s jellemző nyílt­­szívűséggel egyenesen a tárgyra tért. Kiborította és szerteszét szórta a színes lapokat. Azután kivágta­tott az udvarra, leköpte a gyanút­lan macskát, jót odasózott a har­cias kakasnak, a házunk fölött el­­szálló madarak után dobálta a kö­veket. ötpercenként kirohantunk hozzá, felváltva könyörögtünk, hí­zelegtünk, ígérgettünk, csak hogy jobb belátásra bírjuk. Semmi sem használt. Tehetetlenül néztünk egy­másra, de két óra múlva, amikor megpillantottuk anyám öreg, szelíd kendermagosát, régi játékautó vá­zát vontatva rohangálni le-fel az udvaron, testületileg kimondtuk az ítéletet. — Azonnal betirhulsz játszani I Tessék, itt a doboz, ülj le és játsz­­szál! S kaján örömmel nézzük oldal­ról a Gyerek megnyúlt, keserű arcát. Először immel-ámmal szorít­ja egymásba a lapocskákat, de aztán egyre jobban belejön. Kipi­rul az arca, csillog a szeme. Vég­lelke lenne, él. Anyámban nagy tehetség veszett el. Aztán felbuk­kannak sorra az aprócska disznóól, az aprócska csűr és a gémeskút. — Kész, jelenti ki anyám fárad­tan és boldogan sóhajtva. Ragyog­va néz körül. Nem bánja, hagy el­pocsékolt egy órát a napjából, pe­dig nem szereti a drága időt ha­­szontalanságokra fecsérelni. — Akkor összetöjöm és csiná­­junk jakétát — rikkant a Gyerek. — Miii? — síkoltunk egyszerre anyámmal. — Hozzá ne nyúlj I Ne merészelj! Egész nap nyüzsögsz! — Bátyád is mindjárt itthon lesz — folytatja anyám az érvek felso­rolását. — Éhesen, fáradtan jön a munkából, hogy fog majd örülni, ha meglátja. — Szép — mondja a férjem, amikor megjön. — Igazán szép — tapogatja óvatosan és leül enni. Utána beletemetkezik az újságok­ba. — De most máj összetöjöm — jelenti ki a Gyerek. — Törjed —, von vállat anyám, — nem érdemes neked semmit csi­nálni — s szótlanul a kötés fölé hajlik. A Gyerek vad örömmel, kétszeres gyönyörűséggel töri-zúzza-rombolja anyám művét. S utána, nem tudom, hogy előre megfontolt szándékkal-e vagy ön­­tudatlanul, férjem közelébe férkő­zik a csalétekkel. Lelkesen ütögeti, pofozgatja a lapokat és dünnyög is hozzá. Férjem egyre sűrűbben szólunk, javaslatokat „nyújtunk" be, férjem kivitelezői minősítésben lelkiismeretesen gondolkodik felet­tük, de kivétel nélkül visszautasítja mind. Ez most az ő hajója. Egyedül az övé. Jelképes bosszú és diadal a sanyarú gyermekkor emléke fö­lött. — Kész, sóhajtunk fel zsibbadt tagjainkat tornáztatva úgy kilenc óra körül. S a büszke, száz csaták győztes hajója ott tornyosul előt­tünk az asztal közepén, még zász­lója is van, amit vidáman cibálnak a szelíd dél-amerikai szelek. Elsőnek a Gyerek tér vissza a valóságba. Elkapja a hajót, s bumm, nekidobja a vizes kancsó­nak. — Te! — kiáltunk rá egyszerre, mert azonnal lezuhant a parancs­noki híd, s agyonzúzta az őrt álló matrózt. Teszed le! Nem kell rög­tön összetörni. Ne dobáld, csak nézzed szépen. Látod milyen gyö­nyörű? S megpróbáljuk elragadni tőle. — Nemi — kiabál vissza ő Is hangosan és dühösen és egy újabb zuhanással ledől a főárboc, s elszabadul egy nehéz ágyú, ami most már, hogy a Gyerek ide-oda dobálja, fékevesztetten tör-zúz a hajóközben. — Tedd le, te! — Nem érted? Azt akarod, hogy elvegyem? — Vegyétek el tőle! — Vegyétek, vegyétek — zúg a tömeg, vagyis mi. télén és különben is féktelen gyer­meki fantáziája egymás utón szüli az újabbnál újabb formákat, absztrakt csodákat. Anyámon tör ki először a „be­tegség". — Nem úgy kell —, teszi le a kötést és átül a Gyerek mellé. Ennek így nincs semmi értelme. Határozott formákban kell elgon­dolásainkat kifejezni. Várj csak, megmutatom. Na —, fészkelődik a zsákmánnyal, s gyöngéden odébb löki a Gyereket, hogy több helye legyen — most építünk egy boszorkányházat, boszorkánykertet, mindenféle boszorkánysággal. Jó lesz? — Jó — kúszik igazán érdek­lődve közelebb a Gyerek, de anyám ismételten odébb löki. —• ülj nyugodtan, így nem lehet. És elkezdi. S dühöngve, s ujjong­va megépíti a csodálatos boszor­kányházat. Nagyon szép. Gyerek­kori meséim mézesháza pompázik előttem, abbahagyom az olvasást, s anyámat figyelem. Elkészül a ke­rítés, olyan mint egy álom, gyöngé­den öleli körül a házat, mintha pillant fel az újság mögül, ami kü­lönben nem szokása. — Na mutasd csak, — mondja végül, túlzott könnyedséggel, szinte heherészve. S maga elé húzza a dobozt. — Hadihajót építünk — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. — Jó — tombol a Gyerek. — Mama, hajót csinálunk bátyával, — kiabál. Anyám felderül, leteszi a kötést, s az asztalhoz húz egy széket. Én is odahúzom a széke­met, s néhány perc múlva már a legnagyobb egyetértésben boru­lunk össze a meleg fényű lámpa alatt. Igazi családi idill. Férjem izzadva dolgozik. Gon­dolkodik, fontolgat s készül a soha nem látott csatahajó. Apám is be­toppan, már rendbe hozta a felfor­gatott udvart. Egy darabig állva néz bennünket, azután odaül kö­zénk. összébb húzódunk, hogy el­férjen. Múlnak a percek, elmúlik a va­csoraidő, más ablakokban már kéken viliódzik a televízió, $ mi csak egyre ülünk, s figyeljük a cso­dálatos hajót. Néha halkan közbe­— Hálátlan, haszontalant S végül, puff, egy nagy pofon, ez tőlem származik, de ekkor már semmi sincs a hajóból. A Gyerek jogosan bömböl, de anyám nem kel a pártjára. — Háromórás munkát így, egy pillanat alatt tönkretenni I Mintha mással már nem is játszhatna. Menj, s ülj le valahol, ide ne merj ma jönni I — ezzel a díványra ci­peli a rugdalódzó gyereket. Mi pedig összegyűjtjük o szét­­roncsoíódott hajó darabjait, s el­foglalva az asztalt, újból neki kez­dünk a felépítéséhez. De most már ésszerűen, munkamegosztással dol­gozunk. Fele idő alatt, másfél óra alatt elkészülünk. — Megnézheted, de csak mesz­­szlről — fordul a dívány felé anyám. De a Gyerek nem nézi meg. Se közelről, se messziről, Mert közben elaludt. Felszáradt könnyei masza­­tos térképe alatt pirosán duzzadó arccal, mint' egy kövér angyal, egyenletesen szuszog, feje alatt az összegyűrt macskával.

Next

/
Thumbnails
Contents