Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-09 / 24. szám

SOHA TÖBBÉ NEM ISMÉTLŐDHET MEG! 1942. június 9-én Lidice köz-, séget a Gestapo parancsára 10 nagy teherautón érkező katonák vették körül. Mindenki bemehe­tett a faluba, de senkit sem en­gedtek ki. Egy 12 éves fiú meg­próbált elszaladni, egy katona azonnal agyonlőtte. Egy asszony is megkísérelte a menekülést, a hátába irányított golyó végzett vele. Aratás után a földeken ta­lálták meg a holttestét. A június 10-i nap az utolsó volt Lidice és lakói számára. A Ges­tapo az asszonyokat és gyerme­keket az iskolaépületbe terelte. A férfiakat ekkor már a pincébe, a padlásra és a Horák család istállójába zárták. - Előre látták sorsukat. A 73 éves Sternbeck lelkész vigasztalta őket a biblia szavaival. A Horák-udvarból tízesével ve­zették a férfiakat a kertbe és lőt­ték agyon. Ez a tömeggyilkosság kora reggeltől délután 4 óráig tartott. Később a gyilkosok a ki­végzések helyén o holttestekkel együtt fényképeztették le magu­kat. Ezek a fényképek megma­radtak. Az asszonyokat és gyermekei­ket elszállították. A nők közül he­tet Prágában kivégeztek, száz­kilencvenötöt a rawensbrücki koncentrációs táborba küldtek, ezek közül negyvenkettő meghalt a rossz bánásmód következtében; hetet elgázosítottak, három el­tűnt. A gyermekeket a falu meg­semmisítése után néhány nappal elválasztották tőlük. Kilencven gyermeket Lengyelországba küld­tek a „Gneisenau" nevű koncent­rációs táborba. Többé nem kerül­tek elő. A legkisebbek közül hét egy éven aluli gyermeket egy prágai német gyermekkórházba szállítottak és az ún. „fajkutatók" által történt megvizsgálásuk után Németországba továbbították. A cél az volt, hogy német neveket kapjanak, és németként neveljék őket. Minden további nyomuk el­veszett. * * * I Tizenkét esztendeig tartott az uralmuk: zászlójuk lengett a pá­rizsi Notre Dame-on, az athéni Akropoliszon, a norvég fjordok felett és a Kaukázus ormain. Szö­vetségeseikkel együtt egészben vagy részben tizennégy országot igáztak le, csizmáik menetelésé­nek jellegzetes ritmusára kereken háromszázmillió ember riadt fel álmából. Mikor verve visszavonul­tak fészkeikbe, felperzselt falvak, rombadőlt városok, zsúfolt tö­megsírok maradtak utánuk és ha­lottak, halottak számlálhatatlan milliói. Mindez a huszadik század első felében történt, ezerkilentszáz évvel Nero őrjöngő tombolása és másfélszáz évvel az emberi fel­világosodás után. 1946. október 1-én ítélkezett felettük Nürnbergben a Nemzet­közi Katonai Törvényszék. (Részlet Dr. Herczeg István A XX. század bűnpere című kötetéből) Az életében több napon át csak három szín létezett. A fehér szín a hó, a fekete az éjszakai sötétség, a piros pedig a vér színe volt. Soha nem látott ennyi vért azelőtt. Persze előfordult, hogy megvágta az ujját, vagy kihúzták a fogát . . . Korábban a piros szint Nyina számára a rózsák képviselték. A fehér szint a hangverseny-zongora, a gyö­nyörű Becjer zongora, amelyen Nyina Rah­­maninov zenéjét játszotta. A fekete szin is létezett számára, mégpedig akkor, amikor elsötétedett a hangversenyterem. Ilyenkor Nyina nem félt, mert tudta, hogy Vologya is ott ül a hallgatók soraiban, s ez volt Nyi­na számára a legfontosabb. Most is, ebben a rettenetes éjszakában úgy tűnt neki, hogy Vologya mellette van, s azért nem halt meg Nyina a borzalomtól. Akkor még nem vol­tak házasok és még most sem azok. A ruhája is fehér volt, de csak akkor, amikor elkészült. Ügy kívánta azt a fehér ruhát. Az édesanyja óvta, ne utazz el. Egy év múlva Vologya visszajön. Mit fogsz te ott csinálni? Konzervatóriumot végeztél, zenészi ujjaid vannak, ha elmész, a tajgán kell él­ned, vagy a tundrán, a medvékre vadászni, így beszélt az édesanyja, de hiába. Nyina szerette Vologyát, Vologya pedig szerette a geológiát. így, ha boldogok akarnak lenni, hármasban kell élniök — neki Vologyával radt nálunk Petropavlovszkban, mert a repülőgépből egyenesen az anyakönyv­vezetőhöz mennek. Csináljuk meg neki ezt a ruhát, lányok? — kérdeztem. Erre ők roppant lelkesek lettek, s egyhangúan azt kiabálták: megcsináljuk! Az igaz szerelemmel szemben senki sem maradhat közömbös. Elhatároztuk, hogy lesz neki ruhája. De hogyan? Jöttek a ja­vaslatok egymás után. Négy óra múlva átadtuk a kislánynak a ruhát. Nahát, azt látni kellett volna, hogy ragyogtak a sze­mei, azok a szép kék szemei, amelyek olyan kékek voltak, mint a tenger! Most pedig kórházban van, s szerencse, hogy él! Hogy is kezdjem? fjem modhatom, hogy ez valami szép történet. De, ha a másik oldalról nézzük a dolgot, ki nem akar élni? Igen. Tudom. Alekszánder Matroszov, Nyikolaj Gasztello . . . Olvastam róluk, még az iskolában is tanultam, hogy mi­lyen hősök voltak. De az más volt! Há­ború, front, az más. De itt volt időnk min­dent átgondolni, pro és kontra mérlegel­jünk. Azért nem kell engem így vádolni. Hogyan? Nem vádolnak még? Köszönöm szépen. Ugyanis én mérnök vagyok, dol­gozni mentem a tajgára. Ott nagyon nehéz a helyzet, hiányoznak a szakemberek', vár­tak rám, ezért kötelességemnek éreztem, rendkívüli volt. Nagyon rósz volt az idő! Nem is mondok többet. Férfi vagyok, de ilyesmit még soha nem éltem át. Es egyál­talán mit kell akkor mondani erről a kis­lányról . . . Nyolcán voltunk a repülő­gépen, öten súlyosan megsebesültek — a pilóta és a négy utas. Nekem eltört a karom, elvesztettem az eszméletemet. Éppen csak Nyina és egy mérnök maradt épségben. Nem tudtam volna elképzelni, hogy ebben a kislányban ilyen nagy erő és bá­torság rejtőzik. Nehezen találok rá meg­felelő szavakat, lehet, hogy azért, mert ilyesmit még soha nem tapasztaltam. Mi­kor felocsúdtam a katasztrófa után, már eltelt néhány óra. Hosszú ideig nem tud­tam megérteni, mi is történt? Minden sötét volt körülöttünk. Hóvihar! A repülő­gép a földön van. s remeg, mintha hideg­lelése lenne. És a földön fekszem s a lá­bamon valami nagy súlyt éreztem. A ka­romra támaszkodva fel akartam emelkedni, de úgy fájt, hogy majdnem elvesztettem ismét az eszméletemet. Egyszerre csak hal­lom, hogy valaki sír. Amikor a szemeim egy kicsit megszokták a sötétséget, látom ám, hogy Nyina sír. Odahívtam őt ma­gamhoz. Hozzám szaladt, a mellemre bo­rult és tovább zokogott. Megsimogattam a haját, nyugtatgattam, s ettől elcsendesült egy kicsit. Elmúlt az éjszaka. Másnap a hóvihar még vadabb lett. s a repülőgép is odafagyott már. Az emberek fáztak és Írtak. Nyinocska szüntelen be­szélt hozzájuk, nyugtatta őket. Elhatároz­ta, hogy bekötözi a sebesülteket. Igen, ám, de kötszer nem volt. Levette a bundáját, fehér ruha volt rajta, úgy nézett ki, mint egy menyasszony. Megkért bennünket, hogy forduljunk el, hogy levehesse a ruhá­ját. Ezután visszabújt a bundácskájába — közben igencsak elpirult szegényke — a szép fehér ruháját pedig széttépte kötést­­nek. Újra eltelt egy nap. A második nap reggelén észrevettük, hogy eltűnt a mérnök. Nyina elment meg­keresni őt. A repülőgéptől pár száz méter távolságra meg is találta. Kiderült, a mér­nök el akart menni, de majdnem meg­fagyott. Nyinával kettesben cipeltük őt vissza a köpenyemben. Mindenki csak ezt a kislányt csodálta. Honnan veszi ezt a rengeteg lelkierőt és energiát? Nem is tudom, aludt-e ő egyál­talán valamikor. Megkínáltam egy kis pálinkával, ivott egy kortyot, s hirtelen­jében alig tudott lélegezni tőle. Nevettem is rajta, mert még egy kicsit be is csípett tőle. Tulajdonképpen más nem is történt. A negyedik napon értünk jött egy helikop­ter, hogy elszállítson bennünket, de akkorra már a hóvihar Is elcsendesült. Valamit majdnem elfelejtettem. A meg­menekülésünk előtti este történt. Volt ve­lünk egy rádiókészülék, amelyen Petropav­­lovszkot fogtam. Nyinocska amint meg­hallotta a rádióból a zenét, lélegzetvissza­fojtva hallgatta. Aztán megmondta, hogy azt a Rahmaninov darabot közvetítették, amelyet ő is játszott a konzervatóriumi záróvizsgán. Mi is hallgattuk a koncertet, néztük Nyinát, és valahogy melegebb lett a szívünk tája, s még a csontjaink sem fájtak annyira. Addig a percig nem is tud­tuk, hogy Nyina zongorista. Életveszélyes állapotban van? Igen. Még mindig nagyon veszélyes az állapota. De remélni lehet és kell is. Megviselte a nagy hideg, kétoldali tüdőgyulladása van, de a krízisen túljutott már. Ellenben nagyon megfagytak a kezei, különösen a jobb keze. Mi lesz vele? Nehéz ez megjósolni. Egyelőre reménykedjünk. Kamcsatkán létezik egy kis lakótelep. Ott élnek a geológusok, de van egy zene­iskola is. Nem is zeneiskola az, csak egy zenei osztály. Tanít ott egy fiatal zongora­­tanárnő, aki egy geológusnak a felesége. Nemcsak gyerekek tanulnak nála, hanem azok a felnőttek is, akik szeretik a zenét. Egy pici szobában egy régi, rozoga zon­gora áll. A geológus felesége minden szombaton hangversenyt ad. Bármilyen legyen is a program, utolsó számként mindig Rahmaninovot játszik. Oroszból fordította: /. A. BOCSARNYIKOVA és a geológiával. így Nyina elment Volo­­gyához a világ végére, Kamcsatkába. Istenem, mi történhetett a kislányommal? Mi van vele? A keze! Jaj istenem — a keze! Ilyen sokáig ebben a borzasztó hidegben! A vad tundrán! Hogy óvtuk a kislányunkat mindentől! És most itt ez a'levél ... Ez a borzasztó levél . . . Idegen emberek Írták, mert a kislányom nem tudja a ceruzát a kezében tartani. Megfagyott a keze, a szép, finom kis keze . . . Vologya jó fiú, szereti Nyinát, ezt biztosan tudom, de miért enged­te meg neki, hogy elmenjen arra a borzal­mas Kamcsatkára? Miért nem maradt itt Vologya dolgozni? Ügy látszik romantika kellett neki. Négy napig volt az a szegény gyerek abban a hóviharban! Nem hiába fáit a szívem, éreztem, hogy csak baj lehet ebből. Milyen szépen zongorázott Nyinocska a konzervatóriumi záróesten! Milyen nagy si­kere volt! Mindig mondták neki, hogy na­gyon tehetséges, briliáns jövőt jósoltak a részére. Egyben mindig óvták is, hogy vi­gyázzon magára, hogy a keze gyenge, nem fizikai munkára való zongorista kéz! Most írni sem tud, vajon meggyógul-e? És, ha nem? . . . Inkább az én kezemet vágnák le, s az övé maradna ép. Vajon elutazhatnék oda? S milyen orvosok vannak ott? Hozzá­­értők-e? Bocsássanak meg nekem, félrebeszá­­lek, de mit tehetek, hiszen anya vagyok?! Sohasem gondoltam volna, hogy ez a gyenge lány ilyesmire képes. Olyan csinos volt. Eljött hozzánk a divatszalonba, s meg­kérdezte tőlünk, varrnánk-e neki egy ruhát. De nem akármilyet, hanem esküvői ruhát és ráadásul egy nap alatt! Ehhez tudni kell, hogy nálunk legalább három hétig kell várni egy ruha elkészítésére. Esküvői ruhákat pe­dig egyáltalán nem csinálunk. Surka, a ren­delés felvevőnk csak nevetett és elutasította. A kislány nem akart elmenni, de vajon mire várt? Csak néztem ezt a csacska lányt, aztán odamentem hozzá és kikérdeztem alaposan. Magam sem tadom, hogyan történt, egyszer­re csak a kislány mindent elmesélt, s nagyon megirigyeltem őt. Persze nem volt ez rossz­indulatú irigység. Képzelje el, a kislány a vőlegényéhez utazott a tajgába, ahol az geo­lógusként dolgozott, ő pedig egy professzor leánya, ráadásul zongoraművész. Ekkor bementem a szabászműhelybe, elme­séltem a lányoknak a történetet, hogy ez a kis zongorista lány a fiújához megy és az esküvőt a tajgán akarják megtartani, s ezért kell neki a ruha ilyen sürgősen. Azért ma­hogy feltétlenül odaérjek. Miért mosolyog­nak? Nem helyénvaló itt semmiféle irónia. Végül is nyugodtan élhettem volna Moszk­vában is, de én idejöttem, mert kötelessé­gemnek tartottam ezt, sőt adósságomnak tekintettem az állammal szemben. Az adósságot pedig meg kell fizetni. Ami a lányt illeti, semmi rendkívülit nem csinált. Igaz, ott maradt velünk. De, ha nekem si­került volna a lakótelepet elérni, én is rögtön értesítettem volna az illetékeseket a történtekről. A pilóta? Mit csinált a pi­lóta? Ivott! Apropos, a lány is ivott! . . . Nem vagyok én jó elbeszélő, újságíró elvtárs, nincs képességem jól elmondani a dolgokat. Felszálltunk Petropavlovszkban. Az időjárás jó volt, de Tyigilnél nagy vi­harba kerültünk. Száz méterre sem láttunk semmit. A repcsink úgy dobált ide-oda, már azt gondoltuk, hogy vége a világnak! Süllyedtünk is vagy százötven métert. Aztán, amikor magamhoz tértem, már mindennek vége volt. Később Nyinától megtudtam, hogyan is történt, ő épségben maradt, ami tiszta csoda. Semmi nem tör­tént vele. Azt mondta, hogy a repülő­gépünk beleütközött egy falba. Majdnem így is volt. A pilóta a rossz időjárásban eltévesztette az irányt és egy dombba üt­között. Rendkívüli eset ez, de az idő is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents