Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-05-19 / 21. szám

„kamóslit" viselt a lábán: hírnevét azzal a tudományával tartotta fenn, hogy ő volt az a bizonyos úrizenész, aki baráti körben zongorán legjobban tud valcerhez való zenét játszani. Lovagi címét a rossznyelvek szerint (mert hiszen Pesten mindenkinek van ellensége) Fridolintól, a régi Korona-kávéhóz púpos markőrjétől nyerte, mert a bécsi származású pincér a kávéház ablakán kipillantva: a közelgő vendég láttára mindig elkiáltotta magát:

— Lovak.

Ez a kiáltás azt jelentette, hogy nyomban elkészítendők a kávéházban azok az újságok, amelyek a lóverseny-sporttal szakszerűen foglalkoznak, amelyek a mindennapos vendég kedvenc olvasmányai voltak. A „lovak" kiáltásból idővel „lovag" lett, s történetünk idején alig volt mór Pesten olyan ember, aki lovag Tokió igazi, családi nevét is tudta volna.

— Milyen kár, hogy nincs a vendéglőben egy zongora — kiáltott fel Dallosi, amikor az új vendéget közeledni látta, mert képzeletében nyomban hallani kezdte azokat a bécsi valcereket, amelyeket a lovag tucatonként játszott a zongorán, t mindaddig, amíg minden hallgatója megszerelmesedett és a legöregebb vendégek is azt kezdték hinni, hogy szívüket voltaképpen egy szőke, bécsi szépnél hagyták zálogba.

A lovagot minden asztalnál megünnepelték. (Talán éppen azért, mert ajándékot sohasem fogadott el közreműködéséért. „Én meg vagyok jutalmazva, ha barátaimnak jókedvet okoztam“ — mondogatta a lovag.) Jobbról balról kézfogásokat nyújtottak felé, megmelegedtek a hangok, elmosolyodtak a szemek, gargarizáltak a torkok, mint az olyan vidám férfiú láttára, aki ingyen osztogatja a kedélyt, anélkül, hogy eszébe jutott volna valaha tudományát anyagilag is gyümölcsöztetni.

A lovag, mint régi kocsmajáró vendég természetesen Vájsz vendéglős asztalánál foglalt helyet, miután körülbelül mindenkivel kezet fogott a belső és külső szobákban. Az öregpincér tánclépésben közelgett a gyűrött déli étlappal, de az újonnan jött vendég azt egy pillantásra sem méltatta:

— Mondja meg, barátom, a nagyságos asszonynak, hogy csókolom áldott kezeit. Ha volna még a konyhán egy darab főtt marhahús, például a fartőnek a vége, amit serclinek is mondanak, csak egy akkora darabka, mint az ujjam, inkább kisebb, mint nagyobb, inkább szaftosabb, mint szárazabb, jóbarátsággal: küldjön nekem egy ilyen darab húst, ha lehetne lencsefőzelékkel.

A kívánt dolgokat a népszerű lovag akkor is megkapta volna, ha a jelenlevő egy-két király helyett egy féltucat király időzött volna a Bécs-városához címzett fogadóban. A lencsés tálhoz még citromnedvet is mellékelt Vájszné, még pedig egy törpécske hólyagos palackban, amint ez akkoriban divatba jött Pesten.

— Sehol sem fogadnám el a citromlét ilyen alakban, mert magamban azt

Az olvasó bízvást azt gondolná e helyen, hogy most már elérkezett az az időpont, amikor többé egyetlen üres szék sem maradt a Bécs-városához címzett vendéglőben, együtt vannak mindazok, akikről Pesten általában beszélni szokás, másszóval azok a vendégek, akiknek névsora azt mutatná, hogy emeljék a díszét, hírnevét egy vendéglőnek. De nincsen olyan szénásszekér, amelyre még ne férne egy villával. így nem csodálható, hogy lovag Tokió megérkezése nem okozott semmi különösebb kényelmetlenséget a vendéglőben. Ki volt lovag Tokió? Pesti úr, akit mindenfelé ismertek a városban, mint az olyan úri embert, aki egész életét azzal töltötte, hogy kedélyes helyeken segített a kedélyes hangulat ápolásában. Fiatalabb éveiben „boldogult úrfi korában" ő volt a legjobb valcertáncos a városban, ünnepélyes jelenet volt, ha a vigadóbeli álarcosbálokon egy-egy hölgyet karjára vett; később, korunkban, miután lábait fájlalni kezdte és ugyanezért

gondolnám, hogy a citromnedvet a patikából hozatják. De ezen a helyen hál' Istennek olyan biztos vagyok, mint vasárnap délben a nagymamám asztalánál. Mint a Grossmutterkámnál, — hangsúlyozta a lovag, és ritka jó étvággyal kanalazta a lencsét, amelyre pecsenyezsír is volt öntve. (Vajon, igazán élt még o lovag nagymamája, akire hivatkozni szokott? Csak néhányon, a „régi kamerádok" mint például az elnök, Jenőke és a mindenttudó Piac mosolyogtak, amikor a lovag a nagymamáját emlegette. A nagymama egy elég fiatal hölgy volt, és arról volt nevezetes, hogy a legszebb magyar nótákat énekli egy éjszakai mulatóhelyen.)

— És a sör dolgában lovag úr? — kérdezte kedélyesen az öregpincér, mert voltaképpen az egész társaságból a lovag mellett érezte magát a legkellemesebben. (Vannak ilyen fajtájú vendégek, akik az első látásra vonzzák magukhoz a pincéreket. Mindig akad valamely megbeszélni való közös témájuk; ha más nem: egy lóverseny-újság a zsebekben, amelynek hírmondásait megbeszélni lehet. Úgy vagyunk az ilyen pincérszerelemmel, mint bizonyos nők a macskákkal, amelyek az egész környékről felkeresik a bizonyos nőket, ha valahol megtelepednek.

— És sör dolgában hogyan intézkedik, lovag úr?

— Ne csodálkozzon, kedves Tót mester, ha a sör dolgában még mindig ragaszkodom régi szokásomhoz. Magas legyen a söröspohár, karcsú, keskeny, amilyenben a limonádét adják a budai majálisokon a rózsaszínű kisasszonyoknak. Csak egy „sluk" legyen a pohár tartalma, mert a sör akkor jó, ha frissiben, egyhajtásra, haboson, mozgolódó, „musszírozó" — állapotban egy kortyra meg lehet inni. Szóval: egy hajtás sört kérek.

Piac felelt:

— Én már csak akkor szeretem igazán a sört, ha egy darab ideig előttem állott, kissé megóporodott, megérett, karcosabb lett. Falusi úrfi koromból azt az országúti csárdát sajnálom, ahol a tavalyi márciusi sört az idei márciusban bontja ki ládájából a csárdás.

— Lehetséges, hogy ilyen egészséges embernek, mint Onkel Piac (Piac bácsi), éppen azok a szerek használnak leginkább, amelyek a magamfajta beteg embernek ártalmára vannak. A sör nyomban a lábomba száll, az én szegény, befáslizott lábomba, — mondja könnyű, szeretetreméltó melankóliával a lovag.

Jlftí SUCH?

* y

Pontos idő

Feltárcsáztam a 281-es számot. Kellemes hang jelentkezett: „Tizenkilenc óra hét perc — pontosan.“ A könyvszekrény leié fordultam, kivettem az egyébként üres polcon heverő két csomó retket. Kényelmesen megéltem, majd felvettem a felöltőmet és kimentem az esős estébe.

Ez tizennégy nappal ezelőtt volt.

A következő napokban rajtakaptam magam, hogy feltűnően gyakran igazgatom az órámat. Miért teszem vajon? Tán rászoktam arra a bársonyos hangra és mint szenvedélyes dohányos, aki bizonyos időközben rágyújt egy cigarettára . . .

Beletemetkeztem a munkába.

Eltelt néhány nap és már nem voltak kétségeim. Szerelmes lettem. A pontos időt jelző hang számomra többé már nemcsak hang. Bizonyos elképzelés társult hozzá. Többnyire magas, szőke, sötétszemű lányként bukkant elő. Csak egyszer jelentkezett mint alacsonyabb és barna, de ez nem volt az igazi.

Restelkedtem a botondériám miatt, és reméltem, hogy elmúlik. Nem múlt el. Ma már bizonyos vagyok benne. Szerelmes vagyok annak minden velejárójával együtt. És mivel plátói szerelemre egy hétnél tovább nem vagyok képes, cselekvésre határoztam el magam. Felhívtam a 281-es számot.

„Tizenöt, ötvennégy, negyven másodperc" — csendült lel jövendőbelim hangja.

„Kisasszony" — mondtam — „nekem teljesen mindegy, hogy tizenöt, ötvennégy, negyven másodperc van-e . . ."

„Tizenöt, ötvennégy, ötven másodpercI"

„Hát legyen ötven másodperc. Most nem a pontos időről van szó."

„Tizenöt, ötvenöt, pontosan."

„Mondom, hogy mellékes a pontos idő. Most a kettőnk jövőjéről van szó. Hall engem? A mi jövőnkroll"

„Tizenöt, ötvenöt, tiz másodperc."

„Kisasszony, hagyja a számolást. Tudom, hogy ez a munkája, de majd én megmagyarázom a fönöké. nek."

„Tizenöt, ötvenöt, húsz másodperc."

„Szóval tovább számol. Ahogy gondolja. Végül is — ez azt mutatja, hogy lelkiismeretes, ami nem rossz dolog. Bizonyára jó háziasszony lesz." — és amíg a lelkiismeretes menyasszony a rohanó időt tovább számolgatta, én mindent elmondtam neki.

„Most maga mondhatna valamit saját magáról. Milyen a külseje, milyen a szeme, magas, szöke-e, vagy alacsonyabb barna, mik a kedvtelései, hány éves ..."

„Pontosan tizenhat!"

„Idősebbnek gondoltam. Úgy tizenkilencnek. De igy még jobb. Tudja, ha összeházasodunk, az összes

ébresztőórákat és ingaórákat kivágom a szemétbe. Kötetlen időben fogunk élni. Olyan munkát vállalok, ahol nem múlik a perceken. Esetleg forgalmista leszek. Vagy filozófus, aki megtagadom az idő fogalmát. Röviden: fütyülök az időre, és készl Magáért mindent! — Tudja én gyakran álmodom ... és olyankor magát látom ... és magamat — természetesen — együtt vagyunk, egy elhagyatott szigeten . . . olyan ott, mint a paradicsomban, tudja ... a maga, öltözete, ha nem veszi rossz néven — fügefalevél . .. november van .. . maga a szemembe néz és azt súgja:

„Tizenhat, kettő perc, harminc másodperc."

„Ne legyen irónikus. Ne kínozzon. Egész idő alatt mást sem hallottam magától, csak számokat, számokat, számokat... Hiszen ez — ne haragudjék, hogy ezt a kifejezést használom, de nincs rá más szavam, ez, engedelmével, őrjítő!!! Bocsásson meg, goromba voltam. De maga bizonyára megbocsát egy szerencsétlen embernek."

Tovább beszéltem. Megalázkodtam, majd dicsekedni kezdtem. Mindkét dolog kínos volt. Bocsánatot kértem hát. Egyetlen szót koldultam. Fenyegetőztem. Még le is térdeltem. Talán egy óra hosszat beszéltem, s egész idő alatt nem hallottam mást, mint a pontos idő jelzését. Végezetül nekifogtam közös jövőnk ecsetelésének.

„Lesz egy kis házunk ... kis kerttel ... televízió ■ .. a kertben fog csetleni-botlani a gyerekünk, vagy a gyerekeink — mit gondol, hány gyerekünk legyen?"

„Pontosan — tizenhétI“

Fordította: L. CALY OLGA